Ifjuság

Írta: Kiss Jen? Sándor* - Rovat: Politika

Már gyerekkorunkban hozzákötötztünk az irodalomhoz. Mint a trecento müvésznövendékei a mesterség alantasabb munkáival mintegy a festéktöréssel és inaskodással kezdtük müködésünket. Öt éves voltam. Szombatonként apámmal és a Hét egész szerkesztöségével beültünk a Central kávéházba. Ök dolgoztak, én pedig a képeslapokat olvastam, természetesen csak a képeket és nem a szöveget. Azután kéziratokat vittem az Atheneumba… 

 

 

Kiss Jenö Sándor web.JPG

Kiss József világos ruhában, háta mögött állva,
Kiss Jenő Sándor

Már gyerekkorunkban hozzákötötztünk az irodalomhoz. Mint a trecentomüvésznövendékei a mesterség alantasabb munkáival mintegy afestéktöréssel és inaskodással kezdtük müködésünket. Öt éves voltam.Szombatonként apámmal és a Hét egész szerkesztöségével beültünk aCentral kávéházba. Ök dolgoztak, én pedig a képeslapokat olvastam,természetesen csak a képeket és nem a szöveget. Azután kéziratokatvittem az Atheneumba és kefelevonatokat a kávéházba. Ebéd kis-kocsmába,utána megint kávéház s 5 órakor, ha irodalmi hordárságomra már nem voltszükség, beültettek egy konflisba és egyedül hazahajtattam.

Mindig igy lesz gondoltam ilyenkor. Egész életemben az irodalmat fogom fuvarozni mint a Révai testvérek nem türöm, hogy az irodalom hordozzon a hátán. Egyelöre kijutott belöle valamennyiünknek. Apám a kéziratokat rögtön nyomdába küldte. Türelmetlen volt percig sem várt. Erre szerzödés is kötelezte. Mire az egyik kéziratot elvittük s hazaérve azt hittük, hogy dolgaink után láthatunk, már indulni kellett az idöközben befutott ujabb cikkel. A Hét árnyalatilag hasonlított a napilaphoz: idöszerüség az érverése. Képeket kellet felkutatni, munkatársakat feltalálni, hogy az események változásával átadjuk az ujabb témát. Feltéve, hogy valaha is akarok tanulni, kérdéses, hogy hozzájutok. Programot vagy tervet csinálni hiábavalóság. Annyi szent, hogy az irodalom keresztül húzza. Így bármennyire szerettük a költészetet, bizonyos félelem és ellenszenv riasztott töle. Az irodalom gonosz volt hozzánk. Vizsgáltuk az idegeneket, akik hozzánk bekopogtattak tapasztalataink öregbedésével szemmértékre itéltük meg, ki a prózaíró és ki a költö, ki a tudós és ki a diletáns és kinek nincs köze az irodalomhoz. Édes apám türelmetlen volt. Mindenröl tudni akart. Nem várt bejelentést, hozzá nem kellett “Bejutni”. Ha csöngettek, még az ebédtöl is felkelt, megnézte, ki az, mit akar s már az elöszobában kivallatta az idegent s vitte magával. Egyszer háromnegyed kettökor ebédhez akarunk ülni, amikor becsönget valaki s a papa mindjárt bevonszolja magával.- Ki jött? – kérdezte édes anyám.- Idegen! Nem láttam még. Lírai költönek látszik, kissé ábrándos, széparcu s a formákra úgy látszik sokat ad. Cilindert visel. Cilinder egy költön.- Soká fog maradni?- Azt hiszem igen. Gyanusan dagad a zsebe kéziratoktól!
– Akkor hozzák be a levest! – adta ki anyám a rendeletet nagyon helyesen, mert az ifju roppant sokáig maradt nálunk: 1917-ig. Kosztolányi Dezsö volt. 

Az irodalomnak ez a gúnyos lenézése, bosszú kis életünk áldozataiért ma is él bennem. Csakhogy fodítva. Képtelen vagyok kézirattal bekopogni valahová. Minden homlok mögött gúnyos lenézést szimatolok. Szégyenlek kéziratot elöhozni.Néha tetszetös küldetés is akadt. Behivat egyszer az apám. Az ágya szélén ül Pichler Gyözö.- Kérlek Sándor! Légy szives ugorj át az Atheneumhoz és intézkedj, hogy a képviselö úr részére külön példányokat nyomjanak.Mindig kért, sohasem parancsolt.

– Kérlek – szólt közbe Pichler Gyözö – nem vagy bolha, hogy olyan nagyot  ugorjál. Lent van a fiakkerem, parancsoljál kérlek. Beülök a fiakkerbe s plurális maestatisban, ahogy kocsihátról illik, adom ki a parancsot: Az Atheneumba megyünk, onnan visszajövünk a képviselö urért.

Elintézem a nyomdát s amint kilépek a kapun se hire se hamva a kocsinak. Na ezt jól megcsináltam! De Kossuth Lajos is. Állítólag amikor a képviselö Torinóban meglátogatta, a nagy emigráns igy bucsuzott töle: “Pichler Gyözö vigyázz a hazára”. Egy ilyen emberre bizta aki még a saját fiakkerére sem tud vigyázni. Szaladok haza, a házunk elött sincs a kocsi. Végleg elveszett. Beszámoltam küldetésemröl és utána én is elszeleltem. Rajtam senki se keresse a fogatot. De olykor még ma is, ha baloldalomon fekve alszom, a lelkiismeret távoli mennydörgésére ébredek: “Hová tetted Pichler Gyözö fiakkerét?”.

Pofonokat nem kaptunk soha, pedig ma nagy nevelö és idegcsillapító hatását, sokra becsülöm. A pofonról határozatlan képzeteink voltak. A történelem elötti kor zavaros emléke  a valósághoz annyi köze van mint a mondáknak. Jó szüleim egyéniségéhez nem illett s nézeteltéréseknél, különösen édesanyám még hanggal se tudott eléggé hadakozni. 16 éves lehetett Géza, egy iskolai kirándulást tett Velencébe. A bucsu ebéden a papa átadta neki a lirákat ilyen tanáccsal:
–    Aztán fiam okosan viselkedjél és uri emberhez méltóan. Cigarettázhatsz is.
–    Nem szabad cigarettázni! – riadt rá édes anyám.
–    Csak cigarettázzál! Férfi vagy!
–    Nem-fogsz cigarettázni!
–    Dehogy sem!

Géza nem is vágyott e kéjes élvezetre, kékült zöldült, hogy családunk Elsas-Lotharingiája lett s édesanyám látva, hogy a vitát hanggal nem gyözi, rettenetes cselekedetre szánta magát: földhözvágott egy levesestányért. Rosszul mondtam, leejtett egy tányért. De ez a csörömpölés borzasztóan megrázott valamennyiünket, s a cigarettázást népszövetségi alapon oldotta meg: nyitvahagyta a kérdést. A tányér azonban bár megtörve, kariert csinált. Hasznosnak bizonyult, s ha nagy néha megoldhatatlan viták támadtak, a gyerekek fölött, hol az édesapám, hol az édesanyám vágott földhöz egy tányért egyre biztosabban és begyakoroltabban. A hatás mindig bekövetkezett, a cseréppel való árgumentálás csak akkor ment ki a divatból, amikor jobb idök jöttek s a közönséges asztalnemüt sevresi és meisseni porcelánnal váltották fel.

Kiss Jenő Sándor, a nagyapám és bátyja Kiss Ottó a fényképészweb.JPG

Kiss Jenő Sándor és a bátyja,Kiss Ottó
a fényképész

A nézet külömbségek apróságokból keletkeztek.  A nevelési elvek eltérésétöl. A ruha és cipö-rendeléseknél anyám a gyakorlatosságot nézte, s a saját izlését érvényesítette. Apám más nézeten volt: – Olyan ruhát válasszatok, ami nektek tetszik. Ne törödjetek senkinek az izlésével. Ti viselitek, ti határozzátok meg, milyen legyen. Csak bátran és öszintén.

A zivatarok ebédnél törtek ki, mert akkor voltunk valamennyen együtt. Ezért aztán kerültük azokat a témákat, amelyek veszélyes vizekre vezethettek. Kivéve Zsóka hugomat, akinek csodálatos érzéke volt, hogy puskaporos idökben olyan kinos kérdéseket tegyen fel, ami robbanásra vezethet. December hó 22-én a naptár kérlelhetetlen pontosságával fordult hozzám már a leves tálalásánál: – Sándor barátom! Holnap bizonyítvány osztás lesz. Hány secundával tiszteled meg királyi házunkat?

Mindenki süketnek tetette magát s a levesbe temetkezett, legföképen az édesapám.
– Egyet sem! – sziszegtem vadul.
– Lehetetlen! Hát már a tradiciót sem tiszteled? Hogyan ünnepeljük a karácsