„Télen az utcát ingujjban járja”

Zeneszerző, zongorakísérő, filmek, színdarabok, tévé- és rádiójátékok zenéjének szerzője, némafilmek zenei kísérője. Darvas Szilárdnak, a kiváló humoristának, kabarészerzőnek és konferansziénak az ifjabbik fia. Nemrég ünnepeltük apja születésnek századik évfordulóját. Testvérével, Lászlóval együtt apjuk számos írásának ihletői.

 

Darvas Ferenc zeneszerzővel beszélget Várnai Pál

Mit gondol, mennyire érthetőek, aktuálisak ma Darvas Szilárd humoreszkjei?

Nehéz kérdés. Azt mondanám, hogy vannak köztük örökéletűek és olyanok is, amelyek politikai természetűek és inkább korhoz kötöttek. A múltkor valakinek megmutattam apám sláger-magyarázatát. Az illető úgy röhögött, hogy majd leesett a székről. Darvas Szilárd humoreszkjeinek egy része egészen zseniális, mások gyengébbek. Különben nagyon erős előadói érzéke volt, nagyon jól tudott verset mondani, jó színészi képességei lehettek, bár színész sohasem volt.

Én még hallottam őt konferálni a Vidám Színpadon, jól emlékszem, hogy mindig csokornyakkendő volt rajta.

Erre általában emlékezni szoktak. A csokornyakkendő, az akkoriban divatos, kissé „prolis” svájcisapkával ellentétben a régi polgári világot idézte.

Magyarországon is számos művész vagy író dinasztia van, azt gondolom, hogy a Darvas családot is nevezhetjük dinasztiának. Testvére, László is ír, két verseskötete jelent meg. Két fia, Bence és Kristóf, pedig zenészként ismertek.

Bence fiam zeneszerzést végzett s Pintér társulatának több darabjához szerzett zenét. Ő írta a zenéjét a most a Nemzeti Színházban játszott Vesztegzár a Grand Hotelben című Rejtő darabnak is. Kisebbik fiam, Kristóf, játszott a Specko Jedno társulatban, a Krétakör színház több produkciójában zongorázott, vezette a Krétakör színész zenekart. A zongorázás, a billentyűs játék nagyon erős hagyomány a családban.

Visszatérve Darvas Ferencre: Ön sanzonokat, kuplékat is ír, valahol elkésett operett-szerzőnek is mondja magát. Különben apja is átdolgozta több operett szövegét…

Biztos az is közrejátszott, hogy én már kisgyerekkoromban láttam apámat a varietében, meg a bábszínházban konferálni.

Első szerzeménye is apja egyik szövegére íródott.

Igen, ez az apám halálának első évfordulójára rendezett emlékműsoron történt. A vers címe A villamos balladája, s  ebből én csináltam egy sanzont, amelyet Mezey Mária adott elő. Én kísértem, nagy lámpalázzal. Egy ilyen nagy művésznőt kísérni 16 évesen…

Mondana pár szót pályakezdéséről?

Még a főiskola befejezése előtt a Fővárosi Operettszínháznak lettem a korrepetitora, ahol megbíztak a Lóvá tett lovagok megzenésítésével, s ezt aztán diplomamunkának is elfogadták. Nagy dolog volt ez a számomra 24 évesen, hiszen ez a színház akkoriban bevehetetlen bástya volt.

Gyerekkorában nem foglalkozott zenével?

Szerencsés voltam, mert édesanyám nagyon szerette a zenét, különösen a zongorát. Én is nagyon korán leültem a billentyűk elé s elkezdtem improvizálgatni, ahogy éppen eszembe jutott. A zenei illusztrációs készség már korán megvolt bennem, s ha most egy némafilmet kísérek, szinte ugyanúgy csinálom, mint hatéves koromban tettem.

Valahol használja azt a kifejezést, hogy „alkalmazott zenét” komponál.

Ennek az a lényege, hogy használatra készül, színházi előadáshoz, rádiójátékhoz vagy filmhez. Annak idején már Bach is hétről hétre szállította a kantátákat meg oratóriumokat. Én igazán csak közösségben tudok zenét csinálni. Nem vagyok magányos szerző, nem az asztalfióknak írok. Tanárom buzdítása ellenére se nagyon éreztem indíttatást arra, hogy kortárs zenét szerezzek.

