A történetírás és Herzl Tivadar öröksége

 

Gideon Shimoni, a Héber Egyetem Kortárs Zsidósággal foglalkozó intézetének korábbi vezetője.

Theodor Herzl a cionizmus történetének emblematikus figurája. (1) Cikkünkben elsősorban a történészi vitákra, azok alkalmanként problematikus következményeire, a jelenkori izraeli cionista történelemoktatásra és főleg Herzl műveinek lehetséges oktatói interpretációira koncentrálunk.

A történelmi kutatás elsődleges célja, ahogy minden tudományé, az emberi kíváncsiság kielégítése. Humán tudományok esetében ez leginkább az emberiség önismeretét jelenti. Ismeretelméleti konszenzus, hogy a történész nem magát a múltat, csak annak narratív reprezentációját állítja elő. Ez azt jelenti, hogy az elmúlt idők valóságával kapcsolatban a teljes igazság elérhetetlen. Mindazonáltal e konszenzuson túl napjainkban két elképzelés verseng egymással a történészek feladatainak megítélésekor. Az egyik, a posztmodern-relativista megközelítés az objektív látásmódot, mint olyat lehetetlennek tartja. Michel Foucault érvelésére hivatkoznak, mely szerint a tudás társadalmi erő és lehetőség, mellyel alakítani lehet a köztudatot a különféle politikai elitek különféle burkolt és nyílt érdekeinek és elfogultságainak megfelelően, mely a történészeknek és minden társadalomtudósnak végső közös célja. E koncepció szerint a történészeknek nem feladata a múlt amúgy is lehetetlen – ennél fogva szükségszerűen megtévesztő – felderítése, sokkal inkább a történelmi narratíva bevetése a jelen valóságának formálásába, a köztudat megváltoztatásával vagy megerősítésével, az előre meghatározott értékeknek és érdekeknek megfelelően.
Az ezzel ellentétes pozitivista-empirikus szemléletmód képviselői szerint viszont kívánatos és lehetséges cél az elmúlt realitások általánosan elfogadott leírása. Habár egyes történészek leíró ábrázolása a személyes torzítások miatt sérülékeny, de a különféle narratívák találkozásai és elágazásai elősegíthetik a megismerés dialektikus fejlődését.

Ha egyetlen narratíva sem egyezik meg tökéletesen a teljes valósággal, az egyes történészek empirikus tudományának aprólékos és lelkiismeretes vizsgálata akkor is elősegíti az objektivitást. Egy – szerény értelemben véve – objektív adat meghatározásához arra van szükség, hogy az a történészek körében általánosan elfogadott válaszként szerepeljen, ugyanazon tényanyag ismeretében, ugyanazokra a szakmai kérdésekre.

 

Herzl egy Egyiptomba tartó hajó fedélzetén (1910)

E két, ismeretelméleti megközelítést alkalmazva azon vitás ügyben, mely Herzl és a cionizmus oktatását érinti, igen meglepő eredményt kapunk. A posztmodern-relativista elméletet alkalmazó pedagógus, akár támogatni, akár kétségbe vonni kívánja az általa nyilvánvalóan konvencionálisnak tartott cionista narratívát, nem szembesülhet nagy dilemmával, ha esetleg ellentmondásos információkra bukkan. Egy ilyen tanár tudatosan, az előre meghatározott értékpreferenciáknak megfelelően alkalmazhatja a tényeket, még ha ez egyoldalú szemléletet és tendenciózus érvrendszerek használatát feltételezi is. Egyszóval, a posztmodern-relativista megközelítés könnyedén válhat az autoriter oktatás eszközévé. Furcsa, de csak a pozitivista-empirista megközelítéssel szimpatizáló oktatók szembesülnek valódi oktatási problémával, azzal a kérdéssel, hogy miként viszonyuljon egyrészt a kortárs értékek és érdekek morálisan vagy ideológiailag problematikus ellentmondásaihoz, másrészt a korábbi tudományos történelmi kutatások egymással ellentmondó interpretációihoz. 

Hogyan birkózhat meg valaki mindezzel? Történészként itt csupán néhány fontosabb irányelvet javasolnék, és e bonyolult probléma alaposabb vizsgálatát a pedagógusokra bíznám.

