A főrabbi, alulnézetből

Dr. Moses Rosen főrabbival személyes kapcsolatom nem volt – egyetlen, számomra negatív eredménnyel járó beszélgetésen túl… a háborút követő közel fél évszázadban állt Kelet-Európa legnépesebb zsidó közösségének élén. Hívei és ellenfelei vitatták érdemeit, szerepvállalását egy olyan közép- és kelet-európai világban, amelyben az antiszemitizmus, a maga álcázott (utóbb nyílt) formáiban, a kormányzati politikák szerves tartozéka volt.

 

 

Moses Rosen főrabbi

Emlékezetem szerint 1946-ban még találkoztam erdélyi körútján a neves Safran főrabbival, aki a királyság megdöntésével, a királyhoz közel álló közéleti személyiségekkel együtt távozott az országból. Nem tudnám megjelölni, milyen minőségemben jutottam közelébe; cionista apámra való tekintettel, vagy mint túlélő gyermek – nem is lényeges: emlékezetemben nagyműveltségű, közvetlen, barátságos emberként él. Húsz esztendővel később, amikor sikerült elérnem, hogy bukaresti irodájában fogadjon utóda, Dr. Moses Rosen, figyelmeztettek: a megszólításnál „Excelenta” (Excellenciád) az elfogadott forma. Különösnek véltem ezt, a baloldali előéletéről ismert rabbi esetében – de kérvényezni jöttem, a cél szentesíti a megszólítást.

Alulnézetből igyekszem megközelíteni egyéniségét. Amilyennek őt Marosvásárhelyről, Kolozsvárról, az erdélyi és magyar kultúrkörben élő, zsidó identitásukhoz ragaszkodó emberek látták.  Hosszú évekig a régi zsidó temetők fotografálásával foglalkoztam, elkerülhetetlenül kapcsolatba kerültem az erdélyi hitközségi elnökökkel, vallásukhoz ragaszkodó értelmiségiekkel – vagy egyszerűen ama hitsorsosaimmal, akik valamilyen formában (személyes előnyükre) kapcsolatba kerültek a Hitközségek Szövetségével.

Nyájának érdekeit nagyszerű diplomáciai érzékkel irányító pásztornak láttuk. Ezt nem befolyásolta, hogy nem volt szeretetreméltó egyéniség. Bizonyára nem is tartott igényt arra, hogy szeressék. Az őszi, vagy tavaszi ünnepek idején, országjáró látogatásai során Erdélyben a nagyobb közösségekkel is találkozott – kicsiben ezek emlékeztettek a pártvezér vizitációira. Autókaravánnal érkezett, a zsinagóga környékén rendőri készültség őrködött, üdvözlő beszédek hangzottak el… Ez volt a formaság. Ám ezek ténylegesen munkalátogatások voltak. Eredményeit közvetlenül tapasztalhatták hívei. A megyei központokban a hitközségnek volt saját orvosa, és rendelkezett olyan gyógyszerekkel, amelyekből az ország hiányt szenvedett. A keresetükből, vagy nyugdíjukból nehezen élőknek rendszeresen juttattak élelmiszert – néhány nagyobb városban kóser kantin, Aradon kiemelkedően jól szervezett öregek otthona működött.

Annak idején úgy fogalmaztam: Rosen doktor autokrata irányítása mellett a zsidóságához ragaszkodó embernek nem volt szabad éheznie, vagy gyógyszer hiányában válságos helyzetbe jutnia. Volt ebben némi túlzás, de alapjában a valós helyzetet tükrözte. A temetőinket fallal vették körül, s olyan falvakban, ahonnét kihaltak a zsidók, keresztény gondnokot fizettek. Komoly erőfeszítéseket tett a rejudaizáció érdekében. Egyetemi hallgatók énekeltek a Hitközség kórusaiban, látogatták a vándor egyetem keretében szervezett judaisztikai előadásokat. Rangos tudományos erőket mozgósított erre a célra. Ismét magamat idézem: „Aki nem énekel, (nem tanul) a zsinagógában, az ne is egyék a kantinjában”. Kisvárosokban, ahol a nagyarányú kivándorlás nyomán csak néhány idős zsidó család élt, s nem lehetett összehozni temetésekhez szükséges tíz férfit – a megyei székhelyről utaztatta ki őket. Hasonlóképp a metszőket – hogy az a néhány vallásos zsidó, aki ragaszkodott kóserságához, ne szenvedjen hiányt. Mi több, a nyolcvanas évek katasztrofális élelmezési viszonyai közepette, a hitközségi tagoknak családonként – emlékezetem szerint – havonként háromnegyed kiló kóser húst utaltatott ki. Így a hitközségek adófizető lélekszáma váratlanul megemelkedett – mindenkinek megérte havi 5 lejt adózni, cserében a többlet húsért, a hitközségi raktárból vásárolható Carmel borért, konyakért. Volt párt- és állami aktivistáknak is, akik korábban átmentek a szemközti járdára, nehogy valaki templomjárónak nézze őket… A rendszer bukása után, amikor megszűnt az áruhiány, – a hitközségi adófizetők száma lényegesen csökkent.

