„Írni és szeretni”

…Rawiczot egy razzia során elfogták, és Auschwitzba szállították.  Három évet töltött lágerekben,  szabadulása  után   Párizsba   menekült. Egyetlen regényét, Az ég vérét 1961-ben írta. Még abban az évben tizenhat külföldi kiadó vette meg a kiadás jogát, és a regény azóta is újra, meg újra megjelenik szerte a világon. Maga Rawicz, mint oly sok, a haláltáborokból visszatért, élményeiből irodalmat formáló író, maga vetett véget életének: 1982-ben főbe lőtte magát.  

 

Rawicz könyve utószóban azt írja, hogy könyve nem dokumentum, minden utalás bizonyos korra, területre vagy népre  teljesen   véletlenszerű. Életrajzának ismeretében azonban joggal feltételezhető, hogy a regény anyagát a személyes  élményei   képezték.  Ezt a személyes érintettséget  ellensúlyozza  azzal,  hogy  az  elbeszélés  szerzőjének  a  főhőst  jelöli meg,  az elmondottakat másodkézből valónak állítva be. Ezzel a távolságtartással a leghátborzongatóbb szörnyűségekről  is  – jóllehet  naturalista  részletességgel – a  legcsekélyebb  szörnyülködés, emocionális  reakció  nélkül ír.  A regény különös irodalmi értékét az adja, hogy a naturalista leírásokkal együtt is, amelyek szürrealista versekkel váltakoznak, a költészet nyelvén  szól. Vagyis, ellentétben az úgynevezett holokauszt-irodalom mégoly megrázó történeti leírásaival, Rawicz könyve sajátos műfajt képvisel: leginkább ironikus-látomásos balladának nevezhetnénk.

Az alábbi interjú, melyet a Gondolat kiadó bocsátott rendelkezésünkre, s amelyet egykor Anna Langfus készített, a Matthes & Seitz kiadó 1996. évi kiadvány-ismertető füzetében jelent meg.

 

 

P.R.: Amikor tizenöt éves voltam, két dolog volt fontos számomra: írni és szeretni, a legszorosabban vett testi értelemben. A szeretkezés már akkor az abszolútumhoz vezető út lett számomra. Az ég vérét Franciaországban írtam, és két évig dolgoztam rajta, 1956-ban és 1957-ben.

P.R.: Azért választottam ezt a korszakot, mert ezt… nagyon jellegzetesnek tartom, és mert különösen jól megfelelt a szándékaimnak. A történelmi vagy politikai valóság nem érdekel. Nekem csak az ontológiai valóság számít.

P.R.: A verseim. Az egész körítés, vagyis az egész korszak csak kötőanyag, amivel ezeket összetapasztottam, tartást adtam nekik. A história teljesen mellékes számomra.

 

P.R.: Ebben igaza lehet. De ahogyan már mondtam, ez a korszak nagyon megragadó, és így ki lehet hozni belőle egyet-mást.
 

P.R.: Egyáltalán nem. Szerintem ez teljesen normális korszak. Összhangban van azzal, ami az emberi természet kifürkészhetetlen mélyén szunnyad. Szerintem ez a háború olyan, mint a Lét csírája, a Lét ősállapotban.

P.R.: Azt gondolom, hogy amit ön mondott az egyetemistának, az igaz.

P.R.: Azért, hogy emberibbé, rokonszenvesebbé tegyem. Az, hogy pornográf képeket gyűjt, nekem rokonszenvesebbé teszi ezt az alakot.

P.R.: Az az érzésem, hogy fiatal koromban egyszer már hallottam valami hasonlót, azt hiszem, egy jó asszonytól. Mivel ez pontosan az volt, amit én mondani akartam, nem változtattam rajta.

P.R.: Nem hiszem, hogy közülük egyetlen egy is igazán disznó lenne. Ami a tisztességes és jó embereket illeti, szerintem a cserkész-morál találta ki őket. Az emberek között mindig keresett különbségeket nem találom nagyon valóságosnak. Ha az ember közelebbről megnézi őket, nagyon is csekélyek. És én magam egyáltalán nem vagyok képes valamin fölháborodni.

P.R.: A legcsekélyebb mértékben sem. Minden, amit érzek az, hogy hálás vagyok Istennek. Mert hívő vagyok. Ő megengedte nekem, hogy megéljem ezt a korszakot, és belépjek a Kertbe. Az édenkertbe. Ez a háború számomra Isten létének a bizonyítéka.

P.R.: Ez olyan embernek a reakciója, aki megváltozott, és akinek a hozzáállását a szerettei halálához és szenvedéséhez ellentétes érzelmek jellemzik.

 

P.R.: Nincs. Szerintem éppen olyan szörnyű az, ha egy házaspár egész életében mindig ugyanazt a jelenetet rendezi meg.

P.R.: Az ugyanaz. Mindig voltak nyugalmas időszakok, és volt az imádság. Ne felejtse el, hogy én hívő vagyok.

P.R.: Igen. Az anyámat és a lányt, akit szerettem.

P.R.: Én három évig voltam lágerben.

P.R.: Nem.

P.R.: Ebben nem értek egyet önnel. Az én helyzetem így is eléggé kényes volt.

 

P.R.: Fogalmam sincs. Csak azt tudom, hogy jogom van ilyesmit mondani. Ez a világ az én világom volt, az egyedül lehetséges, egyedül hiteles világom. És ez a világ még mindig vonz engem. Hamarosan Lengyelországba utazom, és viszontlátom azokat a helyeket, amelyeket ismertem, elsősorban a lágert, ahol valóban éltem. És elég szeretet van bennem a zsidók, a zsidóság iránt ahhoz, hogy megengedhessem magamnak azt mondani, amit nekem tetszik.

P.R.: Áldozatként mindenképpen érdekesnek találom a zsidókat. Másfelől, ahogyan már mondtam önnek, az én szememben gyakorlatilag nincs különbség az emberek között. Természetesen, ha egy bírót és egy vádlottat látok, a vádlott mellett vagyok. Így Eichmannt sem ölném meg, akármilyen gonosztevő is. Hess-nek – akit ismertem – a bűncselekményei ellenére is voltak jó oldalai. Szerette az állatokat és a növényeket. Eichmann viszont valóban nyomorult egyéniség. Mégsem ölném meg. Ne nyugtalankodjék, végeredményben nincs nekem a legcsekélyebb befolyásom sem. Van itt egy kérdés, amelyet még nem tett föl nekem, s amelyet interjúknál rendesen mindig föltesznek, interjút pedig csak a jó Isten tudja, hányat adtam már.

P.R.: Mit tart az Új Regényről (nouveau roman)?

P.R.: Ön az interjúja során nem tartotta magát az elfogadott szokásokhoz. Nagyon kifárasztott…