Fegya úr, megyünk a tetőre…

Hét színpadi produkció, megszámlálhatatlan mennyiségű koncert itthon és külföldön, DVD-k, CD-k jelzik, hogy két évtizede szerves része a magyar kultúrának a Budapest Klezmer Band. Az együttes alapító vezetője, Jávori Ferenc, azaz Fegya idézi fel az együttes, és saját munkássága fordulópontjait abból az alkalomból, hogy az együttes alapításának 20 éves évfordulóján a BKB a Művészetek Palotájában adott két ünnepi koncertet.
 

Jávori Ferenc (Fotók: Éder Vera)

Egyáltalán nem. 1976-ban annyit tudtam, hogy fantasztikus kinccsel a tarsolyomban települök át Munkácsról. Beköltöztem az új otthonomba, rendezgettem a klasszikus kottáimat. A klezmer anyagokat, a gyűjtéseimet eltettem alulra, gondolván, egyhamar nem lesz rájuk szükség. Eltelt tizenöt év, jött a rendszerváltás. Megalakult a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület, az emberek kezdték keresni a zsidó gyökereiket. Raj Tamás rabbi azt kérdezte tőlem: Fegya, miért hallgatsz? Mire gondolsz? – kérdeztem vissza. Te nem akárhol születtél – válaszolta, Munkácson virágzott a hagyomány, a zsidó kultúra, a zsidó életforma. Ez tény, a II. világháború előtt a város lakosságának több mint negyven százaléka zsidó felekezetűnek vallotta magát. A születésemkor – én voltam a városban az első zsidó újszülött a Holokauszt után – a nagybátyám cigány muzsikusokat hívott az ablakunk alá – beleszülettem a klezmer zenébe.

Átjöttünk, én a Budapesti Operettszínház zenekarában dolgoztam. A szüleim beültek A csárdáskirálynő nyilvános főpróbájára, látták a nagy sztárokat, és örültek, a kisfiúk ott húzza… Az első két évben nekem is nagyon tetszett, hogy óriási művészek „talpa alá” játszom. De már másfél évtizede ültem az árokban, és ez egyre kevésbé elégített ki. Nyomasztott, hogy a közönség csak annak tapsol, ami fönt van. A beszélgetés Raj Tamással fordulópont volt: hohó, hiszen ott van az a gyűjtés, amit elhoztam! Kerestem az anyagot, és valahol nagyon mélyen eldugva, beporosodva megtaláltam. Rátaláltam a csodás kis dallamfoszlányokra, amiket még a Galambosi prímás játszott fel nekem Munkácson. Káprázatosan ismerte a zsidó dallamokat. Rábukkantam arra a két klezmer lemezre is, amiket New Yorkban vettem. A felvételeken olyan számok voltak, amelyek a nyolcvanas évek amerikai klezmer reneszánszát megalapozták, de amelyeket a tízes-húszas években Kelet- és Közép-Európából: Oroszországból, Ukrajnából, Besszarábiából, Moldáviából vittek oda. Aztán egy barátom, Koppelmann József, hozott egy csodálatos gyűjtést, Mose Beregovszkij zsidó hangszeres népzenéjét. No, ebből már lehet válogatni – gondoltam. Fontos volt számomra, hogy végre komolyan vegyem a saját kultúrámat. Hittem, ha nem teszem meg, az egész egyszerűen eltűnik. Sok biztatást és segítséget kaptam Havas Judittól is. Tizenkét tagú együttest terveztem, a hangszer-összeállítás is a fejemben volt. Fogtam a kottákat, meg a felvételeket, és felkerestem zenészeket, akik éppen az eszembe jutottak. Leültem a zongorához, és ki mint reagált a zenére, annak alapján állt össze a csapat. 

Még csak öt-hat számot tudtunk, amikor a zsidó filmfesztivál megnyitója előtt kiálltunk a színpadra. Bekonferáltam magunkat, valahogy úgy, hogy kedves közönségünk, most zsidó zenét fognak hallani, először Budapesten, először Magyarországon. Eljátszottuk az első számot, kis taps, a második számot, kis taps. Azt hittem, felrobbanok, nem értettem, mi ez? Lejátszottunk öt számot, éreztem, nem akarnak azonosulni a zsidó zenével. Elkeseredtem, de Raj Tamás intett: légy türelmes. A következő nagy nyilvános koncertet Puskás Tamás hívására az Egyetemi Színpadon adtuk. A nézőtér dugig megtelt fiatalokkal. Ott aztán elszabadult a pokol! Pedig éppen váltás volt, a harmonikásunk kilépett a zenekarból. Nagy Anna került közénk, aki gyakorlatilag egyetlen próbával játszotta le az egész repertoárt. 

 

Koncerten, munka közben

Igen, a következő pedig az volt, hogy felhívott Bors Jenő, szeretne velem találkozni. Bors korábban a Magyar Hanglemezgyártó igazgatója volt, a rendszerváltás után egy nemzetközi lemeztársaság, a Harmonia Mundi magyar filiáléjának az élére került. A francia anyacég figyelt fel ránk, üzentek, hogy CD-t akarnak velünk csinálni. Hol fogják kiadni? Itt, meg Franciaországban, meg még tizenkét országban. Majdnem elájultam. Csak tíz-tizenkét számunk volt felvételképes, még négy számot gyorsan meg kellett csinálnunk. Bementünk a stúdióba és följátszottuk az anyagot. Ma visszahallgatva, kissé „úttörőnek” mondható a hangszerelés. A zenekarral sem voltam elégedett, éreztem, hogy a tizenkettes összeállítás nem felel meg nekem. De nem volt szívem ezt megmondani az embereknek. Fogtam magam, és elmentem Németországba egy évre „szalonzenélni”. Kivittem magammal egy jókora anyagot, mivel elég sok időm volt, dolgoztam a számokon, elkészültem két lemezre elegendő hangszereléssel. Kikristályosodott, hogy hét ember lesz a zenekarban, a hangszereket is pontosan tudtam. Maradt Kohán István, Nagy Anna, Tamás Gábor, Kiss Gábor, jött Illényi Katica, meg egy dobos, Herboly László, kialakult a hetes fogat. Elkészítettük az Éjszaka az Éden hegyen címmel a második lemezt, de az első olyat, amit teljes szívvel vállalok. 

A lemezbemutatót a Duna Palotában tartottuk, ahol egy sorozatot is játszottunk. Egyik este valaki szólt, te Feri, nem a Kerényi Imre áll ott?  Lehetségesnek tartottam, mert beugrottak a beszélgetéseim Kardos Gyurival. Kardos G. György íróról van szó. Vele egy koncert után ismerkedtem meg, kiderült, egymás közelében lakunk. Sokszor megesett, hogy este Gyuri felhívott, gyere le az Ibolya presszóba. Ott ültünk éjjel egy óráig, fél kettőig, és mesélt nekem. Fájlalom, hogy nem jegyeztem fel a történeteit, mert eszméletlen jó volt vele beszélgetni. Egyszer azt mondta: kellene valami színházat csinálnod, felhívom a Kerényit. Tehát neki köszönhető, hogy a Madách Színház direktora fogta magát, és eljött meghallgatni minket. A koncert után kopogtak az ajtómon, Kerényi Imre állt ott. „Maga a Fegya úr? Hallgasson ide, felmegyünk a háztetőre.” Azt gondoltam, ez az ember megbolondult. „Holnap tízkor várom a színházban.” Másnap bementem hozzá. Azt közölte: „Megcsináljuk a Hegedűs a háztetőnt, és ti fogjátok játszani élőben, a színpadon.” Ellenkeztem: az Operettszínházban harminchat tagú zenekar játssza a darabot, hét emberrel ez lehetetlen. „Megcsinálod – válaszolta –, itt van a zongorakivonat, szépen hazamész és áthangszereled, klezmeresíted. Most március van, bemutató szeptember 28-án. Jó?” Kijöttem, hatalmas kővel a szívemen, teljesen elvarázsolva. A szakmában mindenki csak lebeszélt: öngyilkosság, meg fogtok bukni. Nekem viszont nagyon tetszett, hogy végre kijöhetek az árokból. 

Szkeptikusak voltak, lehet-e hét zenészre úgy áthangszerelni, hogy meg is szólaljon Jerry Bock muzsikája. Ahogy elkészültem egy számmal, máris próbáltuk, akár éjszaka is, és szólt! Felbátorodtunk, jött egyik szám a másik után. Augusztus 29-én bementem Kerényihez. Még kéthétnyi próbát akart nekünk adni. „De mi készen vagyunk” – mondtam.  „Akkor ma este nincs olvasópróba” – rendelkezett – „hanem meghallgatjuk, mit tudtok.” Felmentünk a színpadra, lejátszottuk az egészet, és a végén elementáris tapsban törtek ki a színházban dolgozók. Almási Éva, Huszti Péter, Dunai Tamás, Kiss Mari, Fekete Mari, mindenki gratulált. És tényleg szólt. 

 

Végh Balázs, Kohán István, Nagy Anna, Jávori Ferenc, Gazda Bence, Tamás Gábor és Kiss Gábor

Izraelben turnéztunk. Egy szállodába kerültünk a Győri Balett igazgatójával, Kiss Jánossal. Kimentünk kávézni a tengerparti hotel teraszára, nyilván a varázslatos látvány indította arra, hogy azt mondja: ki kellene valamit találni. „Mit?” – kérdeztem, „hiszen ti klasszikus balettet táncoltok, mi meg klezmert játszunk.” Sétáltunk egyet, az utcák telve voltak vidám gyerekekkel, mert purim volt. „Megvan!” – mondtam, ez az egyetlen zsidó örömünnep, ezt vigyük színpadra. Tudtam, hogy Turán Róbert barátom, a Zsidó Múzeum igazgatója elkezdett egy librettót írni a Szegedi Kortárs Balett részére, de ők lemondtak róla. Kiderült, hogy a szövegkönyv csaknem kész. Működésbe jött a gépezet, és megszületett a második csoda, ismét színpadon lehetett az együttes, tánc és zene együtt aratott páratlan sikert. Több mint kétszázszor játszottuk a Purimot, nemcsak Győrben és Budapesten, hanem Londonban, Moszkvában, Helsinkiben, Brüsszelben, Koppenhágában és New York-ban.

 

Megszólalt a telefonom. „Rolla János” – hangzott. – „Szeretném, ha a Liszt Ferenc Kamarazenekar számára komponálna egy darabot”.  „Viccel? Milyen beugrató show-tól hív?” – bosszankodtam.  „Én komoly ember vagyok” – válaszolta Jancsi. Nos, közeledett a Zsidó Nyári Fesztivál, elkészültem egy kilenc perces tétellel, és elvittem az első próbára az Óbudai Társaskörbe. Rendszeresen jártam a koncertjeikre, és nagyon tiszteltem őket. Mondhatom, szinte reszketve tettem ki a kottákat. Elkezdtek játszani, látszott, hogy tetszik nekik, így én is sokkal bátrabb lettem. Az első perctől nagy „szerelem” alakult ki a zenekarral és persze Jancsival. Megírtam a tizenkét tételből álló Klezmer szvitet, amit lemezre is vettünk. A szvitnek komoly az utóélete, mert más jelentős zenekarokkal is játszottuk, az Amszterdami Concertgebouw kamaraegyüttesével, a Zürichi Kamarazenekarral, legutóbb pedig a Bayerischer Rundfunk Zenekarának vonóskarával a müncheni Prinzregententheaterben, ezernyolcszáz hallgató előtt. De másként is él a darab: Kiss Jánosnak annyira megtetszett a zene, hogy Román Sándorral, Bozsik Yvette-tel és William Fominnal készíttetett koreográfiai fűzért. A koreografált szvitből is játszottunk csaknem harminc előadást, ez is rekordszám, tekintve, hogy három szereplő között – két zenekar és a balett-együttes – már roppant nehéz az egyeztetés. A legnagyobb, személyes kihívás számomra a Menyasszonytánccal érkezett el. Kerényi Miklós Gábor, a Budapesti Operettszínház főigazgatója adta oda A torockói menyasszony című színművet, illetve a darabból formálódó librettót. Eleinte nem tetszett, csak egyetlen dramaturgiailag érdekes szálat találtam benne. De nem volt menekvés, Kállai István dramaturg Béres Attila rendezővel már dolgozott a szövegkönyv feljavításán. Örültem, hogy Attilával összehozott a sors, mert ő is áttelepült (Erdélyből), mindjárt megtaláltuk a hangot egymással. Végleges formájában már inspirált a librettó. Bár minden eddiginél komplexebb szerkezetű műről, egy valódi musicalről volt szó, duettekkel, triókkal, kórusokkal, táncjelenetekkel, már nem volt bennem görcs, teli voltam önbizalommal. Azt gondoltam: most kreálok valami nagyon jót. Hál’Istennek sikerült. A 2006-os Budapesti Tavaszi Fesztiválon mutattuk be, azóta is megy, közeledik a kétszázadik előadáshoz. A századik és a százhúszadik után is teljesen spontán standing ovation-t élhettünk meg. Úgy vélem, nagy hibát követett el 2009-ben a kulturális kormányzat, amikor lefújta a Menyasszonytánc New York-i vendégjátékát. A magyar kulturális évad keretében tervezték bemutatni. Nem én veszítettem, hanem a magyar musical. Meggyőződésem, hogy az amerikai előadással sikerült volna áttörni az angolszász „védvonalon”.

Legfrissebb munkám kísérőzene Joshua Sobol Gettó című drámájához, amelyet a Pécsi Nemzeti Színház tűzött műsorra, ebben is a színpadon játszik a zenekar, akár a hegedűsben. Ez a darab egészen más megközelítést igényelt dramaturgiai szempontból. Tizennégy vadonatúj számot komponáltam, és ahogy látom a reagálást, értik az emberek a mű üzenetét. Szép gesztusnak tartom, hogy az előadások után előbb dermedt csönd honol a nézőtéren, majd hatalmas ováció tör ki. 

Régi vágyam zenés darabot írni Iszaak Babel Odesszai történetek című munkájából. Babel nevét magasan jegyzik a világirodalomban. Szenzációs a téma, az ezerkilencszázhúszas évek Odesszája izgalmas világ. Ez motoszkál a fejemben. Beszéltem már a tervemről Kerényi Miklós Gáborral, és nem zárkózott el.