Zsgyi minyjá… – Töredékek Popper Péterről és abszurd barátságunkról

 

Tamáskám! Tudd – semmit sem értettem félre. Nem szoktam. Csak unni kezdtem, hogy az utóbbi időben kizárólag más faszával vered a csalánt. Sajnos többnyire az enyémmel. Mi közöd ehhez az ügyhöz? És ha van is, miért nem számtalan saját, jó nevű, tudtommal elég befolyásos ismerősödet, netán barátodat – bár az rajtam kívül nincs oly sok – baszogatod?

 

 

Láng Tamás

Egyszerűen kezdesz szenilis lenni! Ezt az ügyet három napja beszéltük meg. Te mondtad – mint oly sokszor –, hogy segítesz. Mit hibáztam? Megemlítem még, hogy nincs az a pénz, amiért – a te szakmai állásfoglalásod alapján – a saját faszommal verném a csalánt.
Sajnálom, hogy terheltelek és bosszantottalak. A szenilitásod még javulhat. Most azzal segítek, hogy mély, kéjes élvezettel a héber nevem jelez engem, a nevem és az ígéretem.
Régi, el nem múló barátsággal:
Éliháju Mordeháj Ben Jichok.

*

 

én nem bánom, ha a levelemet az öregkori szenilitás termékének gondolod. Sajnos nem kizárható.
Zsgyi minyjá! A gyengébbek kedvéért: Várj reám! Örömmel tudatom, hogy most lesz kétezer-hetedik könyvem bemutatója. Csak akkor gyere el, ha nem fogsz rajtam mulatni, amikor alig leplezett, titkolt élvezettel felszállok a mennybe. Én őszintén imádok, kedvelek megdicsőülni. Ez is kiváló analitikusaim egyik fércműve. Remélem, nem érsz rá! Így se nem sírsz, se nem röhögsz majd rajtam. Megdicsőülni nem oly megalázó. Mi van a rómaiakkal? Félve súgom meg, Mózes is. És Isten is! Ő is egészen biztosan meg akar dicsőülni. Sajnos erről is lemarad. Már megdicsőült. Könnyű annak, aki így születik. Születik? Vajon Istennek könnyű-e? Például velünk. És még mi minden van?

Csak éppen egyedül én nem dicsőülhetek meg. Sőt nem is vágyhatok rá. Miért?
Majd esetleg titokban, belül. Ugye nem érsz rá? Majd most már összejövünk! Ha élek, biztos!

 

Jólesett. A 2007-es számú, kiváló könyvedet is megkaptam. Külön hála a dedikálásért.

„Még sok-sok közös röhögés, anyázás és csalánverés reményében. Régi barátsággal: P. P. Ugye nincs harag?”

Hogyan írja a Prédikátorok könyve? „Míg el nem jönnek az órák, amikor azt mondod: nem szeretem ezeket.” Néha már eljönnek. Ez rajtad is csattan. Jár neked egy finom ebéd. Akárhol. Szabadon választhatsz. Csak ebben az egy ügyben.

Örültem levelednek. Callas étterem. Andrássy út 20. Bármelyik délben. Megtelefonáljuk. E-mailben lemondjuk. Azután csak kialakul az időpont.

 

Semmi baj! Megbeszélés szerint vártam rád kettőtől háromig. Finomat ebédeltem. Kacsamájat. Vegetáriánus létedre rábeszéltelek volna. Hiszen erre-arra rá lehet dumálni téged. Ha jó, ha finom, ha a hangulatod úgy diktálja. Bízom benne, hogy a mi egy Istenünk valami nálam szebbet és jobbat rendelt neked mára. Ha van ilyen. Csak arról várok értesítést, hogy semmi bajod.

Egyedül Isten hajt végre minden cselekvést; ez így volt a múltban és így lesz a jövőben is.

Pétert kiskorom óta ismerem. Ki tudja, akkoriban, igen fiatalon, milyen állást, megélhetést nyújtott neki a „rongyos élet”.