Ön is, apja is sokat forgott színházi, zenei körökben. Biztosan sok érdekes történetet, anekdotát is tud. Mesélhetne párat.

Egyszer zongoraóra után eldicsekedtem apámnak, hogy a tanárnő szerint nagyon jó a billentésem. Mire ő: fordítsak neki hátat, majd megmutatja, milyen jó az ő billentése. Sok ilyen emlékem van róla. Bár együtt laktunk, aránylag keveset találkoztunk. Alig voltam 15 éves, amikor meghalt. Elfoglalt ember volt, két végén égette a gyertyát.

Várady Szabolcs írt egy verset Önről, s ez úgy kezdődik, hogy „Van Pesten egy páratlan fenomén”, aki „télen az utcát ingujjban járja”. Ha látunk a városban valakit, aki télvíz idején is hosszú ujjú fehér ingben baktat az utcán, biztosak lehetünk abban, hogy az Darvas Feri. Hogyan bírja ezt a szervezete?

Akiről beszél, az biztos, hogy nem a Darvas Feri, mert én mindig szaladok, különben fáznék. Télen-nyáron futva közlekedek, olyan őrületes nagy bennem a mozgásvágy. Még mindig ping-pong versenyző vagyok, a Budapest I./b osztályban és nyeregetek is meccseket. Különleges lehet a hőháztartásom, képes vagyok sok éve egy szál fehér ingben járni, kezemben egy fekete inggel, melyet télen dzseki helyett hordok…

Arról is ismert, hogy erőssége a fejszámolás, különböző feladatokat old meg a zongorán. Sajnos ezt itt nem tudjuk megmutatni, de elmondaná, hogyan csinálja?

Édesapám annak idején a híres fejszámolóval, Pataki Ferenccel együtt lépett fel. Hozzá hasonló agy ezer évben egy születik. Játékos ember vagyok és szeretek számokkal játszani. Szeretem a számokat, mert nagyon elvontak, nem lehet velük ködösíteni. Kis fejtörőket, fejszámoló mutatványokat találtam ki s eljutottam odáig, hogy a zongorán négyjegyű számokat tudok szorozni. Leütögetek különböző akkordokat és egyszer csak megmondom a végeredményt. Több alkalommal is tetszést arattam matematika professzorok előtt a műegyetemen. 

 

Mit tud felmenőiről? Honnan származik a család?

Mindkét nagyapám zsidó származású volt, de ezt csak szájhagyomány útján tudom. Anyai nagyapám állítólag egyedül jött Magyarországra, tizenéves fiúként. Másik nagyapám újságíró volt, az MTI-nél dolgozott. Mint nemrég kiderült, ő volt az alapító főszerkesztő, Radó Sámuel helyettese, Darvas László néven.

Fivére, László a Hifi magazinnnak volt a szerkesztője, egyébként, szerényen, a világ legjobb tördelőjének mondja magát. Vicces verseket is ír, olykor verses prózát, úgynevezett makámát is. Legújabb könyvéből, a Grotex-ből szeretnék idézni, a Félmajmokból: „Csak nagypapai ágon vagyok majom…a bennszülöttek viszont (érezve irántam némi iszonyt) kibökik néhanap: majomnak tartanak. Pedig belőlem bárki lássa! Hiányzik a főmajmok identitása. Hozzáteszem mégis: a bennszülötteké is”. Ha jól értem László verses prózáját, bárminek tartsák is őt mások, valójában semmiféle identitással nem tud azonosulni.

Ezzel én is így vagyok. Laci nyilván úgy érezte, hogy meg kell írnia ezt a verset. Én nem gondolkodom ilyesmikről. Vallási kérdésekkel egyáltalán nem is foglalkozom. Még ateista sem vagyok (azért azt megjegyezném, hogy volt egy plébános nagybátyám), mert abban van valamiféle harciasság. A zene, a számolás és egyéb dolgok töltik ki az életemet.

Min dolgozik most? Miféle hagyományokat őriz, ápol a munkájában?

