Goldene finom hallevese

Írta: Schüttler Tamás - Rovat: Politika

A követ már ebéd előtt rátettem évszázada halott ükanyám sírjára. Még számban érzem Goldene hallevesének fenségesen finom ízét. A leves után megmaradt kenyérdarab utolsó falatjait majszolom. Nézem az öreg kóser étterem berendezését, minden a régi: a csipketerítők az asztalon, a székek, a pohárszekrények, a kopott barna réz gyertyatartóval díszített pianínó. 

 

Ha üres óráimban vagy este az elalvás előtti perceimben elengedtem a képzeletem, s valami jóra, lelket melengetőre akartam gondolni, elindultam a nagyanyám fiatalkorának történeteiből megismert városok utcáin, amelyeket persze többnyire saját, más tájakon tett utazásaim képeiből állítottam össze. Nagyanyám annyira érzékletesen mesélt ezekről, hogy amikor évtizedekkel később a valóságban is szembesültem a történetekből kirajzolódó képekkel, szinte alig csalódtam.

krakow_tempel_reform templom.jpg

A krakkói neológ zsinagóga, az úgynevezett Tempel

Ahogy sétáltam a Krakowska bal oldalán, úgy fordultam be a Miodowa utcába, mintha évtizedek óta itt éltem volna. Ismerősnek tűntek a régi barokk és szecessziós házak, az aprócska kávézók, régiségboltok, tudtam, hogy az utca végén kell lennie a díszes, viszonylag nem túl régi zsinagógának, a Tempelnek, ahol 1895 körül a krakkói felvilágosodott asszimiláns zsidók imádkoztak, s akiket majdhogynem kiátkoztak a Kupa és Izaak utca sarkán lévő, több százéves, barokk Izsák zsinagógába járó, mélységes elzártságban élő ortodox hittestvéreik. A nagyanyám meséiben sokszor felbukkanó Szeroka utca térré szélesedő macskakövein járva pontosan tudtam, hogy melyik végén áll a Sztara Zsinagóga, s merre kell keresnem Európa egyik legrégebbi zsidó épületét a Remuh Zsinagógát az ódon temetővel, a szürkés sírköveken lévő elmosódott vésetű héber feliratokkal.

Hasonlóan jártam Bécs néhány városrészével vagy Fiume és Trieszt utcácskáival is. A mesék révén szinte mindegyik városban egyfajta deja vu érzés fogott el. Úgy tűnt, mintha már jártam volna a valójában először látott utcákon. Nagyanyám otthon volt a Monarchia Közép-Európájában, lévén, hogy apja, a zsidó katonaorvos, ezernyolcszázhetventől a századfordulót követő évekig végigszolgálta a hatalmas birodalom jó néhány garnizonját, a prágait éppúgy, mint a krakkóit vagy a Dél-Tirolban lévő bolzanóit. A leghosszabb időt Krakkóban töltötte, mivel feleségét, nagyanyám édesanyját, Janka Horowitzot, első galíciai szolgálata alatt ismerte meg, akinek kedvéért aztán később többször is szívesen vállalta, hogy a város katonai kórházába vezényeljék. 

 

isaac-street-kazimierz.jpg

Izaak utca, a “mélységes elzártságban élő
ortodoxok” utcája

Horowitzék, a krakkói zsidó negyed központjának számító, a Szeroka utcából kinövő Bawol téren működtettek egy kóser éttermet, felette egy kétemeletes panzióval, amelynek felső emeletén és tetőterében élt a kilencgyerekes család, öregszülőkkel, elözvegyült nagynénikkel, s a sűrűsödő pogromok elől Krakkóba menekülő megannyi családtaggal. A mérhetetlen szegénységet és a tehetős gazdagságot egyaránt magába záró Kazimierz, a szűk, nyomorúságos sikátoraival, s ezek ellentéteként a gazdag barokk és klasszicista zsidó patrícius házaival, az öreg zsinagógák színes mozaik ablakain megcsillanó fényekkel, a házak udvaraiban megbúvó, főleg örökzöldekkel díszített, kertekkel valahogy más volt, mint a többi lengyel vagy orosz városok, nagyobb falvak fallal körülzárt gettószerű zsidó negyedei. A kávézók, kóser éttermek, zsidó színházak, galériák már a monarchia évei alatt különös hangulatot adtak a meglehetősen kiterjedt Kazimierznek. A kiskocsmákból, kawiarnákból mindenütt hallatszó klezmer muzsika, a fiatalok és idősebbek ajkáról felcsendülő nem rituális jiddis énekszó, a szegénység és az állandó fenyegetettség ellenére a szigorú törvények által szabályozott zsidó lét mindennapjaiba vidámságot, életörömet csempészett. Az egykor vastag kőfalakkal elzárt városnegyed már a századfordulót megelőző évtizedekben jelentősen kinyílt, s az omladozó házak, a kanyargó sikátorok és a kiterebélyesedő terecskék közé betüremkedett a nagy történelmi metropolisz, a modern Krakkó egyre sokszínűbb és modernebb kultúrája.

Ez az egyszerre megújuló és ugyanakkor az ősi zsidó lét minden elemét őrző Kazimierz-i világ dédanyámat, Janka Horowitzot, a tehetős ortodox polgárcsalád legidősebb lányát a birodalomnyi Monarchia minden pontjáról időről időre hazavonzotta a Szeroka utca és a Bawol tér sarkára, a szülői házba, a sok-sok kishúg és kisöcs, s persze anyja – az én néhai ükanyám – Goldene közelségébe. Persze Jankát nem csak a krakkói zsidó színházak sziporkázóan szellemes darabjai, a kocsmák hol mélabús, hol harsány örömmel teli zenéje, s nem is csak a zsinagógák és tanházak meghittsége ültette a monarchia vasútjainak Krakkó felé tartó szalonkocsijaiba, hanem Goldene lényének különös varázsa. Elsősorban az, ahogy egyszerre gondját viselte aprócska vagy éppen kamaszodóban lévő gyerekeinek, később megannyi vejének, menyének, unokájának. Aztán az is, ahogy néhány elejtett mondattal, ebédnél, vacsoránál tett okos megjegyzéssel écák sorát adta férjének, Jakov Horowitznak, a Kazimierz egyik legtekintélyesebb vendéglősének s hitközségi elöljárójának, aki ennek a vöröses parókat viselő, aprócska, ám kissé testes asszonynak az agyafúrtsága, s persze saját szorgalma révén az egykori szegénységből tehetős zsidó patrícius sorba emelte a családot. 

 

Szeroka utca.jpg

Szeroka utca

 

Amikor Janka, a dédnagyanyám még fiatalasszony volt, nemritkán egy-egy vaskos füzetnyi új étel- és süteményrecepttel távozott a Szeroka utcából. S ami ennél is fontosabb, hónapokra, évekre feltöltődött azokkal a kislánykorában már hallott mesékkel, történetekkel, amelyeket Goldene, az anyja, kicsinyke testvéreinek mesélt, a Tóra és a Talmud történeteiből, s a Kazimierz-i zsidó családoknál szokatlan módon, a mindennapi életről. Többek között azokról az utazásokról, amelyeket ükapámmal, Jakovval tett tengereken és fürdőhelyeken, mesés távoli városokban, ahol girbe-gurba utcákon jutottak el kicsinyke imaházakba éppúgy, mint újonnan épült fényes zsinagógákba, királyok lakta várakba, szépséges dallamokat megszólaltató művészek házaiba, vagy éppen távoli rokonok, tudós rabbik otthonaiba. De a mesékben felvillantak kies ligetek tavakkal és sok-sok rejtelmes madárral, kéklő hegycsúcsokkal, furcsa nevű kilátótornyokkal, város és utcanevek sokaságával. 

 

Kazimierz_1936.jpg

Kazimierz, 1936

Később a mindig nagy számban náluk vendégeskedő unokák is részesei lettek Goldene esti meséinek, amikor az alacsonyra lecsavart lángú fehér porcelán petróleumlámpák fényei sejtelmessé tették a lefüggönyözött hatalmas ebédlőt, amelynek puha keleti szőnyegekkel borított padlóján egy egész gyereksereg tágra nyílt szemekkel, tátott szájakkal hallgatta anyjuk, nagyanyjuk meséit a világ csodáiról, s benne az emberek életéről. Goldene tudta, hogy a szeretetnek ezernyi arca van, s hogy a felnövekedéshez az étkek sokféle ízének harmóniája és a simogató melegség mellett a lélek, mindenekelőtt a képzelet szárnyalása is szükségeltetik. S abban is biztos volt, hogy az élet a továbbiakban már nem csak a Kazimierz falakkal körülzárt világában folyik majd, hanem egy sokkal tágabb világban, amelyben mindenütt meg lehet, s meg is kell találni a zsinagógákat és kertjükben a temetőket, hogy kavicsot tehessünk megannyi ősünk sírja felett magasodó kövekre.

remuh.jpg

A Szeroka utcai Remuh zsinagóga

Goldene aztán valamikor ezerkilencszáz tájékán elköltözött ebből a világból, s örökre elpihent a Szeroka utcai Remuh zsinagóga kertjének öreg temetőjében. Négy lánya – ki Krakkóban, ki Tarnowban, s az én Janka Bergstein névre hallgató dédanyám Budapesten – azonban rendületlenül tovább mesélt gyermekeinek, unokáinak, közte az én Sára nagyanyámnak a múltról, a bibliai hősök csodás történeteiről, a Messiás eljövetelének  reményteli világáról. De ehhez mindig társultak a hagyományok szigorú őreinek talán nem mindig tetsző történetek is, Prágáról, Salzburg hegyeiről, s arról, hogy ott egy kis hatéves fiúcska, a későbbi Wolfgang Amadeus Mozart olyan gyönyörű zongoradarabot írt, hogy amikor eljátszotta, a hercegérsek szemében is megjelent egy könnycsepp. S persze a Horowitz lányok történeteiben is gyakorta megjelentek a tengerek, a nagy hajók, a távoli tájak furcsa nevű utcái, meg a mindennapok dolgai, élő, húsvér emberekkel.