Ő már elfelejtette, de egy rövid beszélgetéssel megmentett a gyógypedagógiai iskolától. Ha oda kerülök, most nem írnék itt, sokak őszinte örömére. Nem lennék része a mai kulturális életnek. Hogy itt vagyok, az Popper Péter személyes döntése, ha tetszik, bűne, jelzem, felelőssége is. Amit ő zokszó nélkül vállalt.

„Láng Tamás, 1953. április 25. Láng György és Weinstein Izabella fia enyhe értelmi (csak a magasabb produktív teljesítmények szerint észlelhető), kifejezetten emotiv retardatióját célszerűtlen környezeti hatások is súlyosbítják. A nevelésre súlyosan alkalmatlan családi közegből huzamosabb időre való kiemelését és napi 3-szor fél Frenolon adását javaslom. A továbbiakról gyerekpszichológus és a körzeti orvos intézkedését kérem.”

Te, az anya és az apa hülye! A gyerek normális. Csak beszédhibás. Javaslom a Gyógypedagógiai Főiskola most induló kísérleti beszédjavító osztályába beíratni. Felvétele, rám és szakvéleményemre hivatkozva, elintézve. Tisztelettel: Dr. Popper.”

A Saxum kiadó gondozásában megjelent “emlékkönyv”

Én természetesen már akkor sem voltam hálás fajta. Nem kedveltem a „Tanár urat”. Az is könnyen megeshet, hogy akkoriban még nem is volt Tanár úr. De én azért pikkeltem rá, mert felzabálta előlem a vajas-sajtos, ropogósan friss, szalámis zsemlét. Ő volt a felnőtt, elém ment. Soha nem ettem olyan finom zsemlét, mint a „gyogyón”. Megoldódott. Illyés Gyuláné, a főigazgató meglátta, milyen dühös és szomorú vagyok. Szólt. – Péter, ne zabáld fel a gyerekek elől a zsemlét! – Először és utoljára láttam elvörösödni, zavarba jönni Poppert. Többé nem evett zsemlét. Valószínűleg soha többé nem reggelizett. Másnap vagy két nap múlva azután Illyésné helyettese ette el előlem. Érdemes itt hülye, beszédhibás kisfiúnak lenni?

Kapcsoljuk Jeruzsálemet! Ahogy ilyenkor kell: hihetetlen üvöltés, veszekedés, filmes dobozoknak az ő egymáshoz vagdosása. Péter a műsorvezető. Tizennégy órás élő adás. Előtte ilyesmire csak Vitray vállalkozott. De mögötte ott állt sok évtized. Popper előtt mi álltunk, egy őrjöngő, be- és kiszámíthatatlan csürhe. Mi lenne más? Éljen! Mi legyen a helyszín? Popper egy ideig hallgatta, azután felhorkant:
– Elég! Nem lehet választani! Jeruzsálem minden köve lenyűgöző. Legyen a Gyehenna! Az átok völgye. Mellette a Cinematech mozi, óriási kávéház hihetetlen kilátással, még hihetetlenebb süteményekkel. Aki ebből nem eszik, az örökre sülhet a Gyehenna tüzében.

– Az olyan bolondok is, akik így üvöltöznek, oda kerülnek. Az örök tűzbe. Persze fogalmatok sincs, mi az a Gyehenna! Rokon értelmű jelentését kedvelem. KUR-NU-GE, „a vissza nem térés országa”.

Marad a kérdés. Oda nem lehet, vagy onnan nem lehet visszatérni? Úgy értve, a Gyehenna helyszínére, Izraelbe.