Most a pesti humorét, a kabaréét, de ez véletlen, mert én mindig azt teszem, amivel megbíznak. Erich Kaestner Május 35 című darabját nemrég mutatták be az egri Gárdonyi Géza színházban. Ehhez szereztem zenét. Március 21-én lesz a bemutatója Heltai Jenő Naftalin c. darabjának, szintén az én zenémmel. Utána pedig egy a Thália Színházban színre kerülő kabaréban fogok feldolgozni régi dalokat.

Tehát azt a hagyományt folytatja, amelyben (legalábbis a két háború között) egyes magyar írók, zeneszerzők világhírre tettek szert: az úgynevezett könnyű műfajt, a vígjátékot, a bohózatot, az operettet. Hogy csak Molnár Ferencet, Lengyel Menyhértet, Szép Ernőt, Kálmán Imrét, Ábrahám Pált, Zerkowitzot említsem. Többségük zsidó volt, ahogyan a közönségük is.

Még annyit hozzá tennék, hogy nagyon szeretem a viccet. A színpadon is szoktam mesélni anekdotákat, vicceket, melyekből irgalmatlan mennyiséget tudok. Engem nagyon érdekel a humor és a komikum természete, az, hogy mi vicces, mi nem az.

Tudjuk, hogy az a bizonyos pesti humor már alig létezik. Talán ahhoz kellett egy kis elnyomás?

Igen, a politikai viccek teljesen megszűntek. Apám és Kellér Dezső egy korszakban működtek, kicsit rivalizáltak is. Mindketten bölcsek és fanyarok voltak, talán apám volt közülük a sziporkázóbb és a lendületesebb. Ő korán meghalt és később is kezdett foglalkozni a humorral, a háború előtt költő volt. Két keresztény beszélget című verséért feljelentette az Egyedül vagyunk című nyilas lap főszerkesztője, és ezért haditörvényszék elé is állították. 

Több tucat filmzenét szerzett. Melyeknek volt a legnagyobb sikerük?

Bereményi Géza filmjét, az Eldorádót felterjesztették Európa díjra, meg is nyerte, míg én a hat legjobb komponista között voltam jelölve. Csináltam húsz-huszonöt filmhez zenét.

Hogyan improvizál, hogyan komponál a némafilmeknél?

Én alapvetően improvizatív alkat vagyok, pillanatok alatt kitalálom a dallamokat. Volt egy idő, amikor nagyon sok némafilmet kísértem, Buster Keaton meg Chaplin sorozatokat. A némafilmeknél nagyon el kell eresztenie magát az embernek és átadni magát a filmnek.

Ez talán még nehezebb, mint amikor mondjuk a gyermek Mozart improvizált egy bizonyos témára egy herceg előtt?

Mozarttal érzek valami rokonságot – természetesen nem azonos a színvonalunk – egy bizonyos könnyedséget, játékosságot, némi infantilizmust és gyorsaságot. A könnyű műfajban nagyon meg kell dolgozni, épp azért, mert túlságosan könnyű, azért, hogy ne legyen túlságosan közhelyes. De visszatérnék a humorra. Korábban beszéltünk a viccekről. Én különösen szeretem a zsidó vicceket.

Miben mások a zsidó viccek?

Évszázadok üldözöttsége, a rejtőzködés, a csavaros észjárás megtermeli a kisember, a slemil humorát. Kohnt és Grünt másokkal együtt ki akarják végezni. Mindenkinek bekötik a szemét egy fehér kendővel. Kohn kéri, hogy az ő szemét ne kössék be, mire Grün: ne csinálj bajt!
Az egyik Móricka vicc szinte az életfilozófiám lett. A tanító megkérdezi: – Hány lába van a cserebogárnak? Mire Móricka: – Ez a tanító úr legnagyobb gondja?
Egy tollas zsidó át akarja vinni a motyóját a határon, de ott csak keresztény mehet át, így a zsidó kikeresztelkedik. A határőr, aki már messziről azon töri a fejét, hogyan fogja ő elkergetni a zsidót, megkérdezi, hogy milyen vallású. A zsidó mondja, hogy római katolikus. – Na, ne vicceljen. Mire a zsidó megmutatja neki az áttérést igazoló papírt. – És mi a foglalkozása? Tollas zsidó vagyok.