Szomornyál

Ablaka előtt a körtefa levelei hamar megsárgultak, ám az egyik közülük sokáig kitartott. Ezt a levelet figyelte. Ahogy szabálytalan mozdulatokkal rángatózik, mint akit kísértet szállt meg. Láthatólag szeretett volna leszakadni az ágról, talán hogy legyen már vége az egész kínlódásnak. Nem leshette meg a pillanatot, indulnia kellett.

(részlet egy hosszabb elbeszélésből)

 

 

Láng Zsolt

Spárgakarikán lógott a koszhadt kartonlap, a biciklin ugyanez a szám, a 21-es. Oszi bácsinak hívják a bicikliőrt, mindenki ismeri. Alacsony, vézna, szálkás férfi, örökösen komor ábrázattal. Sötét, szigorú, gondterhelt. Mintha nem bicikliparkolót őrizne, hanem atomsilót.

Épp Bori előtt ért a vasrácsok elé Kamill bácsi, akit nem csupán a neve tett furcsává, hanem az a szokása is, hogy amikor elment a biciklik előtt, hatalmasat köpött. Ez a köpés illetlennek tűnt Kamill bácsi szájából, mondhatni, hátborzongatónak. Kamill bácsi ugyanis vasalt pantallóiban, színes selyemkendőkkel a nyaka körül, gondosan stuccolt kecskeszakállával és precíz választékba fésült hajával a város legelegánsabb úriemberének számított. A város szépészetéért felelős férfi lévén, ezt el is várták tőle. Kamill bácsit hívták az üzletek, hogy kirakataikat berendezze. Bori nem tapasztalt soha ekkora összhangot a ruhadarabok összeválogatásánál. Kamill bácsi a világos színeket kedvelte, talán mert ez illett a legjobban hófehér hajához. Vajszínű nadrághoz fehér inget viselt, halvány, homokszínű csíkokkal, és a csíkokkal megegyező zakót, amelynek könyökére világosbarna vászonból két foltot varrtak, jelezve, hogy funkciója szerint munkakabátról van szó, vagyis Kamill bácsi nem valamilyen jeles nap miatt öltözött ki, hanem munkába megy, és a munkáját végzi ilyen elegánsan.

– Mint aki le akar köpni egy biciklit – mondta Miklós, aki sokszor megfigyelte ezt a jelenetet.
– De soha nem köp le egyetlen biciklit sem – toldotta meg a kis Tempfli, akit szintén foglalkoztatott a dolog. – Mintha nem merne odanézni.
– Belső köpés, nem külső – felelte Miklós.
  
Egyszer aztán Oszi bácsi éktelen indulattal, toporzékolva kiáltotta Kamill bácsi után:
– A bokádig lóg már a tököd, te szomornyál!

Egyértelművé vált, hogy Oszi bácsi és Kamill bácsi között van valami. A köpés Oszi bácsinak szól, mindenesetre ő magára veszi, toporzékolni kezd, egyébként teljesen érthetően. Aki a város előtt annyira előkelőnek és választékosnak tűnteti föl magát, ideköp neki, neki, aki cseppet sem nevezhető választékosnak, cseppet sem tartják előkelőnek, nemhogy a fél város nem szereti, hanem a fél város egyenesen utálja, amiért pénzt kell adniuk drótszamaruk megőrzéséért.

Még fél óra múlva is dohogott, amikor a postáról kilépett Maries, a megyei napilap főszerkesztője. Elpanaszolta neki, mi történt már megint, és követelte, írja meg az újságban, írja ki a köpködő nevét.
– Igen, igen – bólogatott Maries Tibor.

És valóban megírta a cikket Kamill bácsiról, igaz, nem a köpködősről, hanem ellenkezőleg, kis színeset a város szépészéről, aki nem csupán a kirakatokat rendezi be, hanem ő készíti a színpompás Augusztus 23-i tribünt is, volt is egy fotó erről, hogy akik nem emlékeznének rá, emlékezhessenek. Lényeg, hogy Boriék megtudhatták a cikkből Kamill bácsi vezetéknevét, és mivel olyan fura volt ez a név (Schönweisz), Borinak rögtön beugrott, hogy a bíróság levéltárából elhozott papírokon is előfordul. És valóban, amikor megnézte a dobozát, megtalálta Schönweisz Kamill tanúvallomását, illetve beadványát 1945-ből. Arról volt szó, hogy Kamill bácsi nehezményezi, miért kellett a frissen alakult milícia kötelékeibe bevenni Korpás Oszkárt, bizonyítható ugyanis, hogy fent nevezett személy a XXXI-es munkaszolgálatos században keretlegényként teljesített szolgálatot, őrvezetői beosztásban. Tudjuk, hogy a legkegyetlenebbeket szemelték ki ebbe a munkakörbe. Ha nem lett volna kegyetlen, nem is tűrték volna maguk között a többiek, és akkor mehetett volna a frontra, vagyis mindenki, aki ott volt, igyekezett megfelelni az elvárásoknak. Rémséges gaztettek szennyezik be fent nevezett személy kezét. A keretlegények ugyanis könyörtelenül bántalmazták az elhurcoltakat, és csak azért nem lőtték le őket az első napon, hogy minél több pénzt kizsarolhassanak otthon maradt családtagjaiktól. A századból négyen tértek vissza, a többiek odavesztek, egy részüket a keretlegények lőtték le vagy verték agyon, s akik életben maradtak, azokra még a fogság is rákövetkezett. Hogy Oszi bácsi konkrétan mit követett el Kamill bácsi ellen? Ennek igen részletes beszámolóját tartalmazta a beadvány. Egy Zimonij nevű városka főterén megálltak a kútnál, persze senkit nem engedtek oda, hanem csak a keretlegénység tölthette meg kulacsait, és akkor odainti magához őt Oszi bácsi, és azt kérdezi, mit dolgozott aznap. Földet kellett talicskázniuk, így hát azt felelte, hogy földet talicskázott. És hány talicska földet? Ő tudta, mert számolta, így mondta, hogy hatvanat. És nem álltál soha? Nem. Amikor belerakták a földet a talicskába, akkor mit csináltál? Megvártam, míg belerakják, de csak pillanatokig tartott, mert öten pakolták a földet a talicskába. Akkor is álltál, és ha ezt mind összeadjuk, akkor a munkaidőd jó részét ellógtad. Legalább két órát lógtál. Ezért most én büntetésül a tripláját szabom rád. Ez azt jelentette, hogy Kamill bácsit kikötötték a főtéren egy póznához, hat órára, vagyis másnap reggelig. Háromszor ájult el, és mikor kioldották, nem tudott mozogni, ketten támogatták a raportra. Ott aztán meg is rugdosta Oszi bácsi a nemi szervét, nem is lehet többet gyereke.

– Hát innen tudja – jegyezte meg a kis Tempfli.
– Mit? – kérdezte Miklós.
– Hogy meddig lóg a micsodája.
– Tiszta marha vagy.
– Mekkora lehet egy micsoda?
– Negyvenöt centis a világrekord. 
– Ugyan már, ne hülyéskedj.
– Kiss Zoli mondta.
– Nyugalmi állapotban?
– Úgy senki nem méri meg.

Borinak ez az egész hátborzongatóan kolosszálisnak tűnt. Hogy itt, a posta előtt áll ez a férfi, aki ötven évvel ezelőtt majdnem halálra kínozta egyik ismerősét (a levélből kiderült, hogy ugyanabban, az akkoriban Toldy Ferencről elnevezett utcában laktak gyerekkoruk óta). És itt őrzi a bicikliket, és örül, ha adnak neki öt bani borravalót. A kopasz fejét kötött sapkával fedi még nyáron is, de a meleg miatt ötpercenként leveszi, hogy megtörölje fejebúbját.
– De mi az a szomornyál?
– Gőzöm sincs.

Iszonyodni kezdett tőle. A görbe hátától, a kopasz fejétől, a nézésétől. Nemcsak a nézését utálta, iszonyodott az arcától, a formátlan, öregségtől megnőtt orrától, a ruhájától. Iszonyodott ettől az Oszi bácsitól. Hasonlított arra a fuvarosra, aki minden évben fát és szenet szállított hozzájuk, durva, mihaszna ember, akitől rettegni kellett, mert először is, vajon milyen fát pakol a szekérre a telepen, ki kellett menni, apja kibiciklizett, aztán megvárta, míg felpakolják, mert ha nem várta meg, a legselejtesebb fát rakták fel, amiből anyja rögtön tudta, hogy apja nem maradt ott végig, hanem gyáván meglógott, maradt lelkiismeretesen, márpedig ha maradt, akkor az neki szörnyűséges tortúrát jelentett, hiszen nem volt hajcsár, nem akart senkit sem felügyelni, nem akarta megmondani, hogy mit csináljon, aztán megjöttek a fuvarosok, a fuvaros meg a segédje, és rettenetes káromkodások közepette betolattak, ostorral csépelték a lovakat, szidták a kapubejáratot, a keskeny udvart, leürítették a fát, a szenet, nem érdekelte őket, hogy összetörik a kerítést, a csodás termésű barackfákat, letapossák a virágokat, évente kétszer, de ha elfogyott a fájuk vagy a szenük, olykor háromszor is. Igen, arra emlékeztette Borit ez a keretlegényes Oszi bácsi, arra a fuvarosra, aki ott az udvaron könnyített hólyagján, épp az ő kedvenc barackfájának fordulva. Ugyanaz az elkeseredett, lefittyedő ajak, ugyanaz a fekete arc, a vonalakba tapadt feketeség, a kérgesen lerakódó erőszak, jaj, az erőszak. Ördögszekérként gördül végig a föld hátán a gonoszság, és akit elér, aki nem tud kitérni előle, abba beleköltözik. Föld felett és föld alatt, Marson és az Andromédában ugyanazok az ördögszekerek kószálnak prédára lesve.