Utószó Az ég véréhez

„Piotr Rawicznak az élethez fűződő viszonyában volt valami zavarba ejtő. Miután a tőle szokatlanul kora reggeli órában bejelentette a közeli halálát, a lélekszakadva hozzá érkező barátnőt szerény ebéddel kínálta. Szinte élvezettel harapott bele a csirkecombba. – Egyél csak, gyermekem, és ne légy olyan szomorú. Mindent a maga idejében.”

„Auschwitz a legtökéletesebb formában ábrázolja az embernek ember fölött gyakorolt hatalmát.”

YVES TERNON, 1995

„Mi volt Az ég vére című regényem kiindulópontja? A nácik halálra ítéltek. A kivégzés reggel hétrevolt tervezve. Azt hiszem, az akkor rám támadt gondolatok és szorongásokképezték ennek a könyvnek a csíráját, forrását.”

PIOTR RAWICZ

Piotr Rawicz 1920-ban született, a nyugat-ukrajnai Lvovtóltávol élő, nagy műveltségű zsidó nagypolgár családban. Abból a, valahol messze, Lvov és Csernovic között fekvő „tiltott városból” származott, amelyet a nácikkésőbb kiirtásra ítéltek. Ukrajna hosszú évszázadokon át kifejezetten a zsidókultúra soknemzetiségű területének számított. Nagy Katalin Ukrajna keletirészét jelölte ki a zsidók számára, hogy távol tartsa őket Oroszországbelsejétől, mert Nyugat-Ukrajna a két központjával, Lvovval és Csernoviccal aHabsburg birodalom része volt.

A 19. század végefelé ezen a vidéken százával követték egymást a pogromok. Az orosz polgárháborúalatt oroszok és ukránok, mind a fehér gárda, mind a vörös hadsereg soraiból, ezerszámra gyilkoltak zsidókat. A nemzetiszocialista megszállás alattelkövetett rémtettek után a Szovjetunióban élő zsidók számát mintegy két ésfélmillióra becsülték, ami azt jelenti, hogy kettő és három millió között vanazoknak a száma, akiket – túlnyomó részben ukrán területen – legyilkoltak.

Piotr Rawicz gyermekkorát anyjának egy sikertelenmagzatelhajtási kísérlete árnyékolta be. Az az érzés határozta meg és tettegyötrelmessé, hogy neki nem kellett volna megszületnie és még kevésbé életbenmaradnia… Minthogy rendkívül tehetséges gyerek volt, gyorsan megtanult többidegen nyelvet, tizenhét évesen a szanszkritnak fogott neki. Gondolkodására a keleti és az ó-testamentumi bölcsesség szimbiózisa nyomta rá a bélyegét, és ez a gondolkodás a megélt szörnyűségek ellenére, az emberi lét abszurd éslehetetlen voltának kényszerű fölismerése ellenére mindig egy hívő embergondolkodása volt.

 Fiatal koráról őmaga ezt mondta: „Két dolog volt számomra kezdettől fogva fontos: az írás és aszerelem, ez utóbbi a legszorosabban vett testi értelemben. A szeretkezésszámomra mindig az abszolútumhoz vezető út volt.”

Ehhez nem sok idejemaradt a művelt és érzékeny fiatalembernek. 1942-ben egy megsemmisítő razzia során foglyul ejtették, és Auschwitzba hurcolták. Az akkor 23 éves fiúnak akifogástalan lengyel nyelvtudása, vitathatatlan ukrán műveltsége, mindaz, ami – körülmetéltetése ellenére – „árja” származását bizonyította, azt eredményezte,hogy elhalasztották a küszöbön álló kivégzését.

Három év a pokolban – három év kényszermunka – és megsemmisítő táborban. Ott tanult meg „a lét belső lényegébe kapaszkodni”. Valami helyrehozhatatlanul megszakadt benne. Rawiczazonban, ahogyan más túlélők is, úgy beszél erről a három évről, mint az élete legboldogabb korszakáról. Amint megtörtént az első lépés a szörnyűségbe, kialakul a körülményekhez igazodó modusvivendi, a fogolytársak közötti szolidaritás, amely nekünk, akik nem éltük meg ezt a minden szadista képzeletet fölülmúló tapasztalatot, amely az áldozatból először fölháborodott lázadást, később gyakran megtört rezignációt vált ki, fölfoghatatlannak, zavarba ejtőnek, voltaképpen kihívónak tűnik.

Piotr Rawicz, amikor 1945-ben kiszabadult a koncentrációstáborból, Párizsba menekült. Itt várt rá ifjúkori szerelme, Anna Pavics, aki szintén túlélte a szörnyűség éveit, mégpedig úgy, hogy először Varsó mellett egy német családnál dolgozott mint szakácsnő, azután egy orosz táborba került. Hamarosan összeházasodtak. Gyerekre Rawicz soha nem vágyott.

Párizsban néhány lengyel lap irodalmi és diplomáciai tudósítójaként 1947-től kezdve egyre otthonosabbá vált az értelmiségi körökben. De élőhalottként pergette az életét a francia metropolisban, látszólag azért törve magát elszántan, hogy valami folyamatos munkát jelentő polgári foglalkozásra tegyen szert vagy saját irodalmi tervet valósíthasson meg. Mindig olyan benyomást keltett, mint valaki, aki rossz helyen van, teljesen elveszett, magába roskadt, mintha a szorongás összeroppantotta volna a gerincét.

„Azt hiszem”, vallotta meg, „hogy a koncentrációs tábor az élet és a mindenség legtalálóbb ábrázolása. Hogyan tudtam életben maradni? Valószínűleg azért, mert az iszonyata lényem veleszületett eleme.”

A tanácsa mindenkiszámára – legyen akár fiatal vagy öreg, férfi vagy nő, száműzött vagy egy a kellemes franciák közül, akiket vonzott, mert ragyogó intelligenciája, rejtélyes bája, amely a belső szakadás mindenen áthallatszó fájdalmas-lomha basszus szólama folytán különösen titokzatos volt, sokakat elbűvölt – ez volt: Soha semmit sem csinálni a saját életéből. Ez egyáltalán nem valami dandyskedő játék volt, hanem a lelkiállapotának a kivetülése. Már nem várt semmit az élettől, egyesek azt kérdezték, tulajdonképpen miért van még jelen, miért nem lesz öngyilkos, főként mivel azt a nézetet képviselte, hogy akik magukra kezet emelnek, magas rangú kiváltságot élveznek: a másvilágon törvényszerűen egy arisztokrata klub tagjai lesznek.

Piotr életösztöne megtört, de nem úgy az intelligenciája, az átfogó látásmódja, amelyből a sajátos cinizmusa fakadt. Mély, egyszínű hangján gyakran beszélt arról a benyomásáról, hogy nagyon kevéssé létezik, míg a többiek nagyon is valóságosnak látszanak. Ezek a többiek, akiket annyira magához láncolt, olykor a kétértelmű, néha kegyetlen játékának bábjai lettek. Nagy örömét lelte abban, ha „kisvilágszínházat” rendezett, amelynek elmélyült játékvezetője ő maga volt.

A megélt apokalipszis azonban írásra ösztökélte. „A rettentő nagyvárosi magány volt, különösen itt, nyugaton, ami arra indított, hogy ezt a szöveget nyilvánosságra hozzam. Kissé olyan volt ez, mint egy segélykiáltás.”

A gyökereitől megfosztott, örökre gyökértelenné vált Rawicz ehhez annak az országnak anyelvét választotta, amely befogadta és védelmet nyújtott neki, vagyis a franciát. Az ég vére a három év auschwitzi tapasztalatairól szóló epikai költemény, semmiképpen sem dokumentum a szó szoros értelmében. Maga a szerző így beszél erről: „…minden célzás bizonyos korszakra, vidékre vagy népre puszta véletlen.”