Az alábbi gondolatmenet nem átfogó. Nem foglalkozom részletesen Herzl nagyívű víziójának visszamenőleg értékelt két legismertebb gyengeségével. Egyfelől azzal a jóslatával, miszerint a zsidó állam megteremtése szükségszerűen meg fogja szüntetni az antiszemitizmust. A történészek általában egyetértenek abban, hogy Herzl kellő mélységben tárta fel a korabeli antiszemitizmus kiváltó okait – hogy ti. elsősorban a zsidóság emancipációjára adott reakcióról van szó –, prognózisa azonban nem igazolódott. Mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy sajnos éppúgy, ahogy az emancipáció antiszemitizmust generált, Izrael állam létezése is Izrael-ellenes, anticionista gyűlöletet kelt.

Herzl víziójának másik nyilvánvaló tévedése az a leegyszerűsítő jóslat volt, mely szerint a zsidó állam megszületése után a zsidóknak csupán két választási lehetőségük lesz. Úgy vélte, hogy a zsidóüldözés áldozatai a zsidó államba fognak költözni, és csatlakozni fognak hozzájuk mindazok, akiket valamiféle önazonosság keresése vagy önmegvalósítási vágy hajt. Azok a zsidók pedig, akik teljesen asszimilálódni kívánnak, végre megtehetik majd azt. Az Izrael megalapítása óta eltelt fél évszázad során kirajzolódó valóság szöges ellentétben áll ezzel az elképzeléssel. A zsidók jelentős hányada az Izraelen kívüli életet választja, ugyanakkor legtöbbjük nem óhajt teljes mértékig asszimilálódni, sőt többségük arra törekszik, hogy valamelyik fejlett, liberális ország polgáraként vallásos és etnikai alapú zsidó identitásukat megélhessék.

Herzl tévedései azonban egyáltalán nem csökkentik történelmi jelentőségét. Ijesztően nehéz feladatra vállalkozik az, aki fel szeretné tárni Herzl gondolatainak és tetteinek a cionizmus történetére gyakorolt hatását. Helyes volna kiemelni víziójának rendkívüli, szinte hihetetlen előrelátását, és a cionista mozgalom megteremtésében játszott abszolút vezető szerepét, mely végül sikeresen elérte legfőbb célját: Izrael függetlenségének kikiáltását. Nem véletlen, hogy oly sokat idézik naplója 1897. szeptember 3-i bejegyzését:
„Ha a Kongresszust egyetlen (semmiképpen sem a nyilvánosságnak szánt) szóval akarnám összefoglalni, azt mondanám: Bázelben megalapítottam a Zsidó Államot. Ha ezt ma hangosan kimondanám, mindenki kinevetne. Öt év múlva talán, de ötven múlva biztosan, elfogadott tény lesz.” (2)

Hol legyen Cion földje? 

Tagadhatatlanul befolyásolja Herzl cionista örökségének oktatását az a tény, hogy a cionista vállalkozást elindító könyvében nem kifejezetten kötötte vízióját Izrael földjéhez. Természetesen Erec Izrael volt a nyilvánvaló és vágyott cél, mivel – Herzl szavaival: „Palesztina feledhetetlen történelmi hazánk. Már maga a név is csodálatos hatékonyságú csatakiáltás lenne. Ha a Szultán Őfelsége nekünk adná Palesztinát, ennek fejében magunkra vállalhatnánk Törökország pénzügyeinek kezelését. Európa számára védelmi sáncot alkotnánk Ázsiával szemben és kulturális előőrseként szolgálnánk a barbársággal szemben. Semleges államként egész Európával összeköttetésben maradnánk, ami fennmaradásunkra nézve biztosítékul szolgálna.”(3)

 

A “bázeli tabló”, az első cionista kongresszus küldöttei (1897)

 

Mindazonáltal Herzl más elképzeléseket sem utasított el. Komolyabban Argentína egy bizonyos régiója merült fel, mely addigra már az erőteljes kolonizációs terveket szövő Hirsch báró érdeklődését is felkeltette. Herzl erről azt írja: “Palesztinát vagy Argentínát részesítsük előnyben? A Társaság [a Herzl által javasolt intézmény, melynek feladata a cionizmus ügyének előmozdítása lett volna] azt fogja megvenni, amit adnak neki, és ami mellett a zsidó közvélemény nyilatkozni fog. A Társaság mind a két tényt szem előtt fogja tartani. Argentína a föld egyik leggazdagabb országa, nagy kiterjedésű sík területtel és gyér népességgel rendelkezik, klímája mérsékelt. Az Argentin Köztársaság igen jól járna azzal, ha javunkra területe egy részéről lemondana.” 