Korábbi baloldali elkötelezettsége mellett, vagy annak ellenére, cionista rabbi volt. Érdemének tudták be, hogy az arányaiban páratlanul nagy zsidó emigráció elsődlegesen Izrael felé irányult. Ellentétben a Szovjetunióban kialakult gyakorlattal, Romániából a ténylegesen zsidó etnikumhoz tartozók vándoroltak ki. Szigorúan őrködött, hogy a betérés ne legyen ugródeszkája az emigrációnak. A vegyes házasságban élőknek sem volt könnyű elnyerniük támogatását. (Felejthetetlen élményem: egy falusi, hagyományaihoz, elkülönüléséhez mereven ragaszkodó szász település tapsolt, amikor a hozzájuk tartozó fiatal mérnöknő zsidó orvossal kötött házasságot. Mert – így értelmeztük a szokatlan nyitottságot – az izraeli kivándorlást a hatvanas években átlagosan egy-két éves várakozás után hagyták jóvá; ugyanez a Német Szövetségi Köztársaságba hét-nyolc éves várakozással, hátrányos megkülönböztetéssel járt együtt. Modern változata a régi tételnek: a vasfüggöny mögötti világban az útlevél megér egy misét).

Moses Rosen a hetvenes évek második felében fogadott fővárosi irodájában. Támogatását kértem, hogy a zsidó temetők kőfaragó művészetét bemutató albumom anyagát további kutatások révén gazdagítsam. Metszően hideg tekintete megelőzte az utóbb tömören megfogalmazott elutasítást. Belenézett a magammal hozott fotóalbumomba, tucatnyi felvételt alaposan megvizsgált, majd közölte: „Ha temetőkertjeinkről akarok albumot csináltatni, New York vagy Amszterdam neves fényképészeit fogom meghívni”. Szerényen közöltem, hogy nemrégiben kaptam meg a Nemzetközi Fotóművészeti Szövetség Érdemes Művésze kitüntető címét – nem segített. Azt hiszem (Erdélyben többen is így vélekedtünk), a magyarokkal szembeni ellenszenvét a magyar zsidókra is kiterjesztette. Bizonyára közéjük számolt engem is.

Két évvel később, amikor a Kriterion Kiadónál mégis megjelent az albumom, román és angol nyelvű utószóval – Rosen főrabbi utasítására minden még fellelhető példányt összegyűjtöttek. A marosvásárhelyi Hitközség titkára az én példányaimat is elkérte, csakúgy, mint Bukarestben Domokos Gézáét… Az ok: az Egyesült Államokból kongresszusi küldöttség érkezett, s a legmagasabb kereskedelmi kedvezmény megadása/megvonása volt a tét. A kormánynak elemi érdeke volt bizonyítani, hogy az ország zsidó polgárai a kulturális életben is teljes egyenjogúságot élveznek. Szerény albumommal is ezt óhajtották igazolni.

Felejthetetlen élményem, ahogyan a diktatúrát a román zsidóság érdekében külpolitikai síkon gyakran támogató Rosen főrabbi szembeszállt a Ceausescu rezsimmel, amikor az utat engedett a nyílt, gátlástalan antiszemitizmusnak. A nyolcvanas években a Scinteia Tineretului, a kommunista ifjúság napilapja terjedelmes „tanulmányt” közölt. A Iasi városában végrehajtott mészárlást, a halálvonatokban elpusztított zsidók ezreinek történetét feltáró olasz író, Curzio Malaparte Kaputt című regényének valóság-alapját igyekeztek megcáfolni. Levéltári jelentésekből idéztek, bizonygatták, hogy a szerző azokban az időkben nem tartózkodhatott Iasi-ban, hogy a román katonaságnak soha semmi köze nem lehetett a vérengzéshez. „Az a németek bűne – ilyesmire a mindig emberséges román katona képtelen volna”. Rosen kérésére zsidó történészek feltárták a cáfolhatatlan dokumentumokat, vallomásokat – a főrabbi pedig követelte: ugyanannak a lapnak hasábjain tegyék közzé a cáfolatot. Az illetékesek – nyilván Ceausescu utasítására – ennek nem tettek eleget. Ekkor a teljes anyagot fénymásolt formában, postán megküldték a hitközségeknek, zsidó értelmiségieknek. Nyilván a hatóságok csendes jóváhagyásával, másként ez elképzelhetetlen a diktatúrában. Magam is kaptam egy példányt – sajnos, áttelepülésem idején elvesztettem. De jellemző a taktikusra, a politikus főrabbira, hogy ebben a vonatkozásban nem alkudott, megtalálta a cáfolat lehetőségét. Amint hogy a Hitközség hetilapjában is minden esztendőben újra meg újra közölte a bukaresti pogrom dokumentumait, az áldozatok névsorát…

A Saptamina című, a nacionalista román értelmiség számára szerkesztett hetilapban jelentek meg azok a nyíltan antiszemita, félreérthetetlenül Moses Rosenre utaló versek, amelyeknek szerzője Corneliu Vadim Tudor volt, ma a Romania Mare fasisztoid párt elnöke. 1984-et írtak, nem volt veszélytelen, de több értelmiségi kereste meg a főrabbit, biztosította szolidaritásáról.  Közöttük két erdélyi magyar író. Kányádi Sándor A prédikátor könyve című versében írta meg a történteket. (Mottója: „Ami volt ugyanaz lesz majd / és ami történt ugyanaz fog történni…”) Domokos Géza, a Kriterion szerkesztője, az Írószövetség nemzetiségi bizottságában tiltakozott az antiszemita vers közreadása ellen.

Változtak az idők, de Kelet-Európa nagy rabbi-dinasztiáinak hagyománya tovább él. New Yorkban volt alkalmam ellátogatni a lubavicsi rebbe székhelyére – az őszi ünnepek idején fogadta híveit. Ott megértettem valamit abból, amit a közösségét autoriter módon kormányozó Moses Rosennél tapasztalhattam.