Megdöbbentő szöveg, amely páratlan módon fejezi ki a metafizikai kétségbeesést. A mélyre hatoló léleklátás, a hallucinációs realizmus, a már-már kísérteties költészet a zsenialitást villantja föl.

„Piotr Rawiczot a leginkább elviselhetetlen módon a magány, az üresség, a lelki bebörtönzöttség sújtotta. Annak az elkerülhetetlen fogságnak lett áldozata, amelyben az emberi lény minden ellenségeskedéssel kénytelen megküzdeni, így a nyelv ellenségességével is, mert az is képes, mint minden más, elárulni vagy cserben hagyni bennünket.” Ezt annak idején a Le Monde tárcarovatának vezetője írta, akinek volt bátorsága Az ég vérét revelációnak nevezni.

Pogromokat, kivégzéseket, kínzásokat, öngyilkosságokat ír le lázongás nélkül, harag nélkül, anélkül, hogy elítélné a hóhérokat, akiket részben úgy ábrázol, mint a sorsfelelősséggel nem tartozó eszközeit. Rawicz az elmondhatatlan tapasztalatának olyan, költői megfelelőjét találta meg, amelyben együtt van a fekete humor, a szürrealista-barokk, az abszurd, a tárgy nélküli lázadás és bizony a szentségtörés is.

Az ég vére című regény és addig alig ismert szerzője, Piotr Rawicz egy csapásra világszerte ismerté vált, amikor 1961-ben a Gallimard kiadó elhatározta, hogy közreadja ezt az írást. A fordítási jogot egy év leforgása alatt 16 külföldi kiadó vette meg. A francia sajtó azzal dicsérte a könyvet, hogy az „a zsidó nép mártíriuma és a kétségbeesés mitológiája” (Le Monde, 1961. 10.21.). Ugyanez a lap kérte Rawicztól, hogy rendszeresen írjon cikkeket a keleti és zsidó irodalomról és kultúrtörténetről. A könyve és az irodalmi tárgyú cikkei, a nagyon okosan és nagy beleérzéssel írt ismertetések W. Witkiewicz, Adolf Rudnicki, Danilo Kisműveihez (ez utóbbi a halála után fiktív életrajzi elbeszélést szentelt RawicznakJurij Golec címmel) egyebek között nem sejtett áttörést hoztak neki. Ennek a túlélőnek, akinek a számára a fáradtság egyedül a kiválasztottaknak fenntartott kegyelmi állapot volt, az alvás mint maga a kegyelem, hirtelen nagy „fölfedezés” lett Párizsban. A szalonok, mindenféle művészek, a társasági hölgyek tülekedtek érte. Akkor költözött ki az orvosi reklámfilmekkel nagyon sikeressé vált felesége lakásából, és telepedett meg a 14. kerületben egy kicsi, szürke lakásban. „Nagyon jól érzem itt magam, mert az az érzésem, hogy egy kicsi, fekete tojásban gubbasztok” vallotta. Hamarosan áradatban terjedt a por itt, különösena kéziratokkal mennyezetig megrakott íróasztalán. Piotr egykedvűen nézte ezt. „A por szövetséges”, vélte, „eltünteti a Földön járva hagyott nyomainkat.”

Illúziók nélkül és egy kis kajánsággal látogatta a párizsi írókat, különösen a külföldi nagyokat, akik, mint ő is, a francia nyelvet választották hazájuknak: többek között Ionescót, Ciorant. Marc Chagall köreiben barátként forgott.

Alekszandr Szolzsenyicin, amikor 1974-ben, állampolgárságától megfosztva a Szovjetunióból amerikai száműzetésbe ment, Zürichben egyetlen interjút adott a francia tudósítóknak, és ehhez  Piotr Rawiczot választotta partnerének. Az őt akkor még éppen ujjongva ünneplő párizsi értelmiség ezt nem bocsátotta meg neki. A szovjet Gulag valósága akkoriban még nagyon távoli volt a számukra…

1968 tavasza, párizsi tüntetés

Az 1968. májusi események hatására írt, Bloc-notes d’un contre-révolutionnaire ou la gueule de bois (Egy ellenforradalmár jegyzetei, avagy a másnaposság) címmel kiadott följegyzéseiben semmiképpen sem veszi magára az ítélőbíró szerepét, ez mindennél távolabb állt tőle és gyűlöletesebb volt számára. Csupán arra tett kísérletet, hogy az olvasót elvezesse addig a pontig, ahol „nehezen talál magában olyan meggyőződést, amelyet ne akarna az ellenkező meggyőződéssel szétzúzni”. Hélène Cixous írta annak idején erről: „Rawicz azoknak a hangját teszi hallhatóvá, akiknek Auschwitz volt május, és nem tudnak odáig jutni, hogy azt skandálják: C.R.S. = SS, mert ez az emlék messze fájdalmasabb, mint 1968 májusáé” (CRS: a francia rendőrség speciális egysége). Ahogyan Rawicz a jegyzetekben ír, abban van valami apokaliptikus: „Ez a jelszó: C.R.S.= SS mindenütt jelen van, a falakon, az utcákon, a metróban, a vizeldékben. A diákok Hitler-köszöntéssel heccelik a rendőröket. Melyik fiú ismerte közülük valaha is a valóságos SS-eket, látta őket működni? Természetes,hogy a C.R.S.-ek földühödtek. De nem lennének éppen olyan dühösek az igazi SS-ek, az „enyémek”? Nem lennének szakmai hiúságukban sértve? A kedves Schürze törzsőrmester, Pannicke főtörzs, mind a Kratzmannok, Heilingek, de még a szegény Riermaier is, aki szerény funkciója gyakorlása során mindössze 900 embert ölt meg, holott ezerről álmodott? És a kis, szende Bachar, aki azzal szórakozott, hogy a foglyokat a hideg vízzel teli üstbe ültette, és azután a vizet lassan forrásig melegítette? Mindezek, akik társaim voltak hosszú sziléziai üdülésem alatt, 1942, 1943, 1944 és 1945 folyamán, elviselnék, hogy a CRS szegény ördögeihez hasonlítsák őket, ezekhez az amatőrökhöz, akik az egész csatározás és lárma során egyetlen „kétségbevonhatatlan” halottat sem produkáltak?”

Nem, Piotr Rawicz nem gondolkodott lekicsinylőn vagy ironikusan a májusi lázadásról. Egyik legkedvesebb képével élve azt mondja: nem kell úgy tenniük, ahogyan a forró víz tesz, amikor azt hiszi, ő a legelső víz, amelynek ilyen szokatlan kalandban van része.

Ebben a kiskönyvecskében, amely egészen különböző és nagyon érdekes, a 68-as lázadás során történt találkozásokat beszél el, olvasható egy beszámoló egy „tiltott városba” tett utazásról, és ez fontos dolgokat árul el Piotr Rawiczról, a származásáról, a sorsáról, a beállítottságáról.