Herzl bámulatos (bár élete során teljességgel sikertelen) fáradozásai azonban kezdettől fogva Izrael földjére koncentrálódtak. Ám követői, e korai állításainak fényében, különféle módokon értelmezték Herzl kelet-afrikai, Ugandára vonatkozó javaslatát, mely aztán viharos ellentéteket szült az 1903-as Cionista Kongresszuson.  Egyesek szerint, mivel mélységes csalódások és kudarcok kísérték Herzl elszánt diplomáciai erőfeszítéseit, hogy letelepedési engedélyt szerezzen az ottomán fennhatóság alatt álló Erec Izraelben, továbbá, mivel látta az 1903-as kisinyovi pogromot elszenvedett kelet-európai zsidók nyomorúságát, Herzl visszatért korábbi radikális területszerző politikájához. Isaiah Friedman ezzel ellentétes véleményt fogalmazott meg rendkívül meggyőző érvekkel alátámasztva. Szerinte Herzl hű maradt Erec Izraelhez. Szerinte a kelet-afrikai javaslat egyszerű taktikai lépés volt, Herzl pontosan tudta, hogy ez az elképzelés bukásra van ítélve, de előtte még a zsidó-problémát nemzeti kérdésként állíthatta a világ közvéleménye elé.  A cionizmus nemzetközi elismerését remélte ettől, mindenekelőtt – az önálló államra vágyó zsidó nép szempontjából legfontosabb – Nagy Britannia részéről. Innen pedig egyenes út vezethetett volna Erec Izrael megszületéséhez.(4) 

 

“Izrael földje” – Leo Kahan fotója a bécsi Yidishe Zeitung újság számára(1912)

Amennyiben ezt a kérdést a történelemoktatás kontextusán belül vizsgáljuk, hangsúlyozni kell azt az egzisztenciális és etno-szimbolikus szorongást, mely az egész „Uganda-vitát” jellemezte. Ez vezetett ahhoz a paradoxnak tűnő helyzethez, hogy míg a nemzeti-vallásos cionisták nagy része támogatta Herzl 1903-as javaslatát, addig a szekuláris cionisták elutasították azt. A kontextuális értelmezés szempontjából ugyancsak fontos megismerni a Zsidó Territorialista Szervezet (ITO) megalapításához vezető szakadást. E szervezet folyamatos, de tökéletesen eredménytelen territorialista igyekezettel próbált alternatív helyszínt találni egy autonóm zsidó terület számára.

 

Gyarmatosítás és az arab lakosság 

 A cionista mozgalom élén álló Herzl munkásságának talán legellentmondásosabb és legproblematikusabb kérdéseit a gyarmatosítással, a helyi arab lakossággal és általában az arab Közel-Kelettel kapcsolatos elképzelései jelentik. Nézetei a századfordulón élt európai értelmiség meglehetősen Európa-centrikus világképét tükrözik. Akkoriban természetesnek tűnt, hogy az európai hatalmaknak joguk, sőt morális kötelességük „civilizálni” az Európán kívüli világot. Csakis ezen az imperialista, Európa-centrikus világképen belül állíthatjuk, hogy Herzl liberális volt. Ezen kívül elsősorban jogász volt. Liberálisként a jóindulatú, atyáskodó kolonizációt támogatta, de mindenekfelett azért küzdött, hogy a nemzetközi jog elismerje és támogassa a cionista kolonizációs projekt békés megvalósulását, mely végül majd a zsidó nemzetállam megalapításához vezet.

Londonban, 1896-ban erről tárgyalt Abraham Jehudával, a fiatal egyiptológussal is, aki arra figyelmeztette Herzlt, hogy a cionista tervekhez szükségük lesz a helyi arab lakosság legalább hallgatólagos beleegyezésére, különben szükségszerűen ellenállásba fognak ütközni. Herzl erre azt felelte, hogy a helyi lakosság véleménye egyáltalán nem számít, az ország sorsa kizárólag az Ottomán Szultánságtól függ. Több helyen megismételte, hogy a zsidóság palesztinai betelepülését követő gazdasági fellendülés majd ellensúlyozni fogja a helyi lakosság minden rossz érzését. Ugyanígy ír visszaemlékezéseiben, az Ősújország (Altneuland) című regényében, valamint a volt jeruzsálemi polgármesterrel, Youssuf Zia al-Khalidival e témában folytatott 1899-es levelezésében. 

Al-Khalidi páratlan elfogulatlansággal egyfelől elismerte a cionista indítékok jogosságát, ugyanakkor arra is figyelmeztetett, hogy az esetleges arab ellenállás is pont ilyen jogos lehet. Herzl neki is azt válaszolta, hogy ő egészen biztos abban, hogy az arab lakosság értékelni fogja a cionista betelepülésnek köszönhető gazdasági és társadalmi fellendülést. Az Ősújország című utópisztikus regényében az arab főszereplő, Reshid Bey a zsidó bevándorlás csodálatraméltó előnyeit ecseteli az arab polgároknak: „Látjátok, ennek a falunak a zsidó bevándorlás csak hasznára vált. Itt emberséges körülmények között élnek, a gyerekek iskolába járnak, és mindenki szabadon gyakorolhatja a vallását.”(5) 

Herzl véleménye, mely szerint a cionista letelepedés előnyei kompenzálni fogják az arab lakosság ellenérzéseit, teljesen egyértelmű volt, de sok más kérdés megválaszolatlan maradt. Mindez Herzl szilárd meggyőződése, de vajon e vélemény nem kifejezetten naiv, leereszkedő, vagy hamis? Vagy talán arról a jelenségről van itt szó, melyet a pszichológusok “kognitív disszonancia” néven emlegetnek?
Ezekhez a kérdésekhez kötődik az az egyszeri, némileg homályos szöveg, ahol Herzl azon gondolkodik, hogy a helyi arab lakosság egy részét, vonzó munkalehetőségeket teremtve a szegényebb palesztinai araboknak, át kellene telepíteni a szomszédos arab országokba. 1895. június 12-én naplójában ezt írja:
„Finoman ki kell sajátítanunk a ránk ruházott birtokokon található magánterületeket. A szegény lakosságot arra kell rábeszélni, hogy költözzenek határainkon túlra, a tranzitországokban biztosítandó munkalehetőségek ígéretével, miközben saját országunkban megtagadnánk tőlük a munkavállalást. Az ingatlantulajdonosok átállnak majd a mi oldalunkra. Mind a kisajátításnak, mind a szegények eltávolításának diszkréten és körültekintően kell zajlania. A földbirtokosok azt hihetik, hogy átverhetnek minket, ha többet kérnek a földjeikért, mint amennyit azok valójában érnek. De tévednek, mert semmit sem fogunk újra eladni nekik.”(6) 

Az Izrael-ellenes propaganda előszeretettel idézi ezt a részletet, melynek megítélése számos történészt is vitára késztet. Észre kell azonban vennünk, hogy a szövegben konkrétan arabokról egyetlen szó sem esik. Egyes tudósok szerint Herzl akkori pillanatnyi tudatállapotának és a napló ezen kiemelt részletének ismeretében kijelenthető, hogy ezek a spekulatív töprengések valamiféle koncentrált letelepedés lehetőségről szólnak, melynek esetleg megteremtődhetnek a jogi feltételei. Véleményük szerint Herzl itt sokkal inkább Argentína egy bizonyos régiójára, nem pedig Palesztinára gondolt.(7)

