Román írók – zsidó írók: a kulturális identitás dilemmái

Egy – főleg az első világháború utáni – folyamatot vizsgálok, mely a
román kulturális és irodalmi életben, valamint a romániai zsidóság
szellemi életében zajlott, végigkísérte a romániai zsidóság életének
modernizálását, a romániai zsidó közösség egy fontos részének
akkulturációját, valamint szociális és kulturális integrálódását.

 

 

 

Leon Volovici

A jelenség, mint tudjuk, kizárólag zsidó, más etnikai kisebbségeknél csak kivételes esetekben fordul elő. Romániában a XIX. század végén jelenik meg. Az első zsidó-román író minden bizonnyal Ronetti-Roman. Csak az irodalomról beszélek, a tudomány és az írástudás területéről nem, mert ott az akkulturáció pár évtizeddel korábban kezdődött. Ronetti-Roman első abban is, hogy a zsidó identitás és a teljes asszimiláció kísértésének dilemmáját az elmélkedés és irodalom témájává teszi. Az első írói generáció, mely utána 1900 után, jelentkezik, éli és vállalja ezt a dilemmát, ami nem egyszer vezet egzisztenciális krízishez.

Ugyanabban az időben, az első világháború vége felé kialakult légkörben, amikor a zsidóknak kilátásuk nyílt az állampolgári jogok elnyerésére, valódi kulturális „újjászületés” megy végbe, különösen Jászvárosban (Iasi), ahol a zsidó közösség régi és számottevő, amit a jiddis irodalom újrafelfedezése, a judaizmus és a héber tanulmányok iránti érdeklődés fémjelez. Szimultán jelenség volt ez az akkulturációval, és nem egyszer találjuk ugyanazokat az írókat mindkét csoportban, főként a kialakulás fázisában, amikor az ingadozások és keresések gyakoribbak.

Egy izraeli irodalomkritikus (1) újkeletű szintézise szerint a XX. század első négy évtizedében nem kevesebb, mint ötven, a román kritika és irodalomtörténet által ismert, többé-kevésbé nyilvántartott író létezéséről tudunk. Egyeseket közülük ma is a legfontosabbak között tartják számon: Fundoianu, Aderca, Sebastian, Max Blecher, Ilarie Voronca, I. Peltz, I. Călugăru azok, akikre gondolok.

Max Blecher

A román társadalom reakciója ezzel a jelenséggel szemben persze nem volt egyértelmű: az elfogadás és bátorítás mellett, a nacionalista körök folyamatos visszautasításával és bojkottjával találkozunk. A visszautasítás, mely rendszerint etnocentrikus és xenofób retorikával érvelt, mint tudjuk, megerősödött a harmincas években, és a háború éveiben tetőzött.(2)

Habár írókról és irodalomról van szó, a zsidó alkotó elit szintjén lejátszódó jelenség mégis inkább szociológiai és kulturális, mint esztétikai. A folyamat azonban erős visszhangra lel az e csoporthoz tartozó írók formálódásában és fejlődésében. Integrációjuk a román kultúrába és a kettős identitás dilemmái nem egyszer okoznak belső vívódást és fájdalmat, olykor érzékenyen érintve az alkotásokat. A zsidó írók esetében – nem kevesen az első világháború után futottak be – ezek a dilemmák a harmincas években hevesebbé válnak. Az identitás körüli viták zsidó írói körökben a „zsidó író vagy román író” örökös dilemmáját, a kettős kulturális kötődés lelki hátterét és belső struktúráját érintik. E vívódások makacsul visszatérnek azon román írók elmélkedéseiben is, akik odafigyelnek a zsidó kollégáikat kínzó feszítő problémákra. A Fáklya (Facla), a Ion Vinea által vezetett újság, körkérdést tesz fel (1935-ben) „Román író – zsidó író” címmel, arra kérve az írókat, hogy válaszoljanak és … „oldják meg” a kérdést: „Mit hisz F. Aderca, Dorian, Ludo, Andrei Tudor, M. Sebastian, A.L. Zissu úr és általában a többi zsidó származású román író azzal a szűk közösséggel szembeni magatartásáról, amelyből indult és mit arról a tágabbról, amely befogadta? (…) Zsidó írók! Az igazság érdekében és bármely félreértés elkerülése végett, egy pár pillanatra gondolkodjatok el őszintén és küldjétek el válaszotokat!”

