Koen Peeters flamand író A Nagy Európai Regény című kötetét a szerző jelenlétében mutatták be október 18-án. A regény tétje nem kevesebb, mint hogy lehet-e Európában múlttudat és identitások nélkül élni. Gyógyíthat-e a feledés, vagy egy emlékezet- és identitásvesztett világban az érzelmek is elenyésznek. A Gondolat Könyvkiadó „Akcentusok” sorozatában megjelent kötet lapunk főszerkesztője által írt előszavát közöljük és egy részletet a regényből.
 

 

Koen Peeters (Fotó: Koen Broos)

Robin utazó ügynök, Theo beosztottja, az idős cégtulajdonosé, aki a válság előszelét érezve – az ikertornyok elleni terrorakció évében – nagy európai körútra küldi emberét, felmérni a terepet. Robin a kor gyermeke, a kor nyelvét beszéli: 

CSP, avagy Cooperative Society for Promotions, E-auction, e-procurement, courtier, Request for information, request for proposal, request for quotation, defragmentáció, Executive Test, marketing, SWOT-elemzés, profilkezelés, tudásmenedzsment, üzleti tréning, karrierkövetés, coaching on the job, sőt FMCG, mi több, márkajavaslat és best practice. S végül, mindennek ellenére: leépítés, létszámcsökkentés, selejtezés.

Mondhatni, szelekció.

Ez az európai együttműködés nyelve, melyet, bárhol száll is le a repülőről, tárgyalópartnerei világosan értenek. Ugyanúgy beszélnek, hasonlóképpen viselkednek, felcserélhetők, összekeverhetők, feledhetők, s az írói sugallat szerint némiképpen kiürültek, helyenként cinikusak.

Az arctalan Robin, a brüsszeli világrend lojális embere, miközben a cég érdekében az ezredfordulón, megbízása szerint Európát járja, hogy a hanyatlást feltérképezze, és a várható krízist megelőzze, szavakat, kifejezéseket jegyez fel különböző nyelveken Moleskine noteszébe: a valaha volt sokszínűség nyelvemlékeit. Egy-egy könyvet is be kell szereznie Theo számára: Budapesten Kertész Imre Kaddis a meg nem született gyermekért című regényét, Rómában Primo Levi Periódusos rendszerét. Azt a könyvet, melynek hasonlatosságára Európa nagyvárosainak nevei alatt, regényünk szerzője fejezetekbe rendezi művét.

Az eredeti kiadás

Robin, a festő Francis Bacon s a költő Paul Celan nevét csak útközben ismeri meg: az egységesülés, a multik világa az üzleté, nem a kultúráé. Robin azt sem érti, miért sápad el Theo a költő sorsával kapcsolatos kérdésére: „Bár túléli a holokausztot, mégis öngyilkosságot követ el?”. Robin sok mindent nem ért, de kíváncsi és tanulékony: utazik tovább és bőszen jegyzetel. S mint aki a végsőkig eleget akar tenni főnöke kérésének, hogy egy kis történelmet is vigyen az üzleti riport világába, a könyv végére feltárja Theo múltját, akinek származásáról, történetéről addig mit sem tudott.

Vilnai származású, emigráns családja Theot a háború idején egy malomban rejtette el. Négy éven át, kézről-kézre adták menekítői. Szótárakkal múlatta idejét, gyámjai pedig, apja egykori kollégái, havonta meglátogatták, és jobb híján, üzleti ügyekkel kapcsolatos tanmesékkel traktálták. Theo két lábon járó szótárrá vált, nyelvzsenivé, majd sikeres üzletemberré. „Nemzetközi volt, európai”, ámde sosem kedvelte az ingatlanokat, „szerette volna, ha mindent, amije csak van, egy óra alatt becsomagolhatna”.

Theo Marchand múlja és jelene között hasadék tátong, akárcsak lelke mélyrétegei és mindennapjai között. A kétezres években, a válság előszelét megérezve, el akarja adni a cégét, be akar olvadni „valami nagyobb európai egységbe”. Hosszú élete konzekvenciájaként, végül nem akar mást, mint hasonulni és olvasni. 

„Vajon azelőtt nem másképp hívták (…) Marcusnak vagy Majerskinek?” – kérdi feljegyzései egy pontján Robin, főnöke sorsán töprengve. Az ő élete éppúgy két síkon zajlik, mint Theoé. Egyre inkább érzékeli élete sivárságát, egyhangúságát, a nemzetközi nyelv és életmód sekélyességét, az egyenöltönyös ügynökök jellegtelenségét. Ezért gyűjt jegyzetfüzetébe Európa nyelvein jellegzetes szavakat, kifejezéseket, helyi ízeket, az uniformizálás előtti földrész emlékeit, egészen addig, míg e szavak érzéki élvezete mögött, Theo élettörténetét megismerve, egyszer csak felfedezi és megérti Európa huszadik századi történetét. 