„B-ben voltam, Ukrajnában, abban a kis városban, ahol apám a világra jött. Egy párizsi barátommal voltam ott, és ő teljesen elveszett volt ebben a chagalli tájban. Az alkony meghátrált az éjszaka előtt. Minthogy felelősnek éreztem magam azért,hogy az útitársam jól érezze magát, ahogy letettem őt valahol egy öregecske fogadóban, elégedetlen voltam magammal, de ugyanakkor fölösleges volt számomra itt ez a barát, a hamis életem, a nyugati városban folyó életem tanúja. Az öreg, fából épült zsinagóga, amelyről még úgy tudtam, hogy leégett, újra ott állt. És a hatalmas, alvó tó, rövid, panaszos hangot adó éjszakai tavirózsákkal borítva, a töltés mögött meghúzódó városon kívül fekvő tó. A töltést tatár foglyok építették a tizenhatodik században. És körülötte áthatolhatatlan erdők. Milyen szoros kötődést éreztem őseimnek ehhez a vidékéhez, különösen a régi idők nagyon zsidó történetének ebben a pillanatában! Az eltévedt gyermek, az elveszett fiú, aki hazatér a messzi nagyvilágból, és rátalál a bölcsőjére, meg a bölcsője bölcsőjére, a csírájára és a csírája csírájára… Visszaemlékeztem aG. családra, amely rokonságban állt az enyémmel. Tudtam, hogy Hitler elpusztította őket is, mégis kerestem a házukat, és meg is találtam, és őket is megtaláltam az óriási házban. Valaki egy lóistállón vezetett keresztül, aztánmég egy istállón, a szénapajtán, és egy sor sötét folyosón át Myriam nénikém hálószobájába. A gömbölyded, városias, negyvenéves néném valaha vágyakozó borzongást váltott ki belőlem, a tizenöt éves fiúból. Boldogan ölelt meg, de csöppet sem látszott meglepettnek a jelenlétemtől. Hirtelen néhány ellenszenves, groteszk kutya bukkant föl, beszéltek, gúnyosan csaholtak, úgy tettek, mintha emberkék lennének, piros kabátot viseltek fehér hímzéssel és fehér kötényt. Ahogyan idomítva voltak, és a piros kabátjuk… Mindez egy kissé túlpörgött kisvárosi háziasszony túlhajtott álma volt? Vagy a pokol, a Gonosz hatalma? Ezeknek az undorító kutyáknak a lázas izgalma, gonosz iróniája azt az érzést keltette bennem, hogy valóban a „másik oldalon” vagyok, a lét mögött, a lét megkettőzése mögött. Oroszországban voltunk, megnyugtató föltevés, az én régi zsidó Oroszországomban. A hazatérés jobban sikerült, mint korábban gondoltam, mégis hiányos, töredékes, hézagos. Az ég lassan lélegzett, nehezen, beteg ég. A kandeláberben leégtek a gyertyák. A rézből és a sötét fából fény lett. Ugyan miért mentem én el innen, az egyetlen olyan világból, amelyet valaha birtokoltam?

Olyan sok rejtekhely, olyan sok kanyargó út az alacsony szoba súlyos bútorai között. Az egyik sarokban valami nagy tárgyat, rongytekercset pillantottam meg. Azt hiszem, fényesen csillogó fekete bársony volt. Gyanú támadt bennem: lehet, hogy Myriam néném a feketepiacon spekulál? Ez a gondolat sértette a hiúságomat. Hová alacsonyítja le a halál, ez a rezsim a tisztességes embereket? A bársonydarab hirtelen mozogni kezdett, először egészen lassan, aztán mind gyorsabban, gyorsabban. Akkor ismertem föl, hogy valójában hatalmas madárszárny volt. De milyen madáré? A szárny értelmes lény volt, és a nem látható, talán nem is létező viselőjét kereste. Hidra volt vagy óriási, őskori madár, amelyet az elárvult szárny utáni vágyakozás hív mindjárt elő, mágikus mozdulatok révén, a semmiből? (Rövid, éppen megfogalmazott gondolat: az ontológia mintájára egy másik tudományt kellene, vele párhuzamosan, életre hívnom: a nem-ontológiát…)Hirtelen egy fekete bárány bukkant föl, és kezdett szabálytalan közönként növekedni és zsugorodni, úgy hogy azzal fenyegetett: egyszer kitölti a jelenlétével az egész szobát, aztán nem sokkal ezután újra játékszer méretűre zsugorodott. A szárny, amely időközben több szárnnyá vált, „adoptálta” a bárányt, az meg a fekete kémlelőnyíláshoz repült, összezúzta az ablaküveget, és pokoli lármával fölszállt a holdba. A zöldes színű, túlméretezett hold olyan hangosan pukkant szét, mint egy páncélos gránát. Álmomból a telefon csengése ébresztett föl.