Mindez szoros összefüggésben áll a palesztinai zsidó gyarmatok és a gyarmatosítás kapcsolatának még súlyosabb kérdésével.  Ez a kérdéskör gyakran kapcsolódik egy súlyos stigmához. A tudósok véleménye megoszlik e kérdésben. Az egyik oldal azzal érvel – az arab világ legfőbb, polemikus követeléseivel egyetértve –, hogy a cionizmus maga nem más, mint egyfajta gyarmatosítás, és csakis ebből a megközelítésből lehet mind a mozgalom, mind pedig az arab–zsidó konfliktus történelmét megérteni. A másik oldal szerint viszont ez egyáltalán nem tudományos kiindulópont, és csak a cionizmus tendenciózus megbélyegzéséhez vezethet. Szerintük a cionista „gyarmatosítás” gyökeresen eltér a történelem minden más gyarmatosításától, megértése pedig csak a nacionalista ideológiai kontextuson belül, annak céljainak felfogva lehetséges. A cionizmus lényege – állításuk szerint – az egzisztenciális önfelszabadítás vágya. Az erőszakmentes, jogszerű földszerzés és letelepedés volt az egyetlen, morálisan elfogadható módszer. A Palesztinába bevándorló zsidók sosem voltak semmiféle külső erő vagy állami hatalom ügynökei, a teljes foglalkoztatás pedig nemcsak nemzeti szükséglet, de társadalmi érték is, ezért a cionizmusnak sosem volt célja Palesztina lakosainak vagy erőforrásainak bármiféle külső érdek miatti kihasználása, sokkal inkább azok támogatása és fejlesztése.

Herzl nacionalista eszménye és a zsidó állam víziója

Minden történész egyetért abban, hogy Herzl államról alkotott elképzelése olyan alapértékekre épül, amelyeket akkor tett magáévá, amikor még hitt a zsidóknak mint egyéneknek polgári emancipálódásában és Európa államaiba való integrálódásában. Később, amikor a zsidókérdés nemzeti megoldása felé fordult, ezen értékeket, úgy ahogy voltak, a zsidóság egészére alkalmazta. A zsidóprobléma diagnózisának alapja annak a tételnek az elutasítása volt, hogy pusztán a zsidóság polgári emancipációjával elérhető az európai államokba és társadalmakba való teljes integráció. Ugyanakkor az eljövendő zsidó államot éppen azon eszmék modelljeként képzelte el, melyekről korábban úgy vélte, hogy a zsidók egyéni emancipációját és integrációját mozdítják elő. Így aztán a Zsidó állam végső változatában Herzl nem egy különleges és egyedülállóan zsidó karakterű államot mutat be, hanem inkább a szekuláris Nyugat-Európa idealista utópiáját.
Az Ősújország című regényében Herzl összefoglalta azokat a tapasztalatokat, amelyeket a zsidóság megtanulhat az európai államoktól, hogy ezeket aztán továbbfejlessze, sőt felülmúlja. A Herzl által megálmodott zsidó állam a legfejlettebb technológia és társadalmi modell terméke, mely a toleranciát, a társadalmi jólétet és a felvilágosodást tekinti a legfőbb értéknek. Kultúrája meglehetősen inkoherens, sokkal inkább világi, kozmopolita és plurális jellegű, mintsem kizárólagosan zsidó. Még a zsidó nyelv használata is csupán a vallásra és egyéb tradicionális funkciókra korlátozódna; vidéken jiddisül beszélnének, de a német lenne a kereskedelem és a kultúra nyelve. A vallást tiszteletben fogják tartani, de csak, mint a hívők magánügyét. Az Ősújország inkább egy zsidóknak létrehozott államról, nem pedig a zsidó államról szól.

Ősújország politikai berendezkedése önkéntes, majdhogynem anarchista alapon szerveződik. Az elnöki tisztség hét évre szóló, díjazás nélküli pozíció. A törvényhozás egy választott bizottság részvételével, évente mindössze pár hetet vesz igénybe. Ősújországban nincsenek ideológiai alapon szerveződő tömegpártok. Az országot nem is igazi politikusok, hanem felvilágosult, tehetséges bürokraták vezetik. A regény szerint „a politika itt nem szakma vagy üzleti vállalkozás“, továbbá „bíróságaikon több rágalmazási perre került sor amiatt, hogy valakit ‘hivatásos politikusként’ sértegettek”.(8)

Herzl nem valami konvencionális nemzetállamot ír le, hanem inkább valamiféle „Új Társadalom” utópiáját. Ősújország egy nemzetállam utáni képződmény, egy politikai rendszer, mely meghaladja és megjavítja a kortárs európai államok berendezkedését. A regény egyik szereplője, David Littwak (kinek modellje a cionista világszövetség Herzlt követő elnöke, David Wolffsohn volt) azt mondja az Európából érkezett Kingscourtnak: „Nekünk nincs olyan államunk, mint nektek, európaiaknak. Ez itt azon állampolgárok társadalma, akik az életet a munkán és a kultúrán keresztül kívánják élvezni[…] Ez nem egy állam[…] Ez egy államszövetség[…] Ez egy nagy együttműködő vállalkozás, melynek neve: Új Társadalom“.(9)

