A Schopenhauer-terápia*
Ez a közösség addig teljes közömbösséget mutatott az iskolai vezetés és a diáktanács munkájával szemben. De megszerették őt: a Mason-Dixon vonal félszeg, vonakodó, bocs-hogy-élek zsidrákjaiban tisztelet támadt a ravasz és rámenős New York-i bibsi iránt.
Ott, azon az első napon az új iskolában az enyhe, szeptemberi indián nyárban végiggyalogolt a platánfák lehullott levelein, majd lendületesen belépett a Roosevelt Gimnázium kapuján, miközben gondolatban azon a mesteri terven dolgozott, amelynek segítségével elnyeri majd új énjét. A nagyterem bejárata elé kihelyezett faliújságon ekkor észrevette azoknak a diákoknak a hirdetéseit, akik megpályázták az iskolatitkári posztot. Julius egy váratlan sugalmazásra – még mielőtt megtudakolta volna, hol van a fiúvécé – felírta nevét a táblára.
|
|
A könyv itthon a Park Könyvkiadógondozásában
|
Megválasztására a kicsinél is kisebb esélye volt – az ő győzelmére fogadni még annyira sem lett volna érdemes, mint arra, hogy a „szűkmarkú” Clark Griffith kihozza dobásaival a töketlen Washington Senatorst az utolsó helyről. Semmit nem tudott a Roosevelt Gimnáziumról, és még egyetlen osztálytársával sem ismerkedett meg. A régi bronxi Julius vajon benevezett volna a versenyre? Teljesen kizárt. De épp ez volt a lényeg, az új Julius pontosan ezért csapott le a lehetőségre. Mégis mi a legrosszabb, ami történhet? A neve ott volt a táblán, és ettől egyből mindenki úgy jegyzi majd meg Julius Hertzfeld nevét, mint az erő képviselőjéét, egy lehetséges vezető nevét, azét a fiúét, akivel számolni kell. Ráadásul élvezte is a kihívást.
Az ellenfelei persze úgy fogják venni, mint egy rossz viccet, nekik ő csak légypiszok, ismeretlen és tudatlan fajankó. Mivel efféle kritikákra számított, Julius felkészült, és kidolgozott magában egy elméletet arról, hogy a szűz szem jobban felfigyel azokra a törésvonalakra, amelyeket a helyiek már észre se vesznek. Kifejezetten jó érzéke volt a meggyőzéshez, a tekepályán töltött hosszú hónapok, amikor megpróbálta hízelgéssel rávenni a palimadarakat, hogy játsszanak velük tétmeccseket, igazi nagydumás fickót faragtak belőle. Az új Juliusnak semmi veszítenivalója nem volt, ezért félelem nélkül lépett oda a diákok csoportjaihoz, és megszólította őket: „Sziasztok, Julius vagyok, az új fiú, és remélem, támogattok az iskolatitkári posztért folyó versenyben. Semmit nem tudok a suliról, sem az itt folyó ügyekről, de van olyan, hogy a friss szem többet lát. Ráadásul abszolút független vagyok, nem tartozom egyik klikkhez sem, mivel egyetlen arcot sem ismerek még.”
Mint később kiderült, Julius nemcsak arra volt képes, hogy újrateremtse magát, de még a választási versenyt is majdnem megnyerte. A Roosevelt Gimnázium, mivel focicsapata zsinórban tizennyolc meccset veszített el, és a kosárlabdacsapata is hasonlóan nyomorúságos állapotban volt, morálisan romokban hevert. A másik két jelölt sebezhető volt: a jó eszű Catherine Schumann – annak a hosszúkás fejű lelkésznek a lánya, aki minden iskolai rendezvény előtt levezette a közös imát – kellemetlen fontoskodásával kifejezetten népszerűtlen volt. Richard Heishman pedig, a jóképű, vörös hajú, vörös nyakú hátvéd, rengeteg ellenséget gyűjtött be, így Julius hasznot húzhatott masszív ellentáboruk szavazataiból. A tetejébe még, legnagyobb meglepetésére, az egész diákállomány harminc százalékát kitevő zsidó diákközösség szinte pillanatok alatt látványosan mellé állt. Ez a közösség addig teljes közömbösséget mutatott az iskolai vezetés és a diáktanács munkájával szemben. De megszerették őt: a Mason-Dixon vonal félszeg, vonakodó, bocs-hogy-élek zsidrákjaiban tisztelet támadt a ravasz és rámenős New York-i bibsi iránt.
Az iskolatitkár-választás Julius életének nagy fordulópontjává vált. Annyi pozitív visszajelzést kapott fölényes magabiztosságáért, hogy új személyiségét kizárólag a nyers hücpeségre alapozva építette fel. Három gimnáziumi zsidó szövetség versengett érte, úgy tekintettek rá, mint akiben egyszerre van jelen a vagányság és a serdülőkor megfoghatatlan, rejtőzködő naivitása. A menzán hamarosan körüldongták a diákok, és tanítás után gyakran látták kézen fogva sétálni a bájos Miriam Kaye-jel, az iskolai újság szerkesztőjével. Egyedül Miriam volt olyan eszes, hogy ki merjen állni Catherine Schumann-nal, és ő is beszéddel készüljön a ballagási ünnepségre. Julius és Miriam hamarosan elválaszthatatlanok lettek. Miriam bevezette Juliust a művészetek és az esztétikum érzékeny világába, cserébe Julius sosem próbálta rávenni Miriamot arra, hogy teke- vagy baseballrajongóvá váljon.
Igen, bizony, a hücpeség valóban sokat segített neki. Julius ápolta és továbbfejlesztette e kivételes személyiségjegyét, büszke lett rá, élete későbbi szakaszaiban mindig felragyogott az arca, amikor azt hallotta, hogy eredeti, a maga útját járó terapeutának tartják, akinek mindig volt bátorsága elvállalni az olyan eseteket, amelyekkel mások felsültek. Hücpeségének azonban megvolt a sötét oldala is: a maximalizmus. Nemegyszer hibázott azzal, hogy többet akart elérni, mint amennyi lehetséges volt. Gyakran várt el a pácienseitől nagyobb vagy gyorsabb fejlődést, mint amennyi tőlük telt, s ezzel hosszú és végül eredménytelen terápiába kényszerítette őket.
