Meghasadt világ

A nagy őrület kezdetben egy zsidó Svejk kalandjainak tűnik, ám Hameiri olyan hajmeresztő borzalmakat tár elénk – elég a szifiliszes faluról vagy a kozákok karácsonyáról szóló fejezetekre utalnunk –, amelyek Malaparte tudósításainak vagy Babel naplóinak legfelkavaróbb lapjaira emlékeztetnek. Kegyelmi pillanat, amikor egy ilyen magas színvonalú, héberül írt, a magyar irodalmi hagyományban gyökerező mű segít átrendezni…

 

Avigdor Hameiri: A nagy őrület. Löwenkopf Kálmán, Peremiczky Szilvia, Stöckl Judit és Lackfi János fordítása, Kőbányai János utószavával. Budapest–Jeruzsálem, 2009, Múlt és Jövő Könyvkiadó, 432 oldal, 3300 Ft

Abszurd érzés, de az első világháború mint a régi rend – és ez alatt most az európai humanizmus értendő – felbomlásának irtózatos végjátéka, képzeletünkben mégiscsak szervesebben  kapcsolódik a „boldog békeidőkhöz”, mint a „rövid”, de annál embertelenebb huszadik századhoz. Igaz – szükségszerűen – a „tökéletes bűnösség korába” hajló „boldog békeidők” hordták ki ez utóbbit, ám az utókor csakis e megrázkódtatás fényében mérheti fel az azt követő gyalázat mértékét: hogy csak a legfontosabbat említsük: mit jelent elveszíteni az egyéni halálhoz való jogot. Az első világháború volt az eredője a kétségbeesett messianizmusnak, az összeomlást követő hazug nosztalgiáknak, ez a háború szolgáltatott mámoros harci tapasztalatot a protofasiszta teoretikusoknak, de ez ébresztette fel az ideológiákkal való makacs szembenállást is (még ha csak néhány radikális művészben is). Ne feledjük – részben a modern irodalom is ekkor és ezért született, az „izmusok” tarka nemzetiségű csoportjait a „hazafiság”, „hősiesség” kiüresedett, hazuggá vált fogalmaiból való kiábrándulás kovácsolta össze, a kultúra pedig – és ebben téved Hameiri – igenis keresett és talált „szavakat és színeket” a borzalom ábrázolásához, annak esztétikai megformálásához (ez a második világháborúról, és főleg a holokausztról már csak kivételes esetekben mondható el). Bizarr… de micsoda prózanyelvi forradalmat szülő művek kerület ki ezek után Cendrars és Céline, Broch és Musil keze alól… Hameiri szavaival: „ennek a szörnyű őrületnek legalább egy érdeme van: felfedi nekünk az embert, ahogy soha nem láttuk volna a háború nélkül.”

Avigdor Hameiri

Persze magyar remeklések is voltak Markovitstól Kunczig, Szomorytól Molnárig és Révész Béláig, de azt hiszem, könyvterjedelmű utószavában Kőbányai János – aki más, lappangó művekre is felhívja a figyelmet – mégsem túlozza el Hameiri regényes tanúvallomásának jelentőségét. Ez a ma is eleven nyelven megszólaló mű – ez sem kis teljesítmény: a fordítás nagy része nyolcvan évvel ezelőtt készült – érzékletesen ragadja meg egy nagy narratíva felfeslését, az egyéni és a kollektív tudat széttöredezését. Miképpen torzul a civil, a polgár frontkatonává, vagy – mily szörnyűség! – tisztté, hogyan viaskodik büszkeség és szégyen az egykori bohémben – nem mellesleg könyve első fejezeteiben a budapesti félalvilágról is élvezetes képet fest –, ahogy saját, a „dögnyúzók” moráljához való hozzáidomulását regisztrálja. Na és a fájdalmas szembenézés a mindent átható, és minden önkényuralom által elhazudott antiszemitizmussal. Hameiri könyve ebből a szempontból is unikum: az első világháború, amely az asszimiláns zsidóságnak megkérdőjelezhetetlen jogalap, az asszimiláció apológiájának sarokköve volt, őt a mesterséges nemzetiségi politikával való leszámoláshoz, a cionizmushoz vezette – az éppen elfoglalt Buczaczban első dolga Agnon lakhelye után érdeklődni –, noha a zsidók helytállásának állandó bizonygatásáról ő sem mer lemondani.

A nagy őrület kezdetben egy zsidó Svejk kalandjainak tűnik, ám Hameiri olyan hajmeresztő borzalmakat tár elénk – elég a szifiliszes faluról vagy a kozákok karácsonyáról szóló fejezetekre utalnunk –, amelyek Malaparte tudósításainak vagy Babel naplóinak legfelkavaróbb lapjaira emlékeztetnek. Kegyelmi pillanat, amikor egy ilyen magas színvonalú, héberül írt, a magyar irodalmi hagyományban gyökerező mű segít átrendezni a világháborús irodalom megkövesedett, pontosabban alig is létező kánonját. Mert itt van a háború egész lélektana, a lelki leépülés, ahogy a szent fohászokból káromkodássá válnak, ahogy az unalomban és a nőhiányban felsejlenek a halálfélelem, de főleg a hősiesség valódi mozgatórugói. Hameriri kora közízlését meghazudtolóan nyers képekben számol be tapasztalatairól, miközben skizofrén módon maga is résztvevője, illetve szemlélője a „nagy őrületnek”… de amit még mindig inkább őrületként érzékel, semmint olyan magától értetődő rendként, amelyben mindenki csak potenciális harcosként – vagy potenciális meszesgödör-töltelékként gondolhat magára.