Alkonynapló

Meglehet, Sebastiant a felületessége óvta meg, először a szellemi
kalandorságtól, később pedig mentálisan, hiszen naplója jelentős része
nem szól egyebekről, mit szerelmi szenvelgésekről, az alkotásra való
képtelenségről, hivatalbeli kínlódásairól (köztük azért olyan megindító
epizódokkal, mint a Max Blechernél tett utolsó látogatás)

 

Mihail Sebastian: Napló 1935–1944. fordította Vallasek Júlia. Koinónia Kiadó, Kolozsvár, 2009. 694 oldal, 3600 Ft.

Különös, némiképp fájdalmas a sorsa annak az írónak, akinek nevét a titokban írt, tán megsemmisítésre szánt, kusza feljegyzéseket tartalmazó, minden művészi ambíciót nélkülöző naplója őrzi meg az örökkévalóságnak; „kordokumentum” – ennél megalázóbb szintre talán nem is süllyedhet egy írói életmű. És Sebastian regényeit, színdarabjait nagy valószínűséggel alig-alig olvasná ma valaki, ha ötven évvel a halála után, a kilencvenes évek egyik legnagyobb intellektuális botrányát kavarva, meg nem jelenik a fasizálódó Romániában tíz éven át vezetett Napló.

Mihail Sebastian

Sebastiannal még ebben is mostohán bánt a sors: saját naplója sem miatta, írásai háttereként, személyisége vagy kiemelkedő intellektuális izgalmai okán tarthat számot érdeklődésünkre, hanem azon „barátok”, mesterek miatt, akiknek neve rendre felbukkan e lapokon. Lesújtó képet kapunk a kor kulturális elitjéről, főképp az úgynevezett ’27-es nemzedék legkiemelkedőbb tagjáról, Eliadéról, Cioranról vagy a Nae Ionescu körül csoportosuló értelmiségiekről. Azokról, akik közül a kommunizmus alatt számosan emigrációban éltek, átírva, elfeledve, meghamisítva a „fasiszta évekről”, abban való részvételükről szóló emlékeiket – és akiknek a kommunizmus bukása után, kétségkívül hatalmas szellemi teljesítményüknek, világhírüknek és a kommunizmustól való érintetlenségüknek köszönhetően oly nagy szerepet jutott (vagy juthatott volna) egy új nemzeti identitás megalapozásában. Ilyen történelmi pillanatban kínos bizonyítékként, valóságos vádiratként, „hazaárulásként” hat egy ilyen napló, és ilyen dokumentumból – szerencsére – minden olyan országban, amely képtelen szembenézni saját felelősségével, akad legalább egy: olvassuk csak el Márai háborús feljegyzéseit a végletekig kompromittálódott középosztályról, de említhetnénk Berr, Frank vagy Klemperer naplóit is, melyek hol „ártatlanságukkal”, hol kimagasló megformáltságukkal ragadják el az olvasót. Sebastian sem nem „civil”, sem nem sztárértelmiségi; amolyan „megbízható” író, aki tisztában van saját korlátaival, felületességével (szenved is ezektől). Ragaszkodó lélek, aki előtt azonban sorra dőlnek le a bálványok: a heideggeri fogalmakkal dobálózó, magas kapcsolataikkal kérkedő, nevetséges, de veszélyes protofasiszta kóklerek, vagy éppen a Vasgárdához korántsem opportunizmusból, hanem meggyőződésből csatlakozó Eliade, aki állítja, azért támogatja a Vasgárdát, mert hisz a szeretetben (!). Tegyük hozzá: ezek a válságos időkben tapasztalt értelmiségi magatartásmodellek számunkra is ismerősek lehetnek. Sebastian nem tudja őket követni, ha akarná, sem tehetné, hiszen épp a hozzá hasonlóktól akarnak megszabadulni… noha az igazi dráma mégis abban rejlik, hogy Sebastian mindennek ellenére egy ideig görcsösen igyekezett a történelemalattiságból kitörni vágyó „huligánokkal” tartani. Lényétől azonban idegen volt a halálvággyal átszőtt fanatizmus, „a revolver és az ima” misztikája, amelyről Cioran beszél Az én országom című írásában.

Meglehet, Sebastiant a felületessége óvta meg, először a szellemi kalandorságtól, később pedig mentálisan, hiszen naplója jelentős része nem szól egyebekről, mit szerelmi szenvelgésekről, az alkotásra való képtelenségről, hivatalbeli kínlódásairól (köztük azért olyan megindító epizódokkal, mint a Max Blechernél tett utolsó látogatás). Ám lassan szaporodnak a rokonokért aggódó, az egyre gyakoribb munkaszolgálatokról, pogromokról szóló bejegyzések, illetve a szakmai ellehetetlenülésről és az olyan pitiáner irodalmi, színházi intrikákról tudósító megjegyzések, melyek mögött a „kiszorítás” szándéka munkál. A Naplót olvasva fokozatosan erősödik az a benyomásunk, hogy Sebastian előtt is csak írása közben világosodott meg, hogy nem a munka kedvéért menekül a hegyekbe és a zenébe – sokatmondó tény, hogy ekkoriban Menedék című regényén dolgozik –, hanem az elől az irtózatos, általános felbomlás elől, amely egész országát, de főképp legbensőségesebb kapcsolatait is elemésztette. Gyakran ő érez ugyanis homályos lelkifurdalást, ő nem akarja kínos helyzetbe hozni barátait puszta megjelenésével… és valami rejtélyes módon még a halála is mintha ezt példázná: nem sokkal a felszabadulás után egy teherautó ütötte el.