A cionisták már a spájzban vannak
|
|
Shlomo Sand: Hogyan alkották meg a zsidó népet? Kairosz kiadó, 2010.
Nagy vihart kavaró könyv jelent meg Izraelben 2008-ban, melyet nemsokára követett az angol, majd idén a magyar fordítás. A zsidó nép és Izrael legitimitását kétségbevonó mű nálunk a Kairosz kiadó gondozásában jelent meg. Jó tudni előre, mire fognak hivatkozni a szélsőjobboldalon, amikor Izrael történelmi létjogosultságát kívánják majd kétségbe vonni. A szerző, Shlomo Sand a Tel Aviv-i Egyetem modernkori történelemmel foglalkozó professzora.
Műfaját tekintve áltudományos irodalomként osztályozhatjuk ezt a könyvet, és Erich von Däniken, Nemere István, Heribert Illig, valamint Ariel Toaff mûvei között szorítsunk neki helyet könyvespolcunkon. Az áltudományos irodalom jellegzetes vonásaiból tevődik össze a szerző gondolatmenete: szenzációs leleplezés (a zsidó nép tulajdonképpen sosem létezett), amit a korrupt, hiteltelen, a tényeket makacsul eltitkoló vagy megmásító „hivatalos” tudósokkal szemben mond ki a félelmet nem ismerő szerző. (Jelen esetben a cionista történészek összeesküvésével száll szembe az igazság bajnoka, bár Sand a „cionista” fogalmát meglehetősen tágan értelmezi, mint látni fogjuk). (1)
|
|
Shlomo Sand |
Továbbá találunk egy sor „szalmabáb”-érvet, ami azt jelenti, hogy a szerzõ olyan butaságokat ad a tudósok szájába, amelyeket azok sohase állítottak, majd nagy dirrel-durral megcáfolja azokat, és úgy tesz, mintha ezzel a „hivatalos” tudományra mért volna végzetes csapást, miközben nem is azokkal a nézetekkel vitatkozik, amiket a tudósok állítanak. Jellegzetes még a kettős mérce alkalmazása: mivel a „hivatalos” tudomány nem tud minden kérdésre választ adni, ezért szerzőnk elutasítja annak eredményeit, ám a saját új teóriájával szemben korántsem ennyire szigorú, és nem zavartatja magát logikai problémáktól, önellentmondásoktól, vagy a teóriának ellentmondó tényektől. Ezekről rendszerint tudomást sem vesz.
Találunk még személyeskedő (ad hominem) argumentumokat, ami különösen veszélyes formát öltött Sand esetében, ő ugyanis politikai alapon támadja bírálóit: aki azt meri állítani, hogy a zsidó nép létezett már a huszadik század előtt is, az a nagy cionista összeesküvés részese, támogatja a mindenkori izraeli kormány politikáját, és így közvetve vagy közvetlenül felelős a palesztin gyermekek szenvedéseiért a megszállt területeken és a gázai övezetben. Így az egész könyv nagyszabású politikai feljelentésként is értelmezhető, amely a hivatásos történészeket állítja pellengérre a cionista ideológia állítólagos kiszolgálása miatt. Azt állítani, hogy a zsidó nép létezett, és bármi köze lett volna az ősi Palesztinához (horribile dictu igényt formálhat a mai Izrael állam területére), politikailag nem korrekt. Azok a tudósok, akik ilyet merészelnek állítani, mélységesen szégyelljék magukat, és ne kukacoskodjanak olyan mellékes dolgokon, mint tények, források, metodológia, tudományos igazság, valamint a tudományok függetlensége a politikától.
És ez a feljelentés sajnos hatásosra sikeredett. Sand a demokratikus normák és az elnyomott palesztinok védelmezőjeként pózol, és ezek a törekvések számos politikai és ideológiai áramlat számára rokonszenves lehetnek manapság, akár a tudományok autonómiájának megnyirbálása árán is. Sand műve sokkal veszélyesebb ebből a szempontból, mint Ariel Toaff hagymázos elméletei a középkori vérvádakról.(2) Amikor az oxfordi egyetem professzora, az ókori zsidó történelem egyik legnagyobb élõ szakértője, Martin Goodman megsemmisítő kritikát írt Sand könyvéről, szerzőnk sajátos módon vágott vissza: nem Goodman érveit vitatta, hanem személyének hitelességét próbálta aláásni. Goodman ugyanis egyik monográfiájának előszavában megköszönte a jeruzsálemi Héber Egyetemen dolgozó kollégák segítségét, és Sand szerint ez a tény a napnál világosabban bizonyítja, hogy egy elfogult, „etnocentrikus” (értsd: cionista) történésszel van dolgunk, akinek a véleményére ezért ügyet se vessünk.(3) Mint ez a példa mutatja, Sand nem annyira cáfolni, mint diszkvalifikálni akarja ellenfeleit, méghozzá politikai szempontok alapján. Más szóval, Sand pontosan azt teszi, amivel az „etnocentrikus” történészeket vádolja: politikai szempontoknak rendeli alá a tudományos diszkurzust.