Egy Herzllel foglalkozó pedagógust mindez kétségekkel töltheti el, már csak azért is, mert a mai Izrael jelentős mértékben eltér a fent leírtaktól, sok más mellett a zsidó vallással és a nemzetközi zsidóság egészével kialakított viszonyát illetően.
Nem meglepő, hogy akadt legalább egy tudós, aki mindent megtett annak érdekében, hogy – akármilyen kimódoltan is – de bebizonyítsa: Herzl tudatosan választotta a német Der Judenstaat cím angol változatául a „Jewish State” azaz „zsidó állam” kifejezést  a „state of the Jews”, azaz „a zsidók állama” helyett. Vitatott, hogy vajon Herzl tényleg azt kívánta, hogy az állam és a kultúra meghatározóan zsidó jellegű legyen.(10)

 

Tel Aviv-i bevándorlók tábora (1920)

 

Az Ősújország víziójával ma is számos társadalmi, politikai és kulturális elképzelést lehet alátámasztani. A poszt-cionizmusnak nevezhető ideológia hívei például az Ősújország alapján bemutathatnák, ha akarnák, hogy milyen lenne Izrael a cionista szándék elhagyásával, elfogadva a zsidók kisebbséggé válásának lehetőségét annak érdekében, hogy az ország „minden polgár államává” váljék.11 Kifejezetten cionista szemszögből viszont Herzl vízióját ígéretes, multikulturális társadalmi jövőképként is interpretálható.(12)

Mit jelent mindez az oktatásra nézve? Az a puszta tény, hogy Herzl szellemi öröksége ily sokféle jelentéssel bír, izgalmas táptalajul szolgálhat a mai Izrael főbb társadalmi problémáinak megvitatásához. Ehhez viszont arra van szükség, hogy Herzlt ne csupán a cionizmus kizárólagos döntőbírájának tekintsük, hanem sokkal inkább a cionista gondolkodás, szándék és gyakorlat egyik meghatározó alakjának, aki bizonyos szempontból termékenyítően, más szempontból viszont rendkívül sajátosan hatott. Ráadásul talán nem is Herzl személye volt a legmeghatározóbb a cionizmus kibontakozó történetében. Herzl társadalmi és politikai elképzelései rendkívül egyediek, személyisége iránt óriási a történelmi érdeklődés, ugyanakkor alig foglalkoznak a cionizmusra gyakorolt átfogó ideológiai hatásával. Tény, hogy az Ősújország legalább akkora vitát szított a cionisták körében, mint ahány új hívet szerzett a cionista mozgalomnak. A legdühösebb reakciót Asher Ginzbergből (írói nevén: Ahad Ha’am) és tanítványaiból váltotta ki. Ahogy a cionista ideológiákról szóló átfogó tanulmányom és számos más történész kollégám írása bemutatja, Herzlt a cionizmus születésének és fejlődésének szélesebb perspektívájából, számos szellemi áramlat, illetve azok társadalmi hordozói eredőjeként kell szemlélni.(13)

Összefoglalás

Jelen írásunk szükségszerűen azokra a kritikus pontokra koncentrál, amelyek Herzl gondolatainak és az ezekhez kapcsolódó vitás kérdéseknek a tanulmányozása során merülhetnek fel, melyek dilemma elé állíthatják a Herzlről és a cionizmusról oktató történelemtanárokat. Ismét azt kell mondanunk, hogy ezek a problémák nem kérdőjelezik meg Herzl kimagasló jelentőségét a modern kori zsidó történelemben általában és a cionizmust történetében.