Theo megbízása Robinnak, hogy némi történelmi visszatekintést is vigyen jelentésébe, az elfojtott visszatérése. A hetvenedik életévét átlépő cégvezető a hanyatlást, a válságot tapasztalva – s talán tudattalan történelmi asszociációi hatására – nem tudja egészen elnyomni élményeit, másrészt Robin életéből hiányzik a história, a hagyomány, a kötődés képessége – így talál egymásra a múlttal túltelített, feledni vágyó, ám felejteni képtelen öregember, és a múlttudat nélküli jelen hiányérzetét megtestesítő, fiatal férfi.

A Gondolat Könyvkiadó „Akcentusok” sorozatában megjelent kötet borítója

Robin szembesül a tényekkel Theo – és Európa múltjából. Meg kell tudnia e tényeket, és meg kell értenie a történtek és a következmények közötti összefüggést. A Nagy Európai Regény e megértés kísérlete: az új Európa alapító mítoszának, a kataklizmának és következményeinek – s egy lehetséges paradigmaváltásnak a regénye.

Robinnak meg kell értenie a nemzetközivé vált, uniformizált világrend mögött az okokat. A rettegést a múlt démonaitól, melyre az „európaiság” volt a kétségbeesett válasz, a transznacionalizmus, az asszimiláció, az identitásvesztés, az európaiság absztrakciója, melybe Robin beleszületett, ám hiányérzettel tölti el. Akárcsak kollégáit, „a nemzetközi néprajz” új gyűjtőiét, akik a legkülönbözőbb dolgokat halmozzák fel identitáshiányukban: egykori népviseletek vagy üresen álló üzletek, számukra egymással ekvivalens értékű fényképeit, ex-NDK-s tárgyakat, felelősségi nyilatkozatokat, vagy repülőgépekről beszerzett hányózacskókat.

Csoda-e, hogy az öreg Theo nyugdíjba kíván vonulni e világból, s nem akar egyebet, mint olvasni, például Celant, Levit és Kertészt, azért, hogy maga is megérthesse Európa huszadik századát, a saját történetét, vagy azért, hogy megvénülve kényszeresen újraélje egykori élményeit, melyről annyi éven át nem beszélt. 

A tizenkét éves Theo a háború előtt bélyegeket gyűjtött. Idegen, sőt alkalmasint egymással szembenálló országok bélyegeit. Cserepartnerei is voltak, akikkel levelezett. Meglehet, e párbeszédeket rejtőzködése idején, szótárakkal körülvéve, gyermeki képzeletében folytatta.

Hozzá hasonló gyerekekkel cserélt bélyegeket – az amszterdami Hartogékkal, Jozef Yehuda Kohn Menkeer-rel és Mad-Cohn-nal Berlinből, a varsói Elizabeth Weiss-szel, Jakobbal, Annával, Benny-vel és Samuellel – akik talán nem élték túl azokat az éveket, melyeket ő, apja segítőkész üzlettársai révén, az apa végakarata szerint, rejtőzködve átvészelt.

Robin a regény végén, Theo-hoz hasonlóan Kertészt olvas, Primo Levit és Anne Frankot. Fuldokol, hullámaival átcsap fölötte a történelem, de nem teszi félre a könyveket. Ahogy érezni kezd, a korábban nem tapasztalt szerelem is utoléri. Szenved, élvez: él. Jóleső érzéssel ízlelgeti Európa nyelvein a vörösbegy nevét. Mert igazi európainak lenni és elutasítani a nácizmus örökségét nem absztrakció. A nácizmus ellenszere nem a sokféleségről való lemondás és az összeolvadás, hanem a sokféleség tudomásulvétele.

Robin harminchat várost érintő utazása talán arra is emlékeztet, hogy a zsidó hagyomány szerint harminchat igaz ember érdemében tartja fenn Isten a világot. Bármilyen idők járnak, mindenütt akadhatnak, és akadnak is igaz emberek, akik elutasítják a feledést. Koen Peeters elbeszélőjének könyvnyi utazása az emlékeit gyakran feledni vágyó földrész városaiba, Theo egykori bélyegcsere-partnerei emlékének is szól. 

 

Koen Peeters: A Nagy Európai Regény

részlet

LUXEMBURG

 

04106. Ezt a kódot kell beütnöm Luxemburgban egy parkolóházban. A sorompó felnyílik. Az autóm úgy fordul be a parkolóhelyre, mint egy boldog kiskutya. A kongresszusi központ előcsarnokában bejelentkezem. Marketingkonferencia Luxemburgban – a jövőről szól, mindenféléről, rólunk. A tanulmányom elméleti alapjaihoz keresek itt anyagot. Az effajta összejövetelek olyanok, mint a repülőterek, irodák, vásárlóutcák; szinte semmi különbség sincs a jelenlévők között. Egykedvűek vagyunk, egyformák, üresek és szokványosak. A délelőtti szekció mégis személyiségmarketinggel kezdődik. Celebritásokról van szó, közismert emberekről, akik azért közismertek, mert közismertek. Azután előadások következnek az upsell, a deepsell, a cross sell témáiból, majd a fogyasztói érték és a kompetitív intelligencia kerülnek szóba. 

A kávészünetben rögvest kibontakozik az üzleti élet hivatalos kedélyessége. A luxemburgi Philippe-pel beszélgetek. Finom, khakiszínű, vadászfazonú zakót visel. Anélkül, hogy kérdezném, bemutatja hazáját. – Kevesebb mint 2500 négyzetkilométerünk van. A luxemburgi gyerekek hatéves korukban németül kezdenek tanulni, hétévesen pedig franciául. És persze a luxemburgit is ismerniük kell.

Most már ezt is tudom. Philippe kulturáltan megvakarja főhercegi orrát.

Megkérdezem, hogy mondják a „vörösbegyet” luxemburgiul.

Igen, tudja, a luxemburgi vörösbegy Roudbrestchen, németül pedig Rotkehlchen. Hosszasan társalgunk a hűségmarketingről, és hirtelen átvillan az agyamon, hogy nemrég pontosan ugyanezt a beszélgetést folytattam valakivel. Talán már korábban találkoztunk? Egy brüsszeli kiállításon? Az UBM[1]-ebéden?

Egy másik férfi vonja magára figyelmemet: testes ötvenes, sötét öltönyben, gombszemekkel, Andy Warhol-szerű hajjal. Vagy mindenkit ismer, vagy azokra is ránevet, akiket nem ismer. Mindenkire rávillantja szabálytalan fogsorát. Tőlem megkérdezi, hogy franciául vagy angolul beszélgessünk-e.

– You say it[2] – felelem, és angolul folytatjuk. Ő is luxemburgi, Laurent-nek hívják. Megkér, hogy segítsek vinni egy hatalmas mappát, amely aztán az ügyetlenségem miatt kinyílik. Képekkel és szövegekkel teli nagyalakú papírlapok hullanak a földre.

Versek. Mit keres itt a költészet?

Laurent hirtelen szavalni kezd egy verset franciául, majd németül. Megmutat egy egyedülálló szitanyomatot, melyet azon nyomban nagylelkűen nekem ajándékoz. Nevetve utasítom vissza:
– Egyedi? Ezekkel az ecsetvonásokkal?

– Az Azori-szigeteken lévő, 2351 méter magas Pico vulkánról készült, egy híres spanyol művész munkája. Egyébként nem maradsz szombatig? Fogadás lesz a konzulnál.

Ezt a meghívást is viccel ütöm el, de továbbra is lenyűgöz szórakoztató handabandája. Igazi, sima modorú, mindig mulatságos kereskedőlélek. Reklámemberek, autókereskedők, tanácsadók génjei. Elmondom neki, hogy eddig még nem jártam Luxemburgban. 

 

Luxemburg

– Gyere velem egy kicsit! Megmutatom neked a várost autóval, háromnegyed óra alatt.
Nem tudom, miért egyezem bele. Mert a következő előadót már hallottam egyszer? Vagy mert Laurent olyan rettenetesen rokonszenvesnek talál engem?

Számos város jó néhány falvat bekebelez, melyek a látogatók gyönyörűségére őskövületként még mindig felismerhetőek a város szövetében. A látogatók vaskos útikönyvvel a kezükben járják a várost, és helyi sört isznak. Ezt a viselkedést hívják turizmusnak. A Place de la Constitutionnál Laurent megengedi, hogy kiszálljak.
– Írd le, mit látsz odalenn! – mondja.
– Egy hidat – felelem.
– Az a Pont Adolphe. Látod alatta a Pétrusse-t? Látod a zászlókat? Milyen zászlókat látsz?
– A luxemburgit meg az európait.
– Látod Luxemburg kékjét és Európa kékjét?
Ha látom, beszállhatok.
A Plateau de Saint Esprit mellett haladunk el. A Chemin de Corniche Laurent szerint Európa legszebb erkélye. Ki is mondta ezt?
– Egy luxemburgi – ismeri el nyomban. – Mi, luxemburgiak egyszerre vagyunk műveltek és provinciálisak. Mosolygunk, barátságosan köszönünk a boltban. Mintaeurópaiak vagyunk. Itt született Robert Schuman.
– Á, a zeneszerző!
– Mais non,[3] Schuman az a luxemburgi, aki az EKKA-ban összevonta a kőszenet és az acélt.
– EKKA?
– Igen, 1952, Európai Szén- és Acélközösség. Schuman unokaöccse egyébként nagyon jó barátom. Minden projektemet támogatja.