|
|
Az angol nyelvű kiadás |
Tekintsük át röviden a könyv gondolatmenetét. A szerző központi állítása az, hogy a zsidó népet cionista ideológusok találták ki a tizenkilencedik század második és a huszadik század első felében. Ezt megelőzően zsidó nép nem létezett, csak zsidó vallás. Más szóval, a tizenkilencedik század előtt a zsidók pusztán vallási közösségeket alkottak, de népnek nem tekintették magukat. Mintha valaki azt állítaná, hogy a középkorban nem voltak magyarok, és akiket mégis magyaroknak neveztek abban az időben, azok valójában az Árpádházi szenteket tisztelő kultikus közösségek tagjai voltak. Vagy azt, hogy az ókori Hellász az olümposzi istenek imádatára alakult vallási egylet volt csupán, ám népnek nem tekintették magukat a lakosai.
Rövid elméleti bevezető után a szerző bemutatja a zsidó nép történetéről alkotott „cionista mítoszt”, és feltárja az alkotás folyamatát. E mítosz szerint, a zsidó nép a bibliai korban jött létre a Szentföldön, ahonnan a rómaiak i. sz. 70-ben, Jeruzsálem elestét követően elhurcolták őket. Így a zsidók szétszórodtak az egész világon, de megőrizték az összetartozás tudatát, és a reményt, hogy egy napon majd hazatérnek. Ezt a reményt váltotta valóra a cionizmus, és Izrael megalakulása.
A mítosz alkotói Sand szerint kifejezetten biológiai nemzetfogalmat tettek magukévá: a mai zsidók eszerint az ősi, bibliai zsidó nép egyenesági leszármazottai. De kik is voltak az alkotók? Komoly meglepetések érik az olvasót. Első helyen a tizenkilencedik századi zsidó történetírás klasszikusa, Heinrich Graetz szerepel Sand listáján. A második pedig Simon Dubnow, aki az 1920-as és ’30-as években írta nagy történeti munkáját. Egyikük sem volt cionista, sõt aktívan ellenezték a cionizmust. Ezzel szemben a cionizmus központi ideológusainak nevét, például, hogy mást ne mondjak, Herzl Tivadarét, hiába keressük ebben a fejezetben. Nem tudjuk meg Sand könyvéből, hogy ők mit gondoltak a zsidó nemzetről, annak múltjáról, jelenéről és jövőjéről.
|
|
A héber nyelvű kiadás |
A nyilvánvaló ellentmondást Sand azzal próbálja kiküszöbölni, hogy kitágítja a „cionizmus” fogalmát: Graetz és Dubnow proto-cionista vagy látensen cionista volt, mert mindenki cionista, aki a zsidóságra nemzetként, vagy etnikumként tekint. Sand logikáját követve könnyedén kimutathatjuk például, hogy a keresztény teológia klasszikusai Karl Barthtól kezdve Aquinói Szent Tamáson át Pál apostolig mind-mind proto- illetve látensen cionisták voltak, hiszen vallásnak és népnek is tekintették a zsidóságot egyszerre. „Uram, nem ebben az időben állítod fel újra a királyságot Izraelnek?” kérdezték az apostolok Jézustól a feltámadás után az Újszövetség szerint.(4) Mi értelme volt a kérdésnek, ha Izraelt csak vallási közösségnek tekintették? Avagy a proto-cionisták az apostolok közé is befurakodtak?A következő lépésben Sand azt állítja, hogy az európai zsidóságnak leszármazását tekintve semmi köze az ókori Judea egykori lakóihoz. Az európai diaszpórát nem a Szentföldről elvándorolt vagy elhurcolt zsidók hozták létre, hanem a zsidó vallást önként és tömegesen felvevő helyi lakosok. Sand felmelegíti az askenázi zsidóság kazár eredetéről szóló régi elméletet is, azt állítva, hogy a „cionista” történész-szakma szándékosan elhallgatja a kazár birodalom zsidóságának emlékét. Hasonlóképpen, a „hivatalos történészek”, például a fent említett Martin Goodman, letagadják azt a nyilvánvaló tényt, hogy az i. sz. 2-3. század során tömegek vették fel a zsidó vallást a Római birodalom területén.Álláspontja mellett Sand azt hozza fel, hogy a cionista elmélet a diaszpóra keletkezéséről téves, mert a rómaiak nem hurcolták el a Júdea lakóit i. sz. 70-ben, hiszen a zsidóság története folytatódott a Szentföldön a következő évszázadokban is. Kissé meglepetten konstatálja, hogy a „cionista történetírás” ezt tulajdonképpen nem is állította, ám ez nem akadályozza meg szerzőnket abban, hogy vehemensen cáfolja a „cionista mítoszt”. És mivel a „mítosz” megbukott, el kell fogadnunk az alternatív elméletet, miszerint az európai diaszpóra elsősorban hittérítés révén jött létre, és így az európai zsidóknak semmi közük nincs Palesztina ősi földjéhez.
A következtetés azonban nem állja meg a helyét. Sandnak ugyan igaza van abban, hogy a zsidó diaszpóra létrejötte a Földközi-tenger medencéjében nem kellőképpen dokumentált, így a történészek valószínűleg soha sem fogják az összes felvetédő kérdést megválaszolni. Ám Sand alternatív elméletére ugyanez fokozottan igaz. Többmilliós zsidó populációkról beszél, ami szerinte hirtelen jött létre a 2-3. század során – csakhogy nincs megbízható információ a zsidóság lélekszámáról az ókorban, és nem rekonstruálhatóak ilyen jellegű demográfiai változások. Azok a „tények”, amiket Sand elméletei magyaráznak, valójában önkényes feltevések.
Hasonló a helyzet a kazár-elmélettel. Igaz, hogy az askenázi zsidóság eredetének nem minden részlete tisztázott – bár nagy vonalakban sikerült rekonstruálni a folyamatot, amelynek során zsidó kereskedők települtek át Itáliából és Franciaországból a mai Németország területére, megalapítva az első askenázi hitközségeket.(5) Sand azonban elutasítja a mainstream tudomány eredményeit, és inkább azt a fantázidús elképzelést választja, ami szerint az askenázi zsidók a kazároktól származnának és a Kaszpi-tenger vidékéről vándoroltak volna Nyugatra.
A kazár-elmélettel szemben azonban sokkal súlyosabb kifogások vethetők fel, mint a hagyományos ellen. A 13. század elõtt Prágától keletre egészen Kijevig nincs adat zsidó populációról, és még a kijevi közösség létezése is kétséges. Két 12. századi zsidó utazó, Tudéliai Benjámin és Regensburgi Petahja például egymástól függetlenül írták le a térséget, de egyikük sem tudott zsidókról még Kijevben sem. Pedig a kazár elmélet szerint hatalmas zsidó tömegeknek kellett volna erre vándorolniuk ebben az időben. Az újabb kutatások pedig azt valószínűsítik, hogy az egykor zsidó hitre tért kazárok – akárcsak a sztyeppe más népei – államuk bukása után elhagyták korábbi vallásukat, és legtöbbjük végül fölvette az iszlámot.(6) Kiábrándítónak hangzik talán, de sokkal valószínűbb, mint a kazár-askenázi kontinuitással kapcsolatos spekulációk.
A cionista nemzetfogalom és történetírás, Sand elsődleges céltáblája, súlyosan eltorzítva jelenik meg a könyvben; a szerző jelentősen túlértékeli például a bibliai történelem jelentőségét a cionista eszmevilágban. A zsidó nép létezését megkérdőjelezõ gondolatmenetek pedig – a fent már említett hiányosságok mellett – nem számolnak egy lényegbevágó ellenvetéssel: már a Biblia is népnek, etnikai közösségnek tartotta Izraelt, és ez az önkép sértetlenül továbhagyományozódott a későbbi vallási irodalomban is, például imákban, naponta elismételt liturgikus szövegekben. Milyen alapon vitatja el a mai ember az ókori és középkori zsidók jogát arra, hogy népnek tekintsék magukat?!
Noha Sand a zsidóságot mindenekelőtt vallásnak tekinti, következetesen figyelmen kívül hagyja a zsidó vallás tanításait, szertartásait és szent szövegeit, pedig ezek nélkül nem lehet megérteni, mit hittek a régi zsidók önmagukról. Ez a könyv talán legsúlyosabb hiányossága. A fentiek fényében nem meglepő, hogy a szakma neves képviselői dilettáns fércmunkaként utasítják el Sand dolgozatát.
A könyv politikai üzenetével nem kívánunk foglalkozni. Ami a tudományos tartalmat illeti, Sand végkövetkeztetései körülbelül annyira megalapozottak, mint Däniken elmélete a piramisokat építő ufókról.