Mihail Sebastian

A válaszok, a várakozásnak megfelelően, ellentmondásosak voltak. Egyesek, mint I. Peltz vagy Camil Baltazar, kizárólag román írókként határozzák meg magukat, mások, mint Uri Benador, felmagasztalják a kettős-gyökerű szellemi identitást, ahogy kissé később Sebastian is tette a Hogyan lettem huligán című esszéjében. Mindezekhez kifinomult hozzászólást fűz a költő Al. Robot, áthelyezve az eszmecserét a művészet síkjára: „Zsidónak lenni sors. Egy identitás, egy helyzet és valami szigorúan személyes. Túl ezen a sajátos részleten, megjelenik az alkotó, a művész. (…) A származás másodlagos tényező. (…) Az íróvá lett zsidó ősi küldetést teljesít, kisebb vagy nagyobb mértékben, de képviselheti büszkén annak az országnak a sajátosságát is, amelynek művészetében részt vesz, és amelynek nyelvén kifejezi magát”.

E dilemmákról nyilatkoztak nem kevesen a román írók és irodalomkritikusok közül, s egyesek (E. Lovinescu, G. Călinescu) megpróbálkoztak a romániai zsidó írók tipologizálásával is. A Fáklya-beli körkérdésben csak Lovinescu vesz részt, az esztétikum primátusának híve, aki saját szempontja alapján sokukat támogatta és ismerte el. Lovinescunak a nemzetiség „csatlakozási kérdés”, így számára túlzásnak és bosszantónak tűnnek zsidó kollégái identitás-dilemmái. „…a zsidó íróknak – teszi hozzá – megadatik, és megérdemlik, hogy megadattasson, az a helyzet, amit akarnak; a sorsuk tehát saját akaratuktól függ”. Határozott kijelentés, a bekövetkezett események azonban nemsokára megcáfolják.

Pár évvel később, mindezeket az írókat, függetlenül attól, hogy minek vallották magukat, és mennyire kötődtek a román kultúrához, a román irodalmi életből kirekesztették, akarattal vagy akaratlanul, kizárólag a zsidó közösség szimbolikus gettójába zárták őket, s a háború éveiben így őket is elérték a megkülönböztető törvények vagy akár a deportálás és a halál áradata.

 „Zsidó” irodalom román nyelven

Különösen a 20-as és a 30-as években rajzolódik ki egyre élesebben az ideológiai program, amely jelentőséget kölcsönöz a zsidó közegből kilépő írók jól körülhatárolható magatartásának. Ezeknek a román nyelvű irodalmi mozgalmaknak az eredeténél jelen van azonban egy identitási és kulturális hovatartozási krízis is, amelyet a zsidó szellemi élet belső fejlődése, az első világháború után újraindult cionista mozgalom és a modern judaizmus keretei között létrejött eszmei áramlatok váltottak ki. Romániában ennek a nemzeti-zsidó és cionista „újjászületésnek” az ideológiai hangja kétségkívül A. L. Zissu. Ő maga is szerzője román nyelvű regényeknek és elbeszéléseknek, melyeket kizárólag zsidó témáknak vagy a saját generációja intellektuális válságának szentel.

A. L. Zissu fontos szerepet játszott a cionista mozgalomban, zsidó kulturális kiadványokat jelentet meg; az első világháború után jelentős számú fiatal entellektüel és író tömörül köré, különösképpen a Megváltás (Mântuirea) és az Újjászületésünk (Renasterea noastra) cionista kiadványok körül. Zissu a judaizmus értékeinek és a hagyomány ápolásának, a zsidó identitás teljes és kizárólagos felvállalásának, a román kultúra megbecsülésének és elsajátításának híve volt, de anélkül, hogy a „keveredés” és a román szellemi és kulturális közegbe való „integrálódás”, véleménye szerint káros kísérlete megtörténne. Akár az etnikai tisztaság román ideológusai (elsősorban Nae Ionescu, akivel nagyon jó kapcsolatot ápolt), Zissu az autochton (vagyis – magától értetődően – román,) és a zsidó szellem összeegyeztethetetlenségének álláspontját vallja, sőt aztis, hogy a románoknak joguk van megőrizni „tisztaságukat”, és óvakodni a „zsidó szellemmel” való keveredéstől.(3)

Isac Ludo

A zsidó kultúra területén Zissu legközelebbi tanítványa a publicista és író I. Ludo volt. Miután rövid ideig Jászvárosban „tiszta” román irodalmat művelt, Ludo elkötelezte magát Zissu mellett, a Megváltás (Mântuirea) és a Zsidó hírvilág (Stiri din lumea evreiască) hasábjain figyelemre méltó publicisztikai és irodalmi műveket szentelt kizárólagosan zsidó problémáknak és témáknak, valamint a jiddis irodalom fordításának. 1929-től adta ki az Ádám (Adam) című szocio-kulturális folyóiratot, a legjobb és legtartalmasabb kiadványt, mely judaizmussal, a világ különböző részén élő zsidó szerzőkkel és a romániai zsidó szellemi élet szociális és politikai problémáival foglalkozik. Zissu és Ludo volt az ideológusa a román nyelvű, zsidó tematikájú és főként a zsidó közösségnek szánt „zsidó” irodalomnak. Lengyelországban a „lengyel nyelvű zsidó irodalmat” szolgáló hasonló mozgalom a romániainál korábbi, szélesebb és szervezés szempontjából sokkal strukturáltabb.(4)

A Zissu vagy Ludo vezette folyóiratok és újságok köré publicisták és írók egy elég népes csoportja tömörült. Létrehoztak egy kisebbségi irodalmat, amelynek azonban figyelemreméltó kulturális szerepe volt a romániai zsidók életében. Ebbe a kategóriába tartozik a Zissu által létrehozott irodalom is. Ám e körből a legtehetségesebbek elég gyorsan megérezték, hogy ez a fajta – ideológiailag és tematikailag programszerű – irodalom arra van ítélve, hogy a periférián maradjon, ezért elhagyták e köteléket, rövid idő alatt beírván nevüket a román irodalomba. Meg akartak szabadulni a nemzeti megszorításoktól, amelyekhez alapjában véve kötődést éreztek, de nem fogadták el, hogy ennek a kedvéért feláldozzák az irodalmi hivatást és a jogosultságot, hogy mindenekelőtt a művészet területén létezzenek.

Felix Aderca

Irodalmi karrierje elején Felix Aderca és B. Fundoianu is nagyon közel állt az A. L. Zissu által vezetett körhöz. Más, kevésbé kiválókkal együtt, az irodalom területén mindannyian elhagyták Zissut. Az eltávolodás a rendíthetetlen vezetőtől bizonyos mértékben természetes fejlődésnek mondható. Kiváltója a haszidizmus misztikus tapasztalata által táplált messianisztikus zsidó gondolkodás, illetve az akkulturáció és szekularizáció előrehaladottabb stádiumában lévő zsidó intellektuális környezet közötti hatalmas távolság is. A vágy, hogy román íróvá váljanak, és integrálódjanak a román kultúrába, erősebbnek bizonyult. Nagyon hamar felfogják, hogy nehéz, ha nem éppen lehetetlen, a nyelv által hozzátartozni egy irodalomhoz és kultúrához, ugyanakkor követni egy olyan ideológiát, amely az abból való kilépésre kényszerít.

A fiatal Fundoianu, habár nagyon kötődik Zissuhoz – dolgozott és intenzíven együttműködött vele a Megváltás (Mântuirea) című újságnál – már kezdettől észlelte a román nyelven kifejezett, de csak zsidó kulturális identitás vállalásának belső ellentmondásait. Sokatmondóak A. Steuermann-Rodion költői sorsáról írt sorai, aki őt, az ifjú Fundoianut, első lírai próbálkozásainál vigyázta és bátorította. A mestersége szerint orvos, fiatal cionista publicista Rodion, később a szocialista mozgalom aktív tagja, Heinét követő költő, akitől fordított is, átélte a „román költőnek lenni, de megénekelni a zsidó fájdalmat is” próbálkozásának kudarcélményét. Rodion öngyilkossága 1918-ban, a frontról való visszatéréskor, fájdalommal töltötte el és nyomot hagyott a volt vetélytársban. Egy évvel Rodion halála után, Fundoianu elmélkedik (egy Mântuirea-beli megemlékezésben) Rodion öngyilkosságának jelentéséről, amelyben egy meghiúsult vállalkozás tragédiáját látja:

„A lelki bizonytalanság korában, amikor a cionizmus zavaros, mint a sivatag képe, ahol tevék szaladgálnak monotonon – az egyetlen azonnali és magával ragadó megoldás az önelveszejtés politikája volt. Ehhez még hozzájött, hogy Steuermann-nak fel kellett vennie a harcot zsidó személyiségével és írásának fájdalmas románságával. Az író tragédiája, hogy nem veheti a botját és a nyomor elől nem szállhat Hamburgban hajóra harmadosztályon.  Elhibázott hozzáállás.” (5)

Benjamin Fundoianu

Fundoianu maga is, kezdeti periódusban, egyféle kettős irodalmi és publicisztikai létet folytat: a gyorsan befutott román íróét és a zsidó publicistáét, aki gyakran munkatársa a román nyelvű zsidó sajtónak. A többi, generációja-béli, valamint a közvetlenül őket követő nemzedék zsidó irodalmáraival ellentétben, Fundoianu ezt a kettős identitást a legtermészetesebb módon éli meg, anélkül, hogy a szokásos drámákat, belső meghasonlásokat vagy identitás-kríziseket jelezné. A családi légkörtől és érdeklődéstől (Fundoianu a híres írástudó Schwarzfeld testvérek unokája), valamint az általános kulturális pezsgéstől ösztönözve, Fundoianu a fiatalság szertelenségével veti bele magát a zsidó és cionista kiadványok körüli szellemi és kulturális mozgalomba. Ugyanazon években Zissuhoz fűződő kapcsolata hosszú időre rányomja bélyegét formálódására. Ami erős és jelentős marad a volt tanítvány francia „reinkarnációja” után is.
 
Fundoianuhoz hasonlóan, Zissu befolyási körében Felix Aderca-t is megtaláljuk. Ő következetes maradt, direkt és heves a zsidó problémákkal kapcsolatban, még azokban az években is, amikor a román irodalmi életben jelentős tekintélyre tett szert. Idővel ő is eltávolodott az irányzatos zsidó lapoktól, előnyben részesítette az Igazság (Adevărul) típusú független kiadványokat, amelyek nagyobb mozgási szabadságot biztosítottak számára.
Publicisztikai tevékenységének majdnem a kezdetétől fogva, antiszemitizmus elleni retorikáját egy nem kevésbé vehemens kritika kíséri a zsidó értelmiségi autenticitás hiányáról, ha az programszerűen mellőzi a zsidó tradíciót, kerüli a zsidó tematikát és a zsidó mivolt vállalását, mindezt asszimilációs törekvésből, mely rokon a regenerálódással.(6)

Aderca ingadozik, hogy átvegye-e az egyértelműen zsidó álláspontot, a Zissu vonalat, a mozgósítást és önvédelmet, vagy válassza a román demokrata értelmiségi szerepet, és formáljon jogot megvetni mindent, ami az erkölcsi értékeket és kritériumokat veszélyezteti. Saját írói helyzetének ambivalenciájával azonban ő is tisztában volt, bizonyíték rá ez az 1926-os, roppant éleslátásról és öniróniáról tanúskodó vallomás:
„És végül is, miért ne ismerném be? Minden voltam egy kicsit: jó hazafi is (az első világháborúban katonai kitüntetést kaptam), asszimiláns is (román író vagyok), antiszemita is, szocialista is, bolsevik is – és a cionizmus tökéletesen kibékíthető e magatartások bármelyikével!” (7)

1933 után Adercának nincsenek már illúziói. Annál is inkább, mert sok baloldali zsidó értelmiséginél korábban megértette, hogy az idealizált szovjet társadalom sem mentes az antiszemitizmustól.(8) Pamfletjei drámai hangnemet kapnak. Hite, hogy az integrálódás a román kultúrába, a zsidó identitás megőrzése mellett természetes, kezd ingadozni. Vezető zsidó értelmiségiek néhány nagy visszhangot keltő vitája még nyilvánvalóbbá tette a dilemmákat, melyek a zsidókat gyötörték: a szélsőséges nacionalizmus megerősödése, a megszerzett állampolgári jogok elvesztésének reális veszélye, sőt a kilátásba helyezett kényszeremigráció. Ezek a viták 1933 után felerősödnek, párhuzamosan a kampánnyal, mely a zsidóknak a román kulturális és művészeti életből való kizárását követeli.

Nyilvánvalóak azok az eszmei ellentétek, amelyeket Zissu hajlíthatatlan álláspontja váltott ki. Kétségbe vonja a zsidók részvételét a román politikai döntésekben vagy ráerőszakolja a zsidó írókra a zsidó hagyomány és szellemiség melletti kizárólagos döntést. Felszólítása a zsidó írók ellenszegülésébe ütközik, akik nem engednek doktriner merevségének.

Sokkal nehezebb a helyzetük azoknak a zsidó íróknak, akiknek karrierje a román kultúrába való integrálódásra és érvényesülésre irányult. Orientálódásuk feltételezte a szolidaritást a szakma és az olvasók részéről, akik legitimálták őket. Ez az addig is sebezhető és problematikus, íratlan egyezmény kezdett foszladozni a harmincas évek második felében. Amíg 1936 után elérkeznek a végső határra, amely jelzi a román-zsidó kulturális szimbiózis végét, a nevesebb zsidó írók drámai küzdelme zajlik legitimitásuk megvédése érdekében és az antiszemitizmus ellen, és élénk polémiákba bocsátkoznak nemzeti-zsidó sorstársaikkal is.

A leghíresebb „eset” 1934-35-ben, Mihail Sebastian és Felix Aderca íróké volt. Mindkettőjüknek, ahogy másoknak is – belső egyensúlyuk és életmeggyőződésük összeomlása közepette – nem az antiszemita táborból jövő támadás a legnehezebben elviselhető, hanem a sok kolléga és barát hallgatása, sőt nem ritkán azok szélsőséges „áttérése”.

A botrány, amelyet a Kétezer éve (De două mii de ani), Sebastian regénye keltett (Nae Ionescu előszavával), ismert és sok tanulmányt szenteltek neki. Csak azt említem meg, a tárgyalt téma szemszögéből, hogy az eddig nevezett írókkal ellentétben, Sebastian értelmiségi és irodalmi pályáján ezen 1934-ben megjelent regényéig nem létezett egyetlen cionista vagy nemzeti-zsidó mozzanat sem.

A Kétezer éve (De două mii de ani) című regényt számtalan támadás érte mind az antiszemita szélsőség, mint a demokratikus és a „nemzeti-zsidó” sajtó részéről, ez utóbbi élén I. Ludo-val. Két „tűz” közé kerülve, Sebastian mindenkinek egy kitűnő esszében válaszol, a Hogyan lettem huligán-ban (Cum am devenit huligan) (1935), amelyben elemzi könyve viharos fogadtatását, meghatározza kettős identitásának dilemmáit és összegezi Nae Ionescuhoz való viszonyát.

A román szellemi közegbe leginkább beágyazott zsidó író árulásként utasítja vissza az „asszimilációs komédiát”, mégis bízik a lehetőségben, hogy megvalósul az egyesülés az öröklött zsidóság és azok között a kulturális értékek között, amelyekbe beilleszkedett és ismertté vált. A személye ellen irányuló durva antiszemita támadások és a román írói mivoltához való jogának a megkérdőjelezése ellenére Sebastian hűséges marad a „kettős” opcióhoz:
„Zsidó vagy és az is maradsz, megpróbálod mégis meghatározni helyedet a román társadalomban és kultúrában, mellyel szemben kötelességeid annál szenvedélyesebbek, minél kevésbé vannak illúzióid.” (9)

