Szomory és a galamb

Felnéztem a mellettem lévő bérházra, amiben Szomory Dezső élete utolsó szakaszát élte. Ismertem régről, fent a harmadik emeleten az a szoba. A szoba, ahol éhen halt – vagy nem is éhen, csak a fájdalomtól szakadt meg a szíve. Ez a ház nem volt otthona. Egészen más, mint az innen messze eső –– ahogy Illés Endre fogalmazott – valószerűtlenül rövid, Sütő utcai épület. Ide bekényszerítették. 

Majd visszafele gondom lesz rá, nyugtattam meg lelkiismeretem.

Sok-sok órával később, már sötétben jutott újra eszembe. Másik úton jöttem vissza, a Pozsonyi út alsóvégénél, legalább egy kilométerre onnan döbbentem rá, hogy elfelejtettem.

Megtorpantam, mint aki a gödörbe esést az utolsó pillanatban próbálja elkerülni.

 

Emléktábla a Pozsonyi úton

Felnéztem a mellettem lévő bérházra, amiben Szomory Dezső élete utolsó szakaszát élte. Ismertem régről, fent a harmadik emeleten az a szoba. A szoba, ahol éhen halt – vagy nem is éhen, csak a fájdalomtól szakadt meg a szíve. Ez a ház nem volt otthona. Egészen más, mint az innen messze eső –– ahogy Illés Endre fogalmazott – valószerűtlenül rövid, Sütő utcai épület. Ide bekényszerítették. A több mint fél évszázaddal ezelőtti események rohantak meg váratlanul. Nem voltam ott, hiszen évtizedekkel a háború vége után születtem. Mégis, most először megelevenedett az a világ. Az egész utcakép megváltozott. Újra a negyvenes években vagyunk. Látom magam előtt, ahogy a nyilaskeresztesek betörnek az otthonokba. Ezek az otthonok még melegek, de már közel tíz éve a rettegés határozza meg a mindennapokat. Az itt élő emberek már nem is emlékeznek rá, milyen volt a félelem nélküli élet. Amikor még tudtak őrülni. Mertek nevetni önmagukon és a világon. A borzalom előtti érzések. Először csak pusmogások a hátuk mögött, aztán már ujjal mutogattak rájuk, mígnem eljutunk odáig, hogy összeterelve gettóba zárják őket. Nem látok most sem arcokat, csak tömeget. Akiken éppoly könnyedséggel lép át a többszázezer, fővárosban élő ember, mint én a galambon. Nem az én dolgom – mondhatnám. Semmi közöm hozzá – mondhatta volna Nagyapám is, aki azokban a hónapokban hetente többször, életét kockáztatva, bejárt a gettóba. Élelmet hozott idezárt barátainak, ismerőseinek. Ő maga évszázadokra visszamenően erdélyi református. Valóban semmi köze hozzá. Őt az a század annyiban érinti, hogy Trianon után elveszít mindent. Mindent, amit szeretett. Ott kell hagyni a szobáját, a gimnáziumot, az imádott Szamost és megtanulni elfogadni az elfogadhatatlant. Alig tizenöt évesen beáll kisinasnak Radó úr üzletébe. A gellérthegyi lakás és a Rökk Szilárd utca között nagy a távolság. Nem bánja. Villamosra nem száll, hiszen a jegypénz kell özvegy Édesanyjának.

A szerző nagyapja

Telnek az évek, változnak az idők, Ő mégsem megy a darutollas legényekkel visszafoglalni az elveszett hazát. Nem akkor gyötri a jogos harag, az elviselhetetlen düh, hanem most, itt negyvennégyben. De nem is számít, hogy mit érez: a fájdalom, a harag, a szomorúság mind ott van benne, de elfojtja. Elfojtva és szorongva, kezében két nagy szatyorral besétál a kerítések közé. Megteszi, mert erre van szükség. Mit sem ér a politika, nem bánja, hogy esztelenség. Az a néhány ember, akin segíteni tud csak csepp a tengerben, de az életben maradásuk ettől függ. Nagyapám, félretéve önnön érdekét, segít. Ha én felvettem volna a galambot, akkor talán Szomoryn is segíthetett volna valaki. Nem is az élet fontos, hiszen születünk, szenvedünk, aztán meghalunk. Hanem a lelkiismeret. A lelkiismeret, hogy tenni kell, ha tudunk. Talán nem is élte túl senki Nagyapám barátai közül, hiszen nincs ott a neve az igazak falán. Ez sem számít, csak az számít, hogy Ő megtette.