Ébredéskor már nem találtam magam mellett a kiállhatatlan kis kutyát, és félálomban úgy véltem,hogy magamban ezeket az összefüggéstelen szavakat hallom: gyakran gondolok Istenre és a halálomra. Gyakran gondolok a „másik oldalra”. Bizonyára ott van a pokol, odaát. És ha továbbra is így teszek, minden valószínűség szerint ottfogok landolni. És mindegy is nekem. Minél előbb, annál jobb. Ez a mértéktelen, soha nem csillapodó vágyakozás bennem… a múlt után.”

Az ég vérében a következő sorok állnak: „…a város szilánkká fog válni bennetek. Belül, ennek azegyre nagyobbra növő szilánknak a falai között fog a város újra létrejönni.” A szilánk Piotr Rawiczban egyre nagyobb teret nyert, végül akkora lett, mint ő maga. Utolérte őt a múlt. Nem a sors iróniája, nem is egyszerűen a sors, amelyről olyan gyakran beszélt Ciorannal. A felesége halála – a vele való kapcsolata a válás óta ambivalens volt, látszatra baráti, valójában nagyonösszetett, a szado-mazochizmus határát súrolta – folytán kristályosodott ki a benne kezdettől fogva meglévő szakadás. Annával a múltját veszítette el, a meggyötörtek véres cinkosságát. Az életútjaik elváltak, de a múltjuk évtizedekre egymáshoz fűzte őket.

Pjotr Rawicz hathétig lakott az elhunyt felesége már-már fényűzően nagy lakásában a Boulevard Saint Michelen, kilátással a Luxembourg-kertre. Barátok jöttek hozzá, és nyújtottak neki szótlan társaságot. Ő már nem volt jelen, várta vagy sóvárogta, hogy jöjjön a vég. Ő, aki délnél előbb soha nem ébredt föl, röviddel a halála előtt reggel 10 óra körül fölhívta egy barátnőjét, és arra kérte, hogy 11 felé jöjjön el hozzá. Tudna-e neki egy puskát szerezni? Mások megpróbáltak őrködni fölötte, hogy megakadályozzák a legrosszabbat. Ez a barátnő nem. Ő megértette, hogy annyi idő óta tartó gyötrődés, alkohol és futó szexuális kalandok mámorába menekülő túlélés után mintegy elérkezett az órája. Természetesen nem szerezte meg neki az óhajtott fegyvert. Ő többször is elmondta: „Nem volt joga, hogy ezt tegye velem. Ami sok, az sok” – és vádolta Istent, jóllehet változatlanul hitt benne.

Piotr Rawicznak az élethez fűződő viszonyában volt valami zavarba ejtő. Miután a tőle szokatlanul kora reggeli órában bejelentette a közeli halálát, a lélekszakadva hozzá érkező barátnőt szerény ebéddel kínálta. Szinte élvezettel harapott bele a csirkecombba.

„Egyél csak, gyermekem, és ne légy olyan szomorú. Mindent amaga idejében.”

Néhány nappal később golyót röpített a fejébe. 63 éves volt,t úlélte a borzalmat, de valószínűleg mindig a szabadulásnak erre az órájára várt.

Cioran írta róla legmegragadóbb aforizmáinak egyikében:

„Senkinek nem voltaz övéhez fogható érzéke az egyetemes komédiához. Minden alkalommal, amikor erre játszottam, cinkos mosollyal idézte a szanszkrit szót: lîlâ, ami a védanta szerint az abszolút játék, a világ megteremtése isteni szeszélyből. Hogy nevettünk együtt mindenen! És ez a végtelenül joviális ember, aki pedig mindenen átlátott, most itt fekszik, ebben a gödörben – a saját hibájából, mert egyszer leereszkedett odáig, hogy komolyan vegye a Semmit.”