Ugyanabban az évben, vagyis 1935-ben, Felix Aderca is belekeveredik egy terjedelmes polémiába, melynek mozgatója újra a zsidó jelenlét és a zsidó értelmiség legitimitásának megkérdőjelezése a román kultúrában. A támadás a publicista C. A. Donescu részéről jött, aki egyik igazgatója a Vremea (Idők) folyóiratnak, amelynek addig Aderca is állandó munkatársa volt. Donescu cikkére, „A zsidók bűnei”, Aderca egy nyílt levéllel válaszol, megkérdőjelezve barátja antiszemita érveit a numerus clausus politikája mellett. Aderca, Sebastianhoz hasonlóan, az író és kritikus Ion Trivale esetéhez folyamodik:

„Meghalt közülünk a fronton 1916-ban egy bizonyos Ion Trivale, született Netzler, Piteşti-ről, a gépfegyver mellett, arccal a bolgár front fele, miközben a román csapatok védekezve vonultak vissza. Amikor földi maradványait nemrég Bukarestbe hozták, a zsidó közösség és egy zászlóalj fogadta – mert a katonák hűségesek. Hol voltak Trivale bajtársai, a regényírók és költők, akiknek a lelkét akarta feloldozni, akiknek a földjét misztikus hévvel magasztalta? …Felteszem a kérdést, kedves Donescu úr, de nem várok rá választ. Hozzáteszem csak, hogy a világ bármely országában Ion Trivale nemzeti hős lett volna, és testvéreitől nem kérdezték volna ‚etnikai származását’, hogy el lehessen őket távolítani valamilyen állásból, mert a származásukról a föld beszélt volna, melynek szíve magába fogadta Netzler vérét.”(10)

 

A Szenátus tér, egy bukaresti képeslapon (1930-as évek)

A vitába beleszól Zissu, szemére hányja volt munkatársának, hogy megalázkodik és „magával szemben árulást” követ el. Zsidó lévén, a zsidó értékek szellemében nevelkedve, nem lehet román író is. Az egyetlen válasz az antiszemitizmus kihívására a „visszatérés a judaizmushoz”, vállalni a zsidó és a zsidó értelmiségi mivoltot, felhagyva egy másik kultúrába való integrálódás vágyával és illúziójával. (11) Ludo is csatlakozott Zissu szemrehányásaihoz, sőt agresszívebb hangnemben, Adercát „román foglalkozású zsidónak” nevezve, újfent ironizálva a „zsidó származású román esztéták”-on. Ők, háborodik fel Ludo, „a kultúra leprásai”, „bolyonganak az őket elutasító románság és a bennük félelmet keltő judaizmus partjai között”. (12)

Az idő – és a romániai zsidó értelmiség későbbi fejlődésének – távlatából nyilvánvaló, hogy ebben a korszakban két, egymással radikálisan szembenálló törekvés létezett: az egyik, amely teljesen azonosul a román kultúrával, és semmisnek nyilvánítja vagy titkosítja a zsidó kulturális identitást; és a másik – a zsidóság kizárólagos választása, de román nyelven, ideológiailag alátámasztva a nemzeti hagyomány érveivel, melyeket újradefiniált a cionista mozgalom. Mindkét törekvés meghiúsult, mert az ideológiai és etnikai szempontot a kulturális és esztétikai fölé helyezte, érintve a két kultúra és két identitás kereszteződésében kialakult alkotó komplexitását. Az irodalom területén azt mondanám, hogy azok az írók nyertek, akik kínlódtak, ingadozva a két törekvés között, harcolva, hogy hűségesek maradjanak művészi hivatásukhoz, anélkül, hogy kitűzték volna a családi, a történelmi tradícióhoz vagy – a döntő pillanatokban – sorshoz tartozás valamilyen módon való „kiirtását”. Ők sebezhetőbbek voltak, jobban ki voltak téve a támadásoknak mind nacionalista és antiszemita irányból, mind nemzeti-zsidó részről. Írói egzisztenciájuk függött a román közeg jóváhagyásától és elfogadásától, és éppen ez az életbevágó kapcsolat lett megkérdőjelezve.