Kennedy sugárút

Időközben a Kennedy sugárúton autózunk. Ismerem ezt a nevet. Európában a „Kennedy” név mindenütt a régimódi-modernt, amerikai-népszerűt, elnyűtt-optimistát jelenti. Két igen szerény Ikertorony között hajtunk el. Ide, a Kirchbergre telepítették az intézményeket: a parlamentet, a bíróságot, a számvevőszéket, a befektetési bankot. Laurent meglehetősen didaktikusan magyaráz:
– Itt székel hétezer európai hivatalnok, mindegyik fekete öltönyben, fehér ingben, nyakkendőben. A költségvetési hiányról és a nettó bevételről vitatkoznak.
Élvezi az összefoglalóját.
– Figyelj csak! Látod azt? – kérdezi.
– Azt a parkolót?
– Igen, azt a parkolót. Látod, ahogy az autók kanyargó dombot alkotnak? Hivatalnokjárművek dombját. Ez a Kirchberg, a hivatalnoki autók gyűjteménye.
– Mit keresünk itt, Laurent?
Laurent megérinti a kezemet.
– Hiszen európaiak vagyunk, Robin. Látod a zászlókat? Ugyanazok a színek, magad is megjegyezted. Minden piros ugyanolyan piros, még ha harmincféle piros létezik is. A belga piros éppolyan, mint a német meg a holland vagy a francia…
– Vagy a szlovák – fűzöm hozzá éberen. – És a magyar meg a cseh.
– Igen, persze. Nagyszerű. És a dán Dannebrog pirosa, a litván meg a szlovén…
– A szlovént ismerem. Rajta van a hegyük, a Triglav.
Laurent rám néz, úgy látszik, kellemesen meglepődött.
– Pontosan. 2864 méter magas. Mert…
Itt hatásszünetet tart.
– Mert hogyan tudnak beszélni egymással az átlagos európaiak?
– Egyszerűen együtt nyomják a sódert a kempingekben vagy a szállodákban. Vagy együtt nézik az Eurovíziót.
– Nem, Robin, mint marketingspecialistának tudnod kellene, hogy a megoldás sokkal komplexebb. Úgy kell tekintenünk az országokra, mint a fák lombja alá. Hogyan szűrődik át rajtuk a kék ég. Átnézünk a fán, és ott látunk egy…
– Igen, mit is látunk? – kérdezem.
Erre mindkét vállamat megragadja. Óvatosan kiszabadítom magam.
– Hegyet – feleli. – Egy hegyet látunk! Ezt szeretném veled megvitatni, Robin. Tetszeni fog a javaslatom. Schuman unokaöccse támogat, mert senki sem érti ezeket a korlátolt eurokratákat. Ablaktörlők hosszúságáról vitatkoznak, hízónyulak megbélyegzéséről, a kötőgyapjú vastagságáról. Ezek a tejkvótán és a fűnyírók hangerején szórakoznak. Európában képzeletre van szükségünk, Robin. Felsőbb régiókra. Magaslatokra, dombokra, hegyekre. Citius, altius, fortius.[4]

Bár szeretem fennkölt történeteit, nem szeretem az érintéseit. Néha köpköd is egy kicsit.
– Azt hiszem, már egy órája úton vagyunk, Laurent – jegyzem meg.
– Kedves barátom, teljes mértékben igazad van. A tárgyra térek. Kitaláltam egy ígéretes játékot. Izgalmas, egyszerű, és nagyon népszerűvé válhat.
Laurent felvette a kapcsolatot a játékgyártókkal, akik, azt mondja, nem reagáltak elutasítóan. A zakója zsebéből levelet húz ki, kövér ujjaival kisimítja. Rámutat egy mondatra. „Wir versichern Ihnen dass Ihre Idee absolut vertraulich behandeln werden.”[5]
– Olyan játék, mint a „Ki nevet a végén”? – kérdezem.
Idegesen nézelődik jobbra-balra.
– Mit akarsz tőlem? – kérdezem. Kezdek feszültté válni, szeretnék visszamenni a konferenciára.
– Pusztán az erkölcsi támogatásodra van szükségem, Robin. Adj fél órát, elintézem, hogy közben harapjunk valamit.

Már meg is állt a Rue des Capucins-en, Namur udvari szállító cukrászatának kirakata előtt. Belépünk az üzletbe. Három, tetőtől talpig feketébe öltözött lány vár a pult mögött.
– Bonjour, monsieur Laurent.
– Bonjour, lányok, tudjátok, mit szeretnék?
– Mindig tudjuk, mit szeretne.
Két szelet süteményt hoznak ki tányéron, két csésze kávéval.
– Gesztenyepürével és tejszínhabbal készült torta. Tudod, mi a neve? – fordul hozzám Laurent.
Szemérmetlen, öreg szemei felragyognak.
– Mont Blanc! – közli diadalittasan. – Érted? A városban az emberek hegyek után vágyakoznak.
Megkóstolom a süteményt. Elsőrendű, de kicsi. Sőt, parányi.
– Ha társasjátékot találtál ki, amiben hegyek vannak, akkor hívhatnád Montepolisnak. Hasonlít a monopolyra.
Laurent dühösen néz rám.
– Épp ezt a nevet találtam ki. Mindjárt megmutatom, hogy néz ki a játék.
– Tényleg mennem kell.
– Kuff d’schmull[6] – mondja Laurent. – Negyedórára velem jössz. – Kezét kicsit túl sokáig nyugtatja a vállamon, aztán elindulunk. Díszes pasztellszínű homlokzatok mentén autózunk a régi városrészben. Odalent fekszik a Grund, egy torony csúcsa emelkedik az ólomszürke tetők fölé. A Montée de Clausenen takaros romok mentén haladunk, majd tovább, lefelé, egy vasúti viadukt alatt, át a folyón, aztán be, egy mellékutcába. Laurent megdörzsöli a csuklóját. A szerelmi aktusról beszél, napi kétszer, üzekedő madarak kitárt szárnyairól. Egyre közelebb húzódik hozzám, megcsap az izzadságszaga.
– Elnézést a kemény szavakért. Mindjárt elengedlek – mondja.
 
A 4. szám alatt Robert Schuman szülőháza. Laurent becsönget, az ajtó magától kinyílik. A recepcióslány a tárgyalóterembe vezet bennünket. Az ablakpárkányokon és előttük törvénykönyvek és európai politikáról szóló könyvek halmai hevernek. Egy számítógépen Laurent megtalálja a szükséges weboldalt. Megnézünk egy kisfilmet: hosszú asztalok egy sötét teremben, svédasztal, árnyak. Egy férfi lép a pódiumra. Laurent maga az, ragyogó arccal.
– Az volt az én dicsőséges pillanatom – mutatja. Középső ujja körmével hátulról piszkálja a szemfogát. – Európában olyan rendszerre van szükségünk, ami összefogja az országokat. Egy táblázatra. Európa iránti szeretetemből jutottam arra, hogy…

Most sötét, homályos képek látszanak. Laurent mögött filmet vetítenek. Hegyek képkockáit.
– Ezt a tervet mutattam meg a befektetőknek – közli Laurent. – Európa legmagasabb hegységei. Finnországból az 1300 méter magas Haltiatunturit mutattam, Svédországból pedig a Kebnekasjét. Franciaországból a 4808 méter magas Mont Blanc-t.
– De hiszen Hollandiában vagy Dániában nincsenek hegyek!
– Így igaz. Ott a legmagasabb pontot mutatom meg. Dániában a 173 méteres Yding Skovhøjt, Hollandiában a Vaalserberget azzal a lehangoló toronnyal. Azért mégis 322 méter.
– A hegy nem banális? A vulkánok mégiscsak jobban megérintik a…
– Máltát se felejtsük el a 253 méter magas Ta’Dmejrekkel. És itt van Svájc a Monte Rosával, 4638 méter, meg Olaszország a Gran Paradisóval, 4061 méter. És Lengyelország a 2499 méter magas Rysyvel.

Minden nevet és magasságot kívülről fúj. Behunyt szemmel rajzolja a hegyek körvonalát a levegőbe. – Minden hegyet megmásztam. Köveket hoztam emlékbe. Most Görögországba látogatunk az Olümposzra, 2917 méter, Németországba a széles, fehér gerincű Zugspitzére, 2964 méter. Szlovéniában a Triglavra, amit jól ismersz, 2864 méter.

Laurent színpompás játéktáblát húz elő táskájából, és zavaros történetbe kezd szállodákról, alpinizmusról és hegymászásról. Gyerekpszichológiát is tanult, mormogja.
– A játékom Mickey Mouse-ra alapul.
– Disney-re? – kérdezem.
– Marcel Maussra – feleli. Elmozdít egy hamutartót, megoldja nyakkendőjét, és ismét megérinti a kezemet. – A Montepolist, az európai hegyjátékot a nizzai osztályozás szerint levédettem mint gyermektársasjátékot. K osztály, nyilvántartásba véve a Benelux államokban és Európában. A feltaláló: én vagyok.

Egy kis darab hegyikristályt ad a kezembe, nézzek rajta keresztül.

A kristályon keresztül nézem a fényt, mely Schuman szülőházának ablakán beszűrődik. Az európai fényt.

Érzek valamit? Nem érzek semmit.
– Most elmehetsz – mondja Laurent, mert üres és kimerült. Nem merem megkérni, hogy vigyen vissza. Útközben azon tűnődöm, európai beszámolómba Laurent magasztosan fennkölt hangját is belevegyem-e?
 
 
 

SZKOPJE

 

Európa a negyvenes években. Abban a nagy, központi fekvésű országban pazar, széles autóutakon száguldoztak. Nagyszabású színjátékokat mutattak be: felvonulásokat, tömegrendezvényeket, az olimpiai játékokat. Mindenütt fehér-fekete-piros zászlók testesítették meg az álmot. Mindennap azt ígérték, senki sem lesz munkanélküli, és csak bizonyos embercsoportokat állítottak sorba, csúszattak-mászattak a földön, nyírtak le kíméletlenül kopaszra. A színház neve „háború” volt, attól kezdve a szavak is mindenütt izzani kezdtek. Koponyamérés, koncentrációs táborok, gettók, például Varsóban, Budapesten és Vilniusban. Aztán pedig megtették, amivel fenyegetőztek.

Gyerekeket választottak el a szüleiktől. Néha fakoporsókban. Gödröket ásattak, szerte Európában, az erdőkben, a táborokban. És volt egyszer egy éjszaka, hogy pontosak legyünk, 1938. november 9-én. Tiszta hang visszhangzott.
Cseng, csöng, bong.
Un son qui résonne.
Clink, clang, clunk.
Kling, klang, geklungen.

Hajszálvékony üvegek törtek össze csörömpölve. Zsinagógákat gyújtottak fel, zsidó üzleteket fosztottak ki, vadásztak egy bizonyos embercsoportra. Az érintettek számára sajnos már késő volt. A körülállóknak: vigyázz, nehogy eltaláljon egy elhajított kő! Próbálj jól figyelni. Vajon hangosodik a lárma? Igyekezz minél jobban fülelni. Hallgass figyelmesen, próbáld megérteni a szavakat. Hallgasd, hogyan közeledik, hogyan hangosodik, és válik egyre érthetetlenebbé. Egyesek azon kapták magukat, hogy lecövekeltek, csak hogy figyelhessenek, és többé nem tudnak megmozdulni.
Körülbelül így történhetett. 

 

Szkopje, óváros

Az új évszázadban Theo brüsszeli kertjében azt nézte, hogyan hipnotizál egy macska egy feketerigót. Theo felkiáltott:
– Feketerigó, merle, Amsel, blackbird, Turdusmerula!
A rádióban épp orosz ortodoxok énekelték a miatyánkot. Theo kiintegetett az ablakon egy asszonynak, aki épp iskolába kísérte gyerekét. Ők visszaintegettek neki. Theo elszomorodott az anyától a gyermekével, a zenétől és saját fölöslegességétől. A tőzsde mellett, a könyvesboltban vásárolt egy finom, bibliofil kiadású könyvet: Entretien dans la montagne.
Beszélgetés a hegyekben.
Gespräch im Gebirg.
Conversation in the mountains.

Valójában csak egy nagyalakú, elefántcsontszínű papírlap volt, koromfekete tintával nyomtatva, összehajtva, összevarrva, borítóba kötve. Theo végiglapozta, amikor a Greenwich kávézó ablakában ült a Kartuizerstraaton. Az egyik asztalnál férfiak sakkoztak, akik nem értették egymás nyelvét. Az utcán a kávézó mellett kövér emberke haladt el két mankóval. Fekete lódenkabátján varrott zászló díszelgett: Európa leggyermekibb zászlaja, Macedónia piros-sárga sugárzó napocskája. A kis ember arca akár egy halálfej.

Tehát ott volt az a kristályos hang 1938. november 9-e éjszakáján. Az üveg üveget tört, a lárma visszhangja koncentrikus körökként terjedt szét Európában. A hangot tovaszállították a nemzetközi vonatok és a szél: a városokat halálvagonok kötötték össze, elkínzott lelkek meneteltek a szögesdrótok fölött a magasban. Amíg 1938 végén a hang a brüsszeli De Brouckèrepleinen is felharsant, egy szállodában tartott többnapos üzleti konferencián.
Cseng, csöng, bong.
Un son qui résonne.
Clink, clang, clunk.
Kling, klang, geklungen.

Az üzletemberek a viszontagságos idők üzleti lehetőségeiről tárgyaltak. Theo apja kezdetben kissé szűkszavúbb volt a szokásosnál. Aztán egy plakátra meredt, „Bruxellois, brisez vos chaînes”[7], melyen egy barna öltönyös férfi tartotta fel a karját a „la dictature de la haute-banque, et des politiciens”[8] ellen.
És: „A tulajdonért, a szabadságért, Degrelle-ért!”[9]
„Nem nyugtat meg”, ismételte Theo apja kétszer is a kollégáinak. Akkor zakójából teljes lelki nyugalommal, így mondták később, egy papírvágó kést húzott elő, majd kigombolta az ingét. Színpadiasan a mellkasára mutatott, a szíve helyére. Mindenki nevetett.
– Nem gondolod komolyan – mondta valaki.
– De komolyan gondolom – felelte reszkető szemhéjakkal.
Remegett a teste.
– Nem gondolhatod komolyan – mondta valaki más, de abban a pillanatban hatalmas csapódással kivágódott egy ablak. Egy vizeskancsó szilánkokra pattant. Egész Európát szétzúzott üvegek csörömpölő hangja töltötte be, cseng, csöng, bong, és ez a fülsiketítő lárma az arany papírvágót egy lágy lökéssel a férfi szívébe döfte. 

 

Szkopje éjjel

Theo apja úgy metszett magába, akár egy sebész. Bátran, mint egy hajóskapitány. A hajó, íme, lassan süllyedni kezd. Filmzenefoszlányok szólnak a hősöknek meg a gyáváknak. Theo apja hősiesen térdre zuhant, és miközben nyöszörgése egyre tompult, tettét különösen gyávának érezte tizenegy éves fiával szemben, aki az emeleten éppen a bélyeggyűjteményével volt elfoglalva.Gyilkosság volt, öngyilkosságnak álcázva. Még csak nem is Ukrajna, Lengyelország vagy Litvánia egy zsidó városkájában történt. Vagy az effajta öngyilkosságot közvetlenül a háború előtt végzetes véletlennek kellene neveznünk? Baleset, melyet a kristályéjszaka csörömpölő szilánkjainak zaja okozott? A vér sugárban ömlött a sebből. A férfi hörögve esett össze, vért okádott.

Vajon létezik idegen személy által előidézett öngyilkosság? Valaki háromszor segítségért kiáltott, és felrohant, hogy lehozza a fiút.

A tárgyalóterem ajtaját és ablakát bezárták. Fent, a szobájában két levelet találtak, meg egy pénzzel teli bőröndöt. Az első levélben Theo apja arról a tervéről számolt be, hogy véget vet az életének. A második levélben bocsánatot kért a kollégáitól, számít rájuk, írta, hogy kézbe veszik a fia sorsát. Egy órával később mindannyian ziláltan és kimerülten ültek az előcsarnokból nyíló teremben. A rendőrség megkezdte a vizsgálatot. Egyenként kihallgatták őket, történetük azonban egybehangzó volt. Minden megegyezett annak a levélnek a tartalmával, melyet a rendőrség a szobában megtalált.

A második levelet nem találta meg a rendőrség. Ez volt az a levél, amelyhez a kollégák végül hozzáírták a pénz elosztását illető megállapodásaikat és a következő mondatot: „A fiú utazni fog, így egy időre eltűnik.”

Nem, a fiú számára nem volt levél. A tragikus esemény kis színessé vált, amely hamar el is tűnt az adminisztráció és a háború összevisszaságában.
 
 
 

RIGA

 

 

Brüsszel, a múlt század harmincas éveiben. A fiú éppen a bélyeggyűjteményével buzgólkodott, amikor a szálloda tárgyalótermébe hívták.

A hír hallatán megmerevedett. Az egész olyan valóságos volt, olyan véres. A nyitott ablakon keresztül hideg és lárma áradt be a De Brouckère térről, amely a hír ellenére, – vagy talán éppen a hír miatt – magára vonta Theo figyelmét. Mi az a brutális ricsaj odakint? Felvonulás, tömeggyűlés? Menetelő rexisták,[10] zászlókkal, fáklyákkal, karjukat római módon a levegőbe lendítik. Talán csoportképhez gyakorolnak? Vagy részegek? 

 

Brüsszel, De Brouckére tér, 1930

A hírt egyszerre több nyelven közölték vele, babiloni módon. Mintha egész Európa összegyűlt volna. A fiú nem értette, mit mondanak, mi történik, és miért, de előre látta a következményeket. A szavaikon nem tudott átlátni. A közelgő fájdalom megfosztotta látásától. Letérdelt nyilvánvalóan halott apjához. Látta mellkasán a vörös tintát. Az emberek segítségért kiáltottak, nyugalomra intették, mindenki a halottat siratta, és talán önmagát is, aztán elhallgatott. A fiú azt gondolta: sosem fogom megtudni, miről beszéltek.

– Gondoskodunk rólad – mondták a zokogó fiúnak. Egy férfi ideges mozdulatokkal pisztáciát ropogtatott. Egy rigai imádkozni kezdett, hárman csatlakoztak hozzá. Bólogattak, pusmogtak. Heves vita kerekedett, harsány szóváltás, sőt bábeli zűrzavar. Nem értették egymást, vagy eltért a véleményük? Húsz perccel később eldőlt a kérdés. A legidősebb ősz hajú férfi elővette töltőtollát, és a következőket jegyezte le: „A fiú utazni fog, így egy időre eltűnik.”
A pénz nem jelentett akadályt. A halott kofferében több köteg nagy címletű bankjegyet találtak, ahogy a buta filmekben vagy a bankok páncéltermében látni. Részvények és kötvények is voltak benne. Két férfi elkészítette a leltárt: megszámolták, újraszámolták, majd a jelenlévők között elosztották az értékpapírokat. Mindenki aláírta a jegyzéket. Ezután kihívták a rendőrséget.
Aznap este, amikor a fiú egyedül maradt a szobában, hideg, fehér kezét az íróasztalra fektette. Ujjai a bélyeggyűjteményen nyugodtak. Egy pillanatra érezte a bélyegek melegét.
Nemsokára kitört a háború. A fiút útra küldték:
Ah notre petit Theo,
der kleine Theo,
il piccolo Theo.

Riga

Theo négy éven át mindig másnak a fia volt. Utazott, így eltűnt egy időre. Többnyire valahol délen tartózkodott, Brüsszeltől ezer kilométerre. Ott volt, mégsem volt ott. Mindig eggyel többen vettek részt a „kié lesz a szék” játékban, de amíg a háború zenéje túlharsogott mindent, ez nem tűnt fel senkinek. Időnként szemlátomást kitört: a föld tüzet okádott. Olykor falvakat emésztett fel, és borított el lávával. Az effajta veszélyt nem lehetett megjósolni vagy kiszámítani. Egyszerűen megtörtént. Az emberek hirtelen bazaltoszlopok között rekedtek, a kráterekből szivárgó gáz áldozatai lettek. Új kőfajták keletkeztek, és kaptak nevet:
Trachit, riolit,
andezit, zeolit,
obszidián.

Vagy hogy nevezik a népirtás megannyi formáját? Hajhegyek, szemüveghalmok, cipőrakások. Ki rajzolja meg a világ végleges térképét? Valamennyi ország egy nép megtagadása, az elűzött emberek mindenütt egyikből vándorolnak a másikba.

És most újra: ruhák hevernek halomban, tányérok és gyűrött lepedők kupaca mellett, közben a parasztkezek vetnek, aratnak, disznót hizlalnak az ólban, mások szenet és acélt termelnek, és fát szállítanak Európa folyóin. Az emberek késsel-villával esznek, ám a késsel időről időre gyilkolnak is. Az emberek felosztva, a számlák kiállítva, minden cafatokban. És mindig ott menetelnek a friss, fiatal, atlétatestű katonák; végrendeletük megíratlan.

Később emlékeztetik őket. Régenvolt arany és emberi csontok mögé rejtőzik a történelem. Mi is a neve? Európa.

Európa ez az összevissza csorda, amely évszázadok óta ostromolja, szereti és gyilkolja a másikat zászlós hadjárataiban. Az olvasztótégely, a népek kavalkádja, a nemzetek kohója. Európa Goethe és Vergilius, Napóleon és Hitler. És az egyetlen szeretetteljes anyakikötő, amelyet el tud magának képzelni, gondolta Theo. Akár egy védelmet nyújtó sátor, lenn minden irányban nyitva áll.

 

[1] UBM: United Business Media. (a ford.)

[2] Mondja meg maga! (a ford.)

[3] Dehogy.

[4] Az olimpia jelszava: gyorsabban, magasabbra, erősebben (a ford.).

[5] Biztosítjuk önt, hogy ötletét szigorúan bizalmasan kezeljük. (a ford.).

[6] Pofa be! (luxemburgi).

[7] Brüsszeliek, szakítsátok szét láncaitokat! (a ford.)

[8] A nagy bankok és a politikusok diktatúrája (a ford.).

[9] Leon Dagrelle, belga náci vezér, később a Waffen-SS tisztje (a ford.).

[10] Rex: belga, vallon fasiszta mozgalom a második világháború idején