A cionizmus történelme során minden ideológiai és politikai irányzatnak megvolt a maga, saját igényeinek megfelelően alakított Herzl-képe. Az általános cionisták magukat tekintették Herzl igazi politikai örököseinek; a revizionista cionisták saját irányzatukat az eredeti Herzl-féle politikai cionizmushoz való visszatéréseként értelmezték, szemben a Herzl gondolatait szerintük félreértelmező Chaim Weizmann vezette szocialista cionistákkal. Még a vallásos-nacionalista (mizrahi) cionisták is nagyra tartják Herzlt, megrögzött szekularizmusa ellenére, mivel támogatót találtak benne azon törekvésükhöz, hogy a cionista program ne avatkozzon bele az oktatás és a kultúra kérdéseibe. Tekintettel Herzl örökségének komplexitására és ellentmondásosságára, oktatása hatalmas kihívás elé állítja a pedagógusokat. A rugalmasság és a szellemi integritás olyan pedagógiai megközelítést igényel, mely Herzlt és tanításait a cionizmus egészének fejlődését meghatározó eszmékkel és irányzatokkal dialektikus kapcsolatban vizsgálja.

1     A cionizmus történetírása roppant részletes történelmi és életrajzi kutatásokon alapul. A Herzl-biográfiák széles skáláján sok minden megtalálható Sh. L. Tzitron (Vilna 1921, héber nyelvű) és Jacob de Haas hagiográfiai műveitől kezdve Alex Bein, Amos Elon és Ernst Pawel mélyreható kutatásain át, Avner Falk egyedülálló pszichológiai-történelmi tanulmányáig:   

Sh. L.Tzitron, Herzl, Hayav u-peulotav, Vilna, 1921; Jacob de Haas, Theodor Herzl: A Biographical Study, Chicago, 1927; Alex Bein, Theodor Herzl, Philadelphia, 1942; Amos Elon, Herzl, New-York, 1975; Ernst Pawel, The Labyrinth of Exile: A Life of Theodor Herzl, New-York, 1989; Avner Falk, Herzl, King of the Jews: A Psychoanalytic Biography of Theodor Herzl, New-York, 1993. További jelentős munkák: Steven Beller, Herzl, London, 1991; Jacques Kornberg, Theodor Herzl: From Assimilation to Zionism, Bloomingdale, 1993 and Gideon Shimoni and Robert S. Wistrich, eds. Theodor Herzl: Visionary of the Jewish State, Jerusalem,1999.

2 The Diaries of Theodor Herzl, ed. and trsl. Marvin Lowenthal, London, 1958, p. 220.

3     Részletek Herzl: The Jewish State című írásából, in Arthur Hertzberg, The Zionist Idea: A Historical Analysis and Reader, Atheneum, New-York. Ez és a következő idézetet lásd p. 222.

4     Lásd Isaiah Friedman, “Herzl and the Uganda Controversy“, in Ritchie Robertson and Edward Timms, eds. Austrian Studies, vol. 8, Edinburgh University Press, 1997, pp. 39-53.

5     Theodor Herzl: Altneuland, trsl. Paula Arnold, Haifa, 1960, p. 95.

6     Herzl, Complete Diaries, ed. Raphael Patai, trsl. Harry Zohn, Herzl Press, New-York, 1960, pp. 88-9.

7     Lásd Ran Cohen és Baruch Kimmerling, “Theodor Herzl: ‘Devarai Hutze’u Mi’heksheram’ He’ara be’shulei ha’historiographia ha’tzionit“, Yisrael, 6, Stav, 2004: pp. 163-171., továbbá Benny Morris ellenérvét: szerinte az idézet Palesztinára vonatkozik. Ibid.: pp. 171-174.

8     Theodor Herzl, Old New Land (Altneuland), trsl. Lotta Levensohn, New-York, 1960, p. 256.

9     Ibid., pp. 79-284.

10         Lásd Yoram Hazony, “Did Herzl Want a Jewish State?“, Azure, Spring, 2000: pp. 37-73.

11     A kérdéssel kapcsolatos vitáról lásd Rachel Elboim-Dror, “Herzl as a Proto – ‘Post Zionist,’“ és Shmuel Almog, “Was Herzl a Jewish Nationalist“? in Gideon Shimoni and Robert Wistrich, eds. Theodor Herzl: Visionary of the Jewish State, Magnes Press, Jerusalem, 1999, pp. 165-181; 240-264.

12     Natan Sharansky, “The Political Legacy of Theodor Herzl“, Azure, no. 21, Summer 2005: pp. 83-99.

13     Lásd: Gideon Shimoni, The Zionist Ideology, Brandeis University, University Press of New England, Hanover & London, 1995, especially chapters 1 & 3.