Ami Zissu és Ludo programszerű próbálkozását illeti, hogy zsidó irodalmat alkossanak román nyelven, azt mondhatjuk, Fundoianut szabadon idézve, hogy az ideológia, csakúgy, mint az utópia, „nem vezeti jól az irodalmat”. Az írókat művészi ösztönük megvédte attól a kísértéstől, hogy „kiszolgálják” vagy szemléltessék a doktrinér messianizmust és a román nyelven megszólaltatott nemzeti zsidó elzárkózást. Különböző módokon azonban, talán a zsidó nemzeti mozgalom, s a zsidó sors iránti ifjonti hűségük visszhangjaként, az ő műveikbe is beépült a prófétaság, mint a személyesen megtapasztalt zsidóság vállalása.

Korabeli bukaresti utcakép

A harmincas években, a román kultúrába integrálódott zsidó értelmiségiek és művészek fejlődése mind nyilvánvalóbban a kudarc jegyeit mutatta, amit az évtized vége felé szentesítettek az őket a román kulturális szervezetekből és szövetségekből hivatalosan is kizáró törvények. Nagy megrázkódtatás volt ezeknek az értelmiségieknek, akik a román kultúrába való integráció mellett döntöttek, diszkréten vagy hangsúlyozottabban megőrizve kapcsolatukat a zsidó világgal.

 

Ez a dráma folytatódott – különböző formákban és teljesen más kontextusban – a kommunista rezsim berendezkedését követő évtizedben is. Új próbálkozás jelent meg a zsidó írók között is, átállás a nemzetközi ideológia vonalára. Nem kevesen közülük – Ludo maga is megdöbbentő és szomorú példa – nem tudtak ellenállni az új szocialista realista kísértésnek, melyben – úgy tűnt – boldog véget érnek az identitás dilemmák is. Egyesek ezért az elkötelezettségért jóvátehetetlen művészi kudarccal fizettek. A tehetségesebbeknek, mint a következő évtized többi írójának is, sikerült visszanyerniük hitelességüket és hűségesek maradtak mindenekelőtt az irodalom igényességéhez.

1 A. B. Joffe, In Foreign Pastures: Jewish Writers in Romania, 1880-1940 [in Hebrew] (Tel Aviv, 1996). 

2 Leon Volovici, “Zsidó értelmiségiek az első világháború utáni Romániában” /”Intelectualii evrei din România după primul război mondial”/, Tribuna, 45-46, 1994; George Voicu, Romanian Literary Anti-Semitism: Histrorical-Ideological Facets, Studia Hebraica, 3 (2003), 138-162. o.

3 A.L. Zissu, “Mi…” /”Noi… “/, Zsidó breviárium /Breviar iudaic/ (Bukarest, 1932), 130-131. o.

4 Eugenia Prokop-Janiec, Polish-Jewish Literature in the Interwar Years (New York, 2003). 

5 B. Fundoianu, “Judaizmus és hellenizmus” /”Iudaism şi elenism”/ (Bukarest, 1999), 146. o.

6 Lásd például: “A képmutató ember” /”Omul fals”/, Megváltás /Mântuirea/, 1920 június 20; “A megalázkodás iskolája” /”Scoala umilinţei”/, Megváltás /Mântuirea/, 1920 július 1.

7 “Egy entellektüel iróniái” /”Ironiile unui intellectual”/, Zsidó hírvilág /Stiri din lumea evreiască/, IV, 1926, 185. szám.

8 Antiszemitizmus a Szovjetunióban ? /Antisemitism în U.R.S.S.?/, Vremea /Idők/, 1935 június 16.

9 “Hogyan lettem huligán” /”Cum am devenit huligan”/ (Bukarest, 1990), 246. o.

10 “Mindannyiunk bűne (“Pacatele noastre ale tuturor”), Vremea, 1935. április 7. Lásd még Marcel Aderca, F. Aderca és a zsidó kérdés (Bukarest, 1999).

11 “Nyílt levél F. Aderca úrnak” (“Scrisoare deschisă d-lui F. Aderca”), Adam, 81 szám, 1935.

12 “Zsidó származású roman esztéták” (“Esteţii români de origine evreiască”), Adam, 82 szám, 1935.