A lépcsőkből hullámlépcsők

Forrai Eszter

Mert bizony az áradásnak, a szárnyalásnak is kiszabott rendje van: „Le, vagy felfelé / Vezetnek a lépcsők / A kőkockákból lépcsők / A lépcsőkből hullámlépcsők / Vezetnek a naphoz / Az ég bársonyos paplana / Sugározza a meleget” (Lépcsők). S nem az emigráns lét fájdalma, az otthontalanság érzése, de az egész világban otthonra találás derűje kacsint ki e sorok mögül, ahogy más verseiben is az élet apró rezdüléseivel való teljes azonosulás során éri el a transzcendens értelemben való hazatalálást. Mégis, aki az egész világban otthon van, sehol sincs otthon.Ezek a lépcsők egyszerre vezetnek le a hideg, januári Duna-partra, ahol a nyilasok lőnek a folyóba kiszolgáltatott asszonyokat, öregeket, gyerekeket – százával, ezrével. Egyben elvezetnek a teremtő képzelet, a költészet, a szerelem színorgiában tobzódó mesés szigeteire is. Ugyanazok a lépcsők vezetnek bennünket a Mennybe és a Pokolba.

„…költői küldetése talán akkor teljesedett ki igazán, hisz az átélt árvaság, hiány érzését vigasztaló menedékként betölti, megszelídíti, lecsillapítja egy másik: az anyaság érzése. A gyönyörből fogant kilenc hónapnyi várakozás és a várakozásból hullámzó eksztázis, a szülés boldogsága a teremtés gyönyörűségét idézi meg” – írja versei egyik ismerője, ismertetője, több versének címzettje, Gülch Csaba (Teremtő remény – F. E.: Hullámlépcső. Corvina, 1992). Költészetének másik kiváló értője, ismertetője, Julesz Máté megjegyzi: „Metaforái szinesztetikus ihletésű varázsa a szabad vers végtelenbe tartó milliméter-ösvénye fölött lebeg, s csak arra vár, hogy az olvasó szemével intsen neki, kacsintásával felszívja idegrostjai sűrűjébe. Innen egy lépés ’álmaink labirintusa’, a messzeségbe vesző Jean Arp-i kozmosz, ahol Forrai Eszter sorai beleolvadnak Giacometti ’lépegető lelkének’ súlyos nyomaiba.” (Utószó – F. E.: Magángyűjtemény, Collection Privée. L’Harmattan, 1997.) Csakhogy a Teremtés is a föld és az ég, a lenti és a fenti vizek elválasztásával kezdődik – a metaforák „szinesztetikus ihletésű varázsa” is csupán a sorok önfegyelmező rendjében ölthet testet. Csupán a lépcsőkből lehetnek hullámlépcsők, ahogy a kilenc hónapnyi várakozás, „a várakozásból hullámzó eksztázis” is a szülésben, a születésben nyeri, nyerheti el valódi értelmét.

„De éppen ez a festő most megjelenik költői alakításban is. Amit leír, csak akként fogható fel, ha látom is. Ugyanakkor: ha csak látni akarnám, értelmetlenné válna a verse. Nem festményt ír le, hanem a festői gyakorlat során megtanult hatásokat írja bele verseibe. Úgy versek a kötet darabjai, hogy csak azáltal tudom egészükben magamévá tenni, ha úgy is közeledek hozzájuk, mint versekhez. De hangsúlyozom: is! Mert ezek a festőtől tanult effektusok csak a vers formáltságát gazdagítják. Segítenek a megsokasodott tematikát versszerűvé tenni” – elemzi Kabdebó Lóránt Forrai Eszter költészetét (Ecset kiált szavak után – F. E.: Színné vált szavak. Széphalom Könyvműhely, 2005). Szerinte ez a „megsokasodott tematika” nem más, mint a mulandósággal való tudatos szembenézés. Hiszen ezzel eddig is szembenézett! Semmi más értelme nincs ezeknek a nagy kezdőbetűknek: tördelni, szaggatottságában felmutatni az áradó létezést. A szabadon, megállíthatatlanul áradó, a színek természetességével egymásba mosódó képek, asszociációk egyébként teljesen feleslegessé, öncélú ékítménnyé tennék ezeket a hagyományos sorkezdő elemeket.

Bizony, az áradásnak, a szárnyalásnak is kiszabott rendje van: a metaforák „szinesztetikus ihletésű varázsa” alá nagyon is kell „a szabad vers végtelenbe tartó milliméter-ösvénye” – márpedig az ösvényeket valahogy ki kell jelölni, mert minél inkább a végtelenbe tartanak, annál csábítóbb akár óvatlanul, véletlenségből is letérni róluk…