– Nem haragszik-e majd ránk a Teremtő, amiért Fiuméről és a tengerről meséltünk ma, s nem csak Mózes könyveiből?” – kérdezte egyszer Sára nagyanyám az anyjától, a Goldene meséin felnőtt Jankától.

– Miért haragudna, ő ott is benne él az emberek lelkében – válaszolta dédnagyanyám. – S különben is a világban járni, a világot tudni jó dolog, csak nem szabad elfeledni, hogy mindezt az Örökkévalónak köszönhetjük.

Aztán évek, évtizedek teltek el, s én már egy majdnem teljesen bezárt világban ültem Pesten, a krakkói ebédlőnél jóval kisebb szoba puha, talán éppen a Szeroka utcából származó, kissé már foszladozó szőnyegén, tündéri nagyanyám fotelja mellett, egy agyonmosott, csíkos flanelpizsamában, éppen úgy, mint egykor az a Goldene körül ülő tengernyi gyerek és unoka. A világ körülöttem éppen bezárulni látszott, talán még a Kazimierz-t valaha körülvevő kőfalaknál is áthatolhatatlanabbnak tűnő határok szabdalták szét az egykor oly légies könnyedséggel átjárható Közép-Európát. És Sára nagyanyám a lélek épülésének Goldenétől s Jankától átvett hagyománya szerint, estéről estére a mese szárnyain felkerekedett velem, és elkalauzolt Fiumébe és Salzburgba, utcákról, házakról, emberekről mesélt. Gyakorta én kértem: Most megint azt meséld el, amikor Krakkóban… Prágában… Bécsben, a Práterben, az óriáskeréken …és most azt, amikor Herkulesfürdőn!

S noha még Sopronig is engedélyek garmadával lehetett csak eljutni, nekem megadatott, hogy bejártam Közép-Európát, megismertem megannyi várost, utcát, zsinagógát és szépséges katedrálist, s vele ezernyi történetet erről a valójában kicsinyke térségről. Lassan enyém lett a múlt, a saját családomé is, meg Közép-Európáé is. Megragadtak az agyamban fontos városok, épületek nevei, és lassan átszőtte lelkem egyfajta vágy a szabadság, az utazás, a másfajta életek megismerése iránt.

rwmuh1.jpg

Temető a Remuh zsinagóga mellett

– Menj egyszer végig a Krakowskán – mondta egy este nagyanyám, majd így folytatta –, fordulj be balkéz felől a Miodowa utcába, nézd meg az új zsinagógát, s aztán menj ki a Szeroka utcára, ami valójában egy nagy tér. Na, ott született a dédanyád. S ha szépet akarsz látni… menj el a Remuh zsinagógába, s ha időd van, annak a kertjében, a templomocskától balkézre a hetedik sor huszonharmadik sírját keresd meg. Ott alussza örök álmát Goldene Horowitz, zsidó nevén Goldene bat Ruth. Tégy egy követ a sírjára, ha megtalálod. S aztán sétálj vissza a Szeroka utcába, s a Bawol téren találsz egy öreg kétemeletes házat. Ha szerencséd van, ehetsz abból a fenséges hallevesből, amelyet ükanyád receptje szerint főztünk… kicsit zöldséges, kicsit savanyú a citromtól… Egyél hozzá sok kenyeret, hogy jól lakj, s hogy ne égjen utána a gyomrod.

Ezután a krakkói utcákról és temetőkről szóló mese után több mint ötven évvel, most itt ülök, ebben a Szeroka utcai kóser vendéglőben, kicsit elérzékenyülve nézem, amint az asztalon az öreg gyertyatartóban égnek a gyertyák. A követ már ebéd előtt rátettem évszázada halott ükanyám sírjára. Még számban érzem Goldene hallevesének fenségesen finom ízét. A leves után megmaradt kenyérdarab utolsó falatjait majszolom. Nézem az öreg kóser étterem berendezését, minden a régi: a csipketerítők az asztalon, a székek, a pohárszekrények, a kopott barna réz gyertyatartóval díszített pianínó. Reménykedem benne, hogy talán valamelyik legfelső emeleti lakásban volt már százhúsz-százötven évvel ezelőtt is.

Tudom, hogy illúzió az egész, de mégis jó hinni benne, ugyanúgy, mint a mesék csodáiban. Bizonyosan ezektől az illúzióktól, meg a mesék varázslataitól volt kibírható Goldene tengernyi utódának élete, hacsak nem égtek el és nem váltak füstté, úgy, mint az asztalon éppen kihunyó gyertyacsonk kanóca.

 

shabbatcandles.jpg

 

 
 

támogatás
[popup][/popup]