Nekem egyik sem megy. A sál miatt. Meg a Balfour utca 41. miatt. Már a reptéren, és aztán mindenütt ki van írva: „Isten áldja az érkezőt!” És a szomszédjaim örülnek nekem, biztos, látszik, hogy szeretnek. Ez nekem fontos. Pedig szegények ortodoxok! El tudja azt valaki képzelni, mennyi bajuk volt velem? Ott írtam legjobb versemet Mesüge műsegge címmel. Ha megérkezem, mindenki üvölt a boldogságtól, ölelget.

Ölelgetnek a tanítványaim is. Amikor eljövök. Hazajövök. Ki tudja?

„Ugye Magyarországon nagyon hideg van? Nézd, vettünk neked egy sálat. Tekerd a nyakadra, hogy ne fázz!” Ma is melegít.

Intés: Ne felejtsetek el Lubovics Ben Jeremiás barátomnak minden alkalommal – mostanában gyakran jártok a Szentföldön – egy megfelelően nagy és abszolút biztonságos hűtőládában töltött káposztát vinni! Óvatosan, körültekintően, mert a láda és a tartalma minőségét egyformán ellenőrzi! Megemlítendő, hogy én küldtem.

Háromszor vittünk. Alig tudta kivárni, amíg megmelegszik. Nem értettük, miért kell töltött káposztával traktálnunk. De ha Péter ezt kérte, sőt erre utasított, pontosan megtettük. Hihetetlen, milyen törpe szobában ült. Csak annyit mondott: „Peter! Peter! Barát. Káposzta, az is barát. Ti is! Barát.”

Ha egyikünk is sejtette volna, hogy ez mit jelent… Csak Péter tudta.

 

Rohamosan közeledett az adás. Mindenki segített. Az izraeli tévé vezetője éppúgy, mint az izraeli nemzeti bank elnöke. Sőt még a magyar követség is.

Augusztus 20-i fogadás, este, a közel negyventagú stábról dől a víz. Péter:
– Menjetek el Magyarországra zuhanyozni! Most nem lesz „Eláll”-ellenőrzés.
– Hogyan? Hogy úsznánk meg a biztonságiakat? Egyébként pedig hogy mennénk haza?
– Haza. Nekünk, magyaroknak hazánk a magyar nagykövetség is. Görög János a nagykövet. Menjetek oda! Mondjátok, hogy én küldtelek titeket zuhanyozni.

Így lett. A nagykövet, Görög János arca meg sem rezdült.
– A Tanár úr már ilyen. Sorban! Kis várakozás, türelem! Hozunk törülközőt is. Meg egy kis finom bort, meg sok hideg szódát. Értem, messze a szálló. Nyilván az egész napi kemény munka, itt borzalmasan izzad az idegen. De ne siránkozzatok! Izzad a belföldi is. Ez tiszta Gyehenna. De persze hogy itt kell lennetek az ünnepi fogadáson. Nagy nemzeti ünnep! Nagy nemzeti zuhanyozás! De sajnos ez egy igen kicsiny követség.

Már volt zuhany, már volt szinte minden. Áll az adás. Nincs lámpa. Sok kell! Az izraeli tévé nem tud ennyit adni. Nem tudunk szerezni. Mi legyen? Végső kétségbeesés, Lubovics Ben Jeremiás! Hallgat. Ott lesz. Majd ha kell, bérlünk. Most derül ki, hogy itt ő az izraeli tévé műszaki igazgatója.

Adás kezdete kettőkor, délben. Vége késő éjjel. Hol vannak a lámpák?

Különös látni, ahogy dolgoznak az izraeli tévések. Adás előtt háromnegyed órával még se hírük, se hamvuk. Eltekintve a lámpáktól, amik folyamatosan érkeznek. Mennyi kell? Gondolom, negyven. Tegnap megnézték. Amennyi kell, annyi meglesz. Ki tudja, hány forgatás marad el ma a Szentföldön miattunk? Kár! Fél órával a kezdés előtt befut a helyszínre a vendéglő. Kóser, vagy akinek az kell, tréfli. Megérkezik a technikai stáb. Fél óra alatt minden hisztéria, zűrzavar, kiabálás nélkül mindent bevilágosítanak, behangosítanak, úgy dolgoznak, mint a gépek. Csak csendesen. Minden kész, minden működik, minden a helyén. Minden szükséges lámpa világít. Azután nyugodtan cigiznek, nézik a lányokat és vihognak.

Elsősorban az én szocialista gyártmányú autómon. Amit – én idióta P. P. – magammal szállíttattam Izraelbe, s amit ugyan szeretek, mégis sokat mulatok rajta. Meggyőződésem, ha nincs terrortámadás vagy háború, akkor Izrael népe felekezetre való tekintet nélkül az én kis autómon röhög. Igazuk van. Aki nevet, annak mindig igaza van!

Az autókkal sok baj van.

Amikor Magyarországon karamboloztam, legalább félórát ültem az autóban. Mindenki azonnal érkezett, ahogy az írva van. Mentő, tűzoltó, rendőr. Nézelődtek, jegyzeteltek, fényképeztek. Velem nem törődtek. Csak ültem a kocsiban. Végül rám förmedt valaki, úgy emlékszem, egy hatalmas tűzoltó:
– Maga miért nem száll már ki végre?
– Nem tehetem, Heidegger időfelfogásának ellentmondásain tépelődőm. Fogas gondok, higgyék el!
– Miért nem száll ki? Nyílik az ajtó?
– Nem tudok!

Kiszedtek. Azután azon töprengtem, érdemes volt-e ilyeneket oktatni évtizedekig a Rendőrtiszti Főiskolán. Ott is tanítottam. Hol nem tartottam én előadást, hol nem tanítottam én?

Én viszont totálkárosra törtem az autóm. Nekirohantam a trolinak. Persze dőlt az eső. Az ajtó meg nem nyílt. Telefon Péternek. Két perc múlva megérkezett.
– Mit művelnek? Ha valami nem megy az egyik oldalon, ha nem tudják kiszedni, akkor vegyék ki a másik ajtón!
– De tönkremegy a kocsi!
– Az már tönkrement. A bent ülőn még nyilván lehet segíteni, gyerünk!
Kiszedtek. A kabátja alól kihúzott egy esernyőt és kinyitotta.

Életveszélyes karambol túlélése esetén egyáltalán nem érdemes megázni, tüdőgyulladást kapni. – Gyere az irodámba, a Parlamentbe, még úgysem láttad. Hatalmas. Meg kell szabadulnom tőle.
Megérkeztünk. Rögtön, másodpercre időzítve, akár egy bomba, megérkezett a miniszterelnök is.
– Mai tanács?
– Miniszterelnök úr! Neked hatalmas erőt ad, hogy nem tudod pontosan, mit akarsz. A szándékok mély bizonytalanságából bámulatos manőverezési szabadság születik!
– Tamás! (Évtizedek óta ismer.) Kell valami?
– Kell – válaszoltam. Péter megdermedt. – Tudod, a te barátod, a te főtanácsadód, itt lakik a szomszédban. És nem tud megállni. Nem adnak neki parkolási engedélyt.

Pontosan nyolc darab kormányőr rohant be az üvöltésre, kibiztosított géppisztollyal, kezükben gumibottal. – Fegyvert elrakni! Még nincs háború. De ha a Popper öt percen belül nem kap parlamenti parkolási engedélyt, akkor, ha háború nem is, de fegyverhasználat, az lesz.

Másnap telefon: – Ellopták az autóm. Most van parkolási engedélyem. Hálásan köszönöm. Valószínűleg ez az egyetlen dolog az életedben, amit tűrhetően intéztél! Csak kocsim nincs hozzá.

Ilyen az élet. Nyugodj meg a mi egy Istenünk döntésében. Bíztatásul: parlamenti parkolási engedély birtoklásából az utóbbi néhány évtizedben még senkinek sem lett komoly baja. Nekem súlyos bajom van, hétfőn műtik a szemem. Üvegtesti bevérzés. Esély?

„Várj reám! A műtét sikerül. Tudom.”

Vasárnap este jött a nővér. Mérjen lázat! Nem mérek természetesen. Telefonüzenet jött Popper Tanár úrtól, le kellett jegyzetelnem. Vissza kellett olvasnom. Most meg fel kell olvasnom. Mi vár még rám? Mindent megteszünk a szeméért, láthatja!

„Minden közeli távolodik! Holnap a sikeres műtét is múlt lesz. A szemműtét nem a legnagyobb magány. Bár magány. De az igazi magány, amitől félni kell, az öregség és a halál. Szemműtétben nem illik, nem szokás meghalni. Akár a vakság sem lenne végleges sorscsapás. Csak egyike annak a sok különös eszköznek, amit a sorstól vagy a véletlentől kaphatunk! P. P.”

 

76 éves korában elhunyt Popper Péter.

Ez igazi sorscsapás. Mindenkinek az. Sírjatok! Sírunk. Ki nem sír?  Meddig? Mindig.

De minden közeli távolodik. Popper Péter nem röhög velem és rajtam többé. Nem lesz új vicce, szójátéka. A legközelebbi balesetemnél, amikor, sorsomat ismerve, ismét szakad majd az eső, ki hoz nekem esernyőt? Talán még akadna is valaki, aki hozna, de Péteren kívül kinek jut ilyesmi az eszébe?

„Várj reám! S én megjövök,
hogyha vársz nagyon!”
Én várok rád.

 

Epilógus

Péter nem volt sem buddhista, sem semmi más. Ő zsidó volt.
Budapesten megáll a fájdalom és magyarul bólogat.
Mi marad meg? A hihetetlen mennyiségű előadása, a rengeteg tanítványa? Számtalan tévé- és rádiószerepelése? Hatalmas irodalmi hagyatéka?

Mostanában gyakran gúnyolta a halált.

„Egy kis halál nem tesz semmit, őseinknek szintúgy volt. Röhög a halott! Az orvos remeg! Öröm a gyász, ha a Chevra temet!”

Igen, minden közeli távolodik! Mi marad? Nekem, aki a barátja lehettem, nem maradhat sok. De ez a néhány „apróság” legalább az enyém marad. Marad a fájdalom. Marad a humora.
Marad az, ami Popper Péternek igazán a legfontosabb volt: a szeretet.

*

Mondjuk el a Gyászimát, a Kaddist, az magyarok nyelvén is, hogy legalább valamit megértsünk a történtekből. Mert: nincs diadal a halálon! Csupán a dal, a dal, a dal!

Kaddis Popper Péterért,
MENÁSE BEN KOPPEL-ért!
„Magasztaltassák és szenteltessék meg az Ő neve a világban, amelyet teremtett akarata szerint! És terjessze ki az Ő uralmát a ti éltetekben és a ti napjaitokban, és Izrael egész házának életében és a közeli időben.
– És mondjátok erre: Ámen!
Dicsértessék az Ő nagy neve, mindöröktől, mindörökre!
Dicsértessék és dicsőíttessék, magasztaltassék és fölemeltessék, hódolattal emlegettessék, dalba foglaltassék, áldassék és szenteltessék meg a Szentségesnek neve!
Dicsértessék minden áldáson és minden éneken és minden dicsőítésen és minden vigasztaláson felül!
– És mondjátok erre: Ámen!
Egész Izrael és könyörgése jusson kegyelemben az égi Atya elé!
– És mondjátok erre: Ámen!
Békének telje szálljon az égből mifölénk és egész Izrael fölé!
– És mondjátok erre: Ámen!
Aki békét szerez az ő magasságában, az szerezzen békét és nyugalmat – akárhol, itt ezen a földön – minekünk és egész Izraelnek!
És mondjátok erre: Ámen!”
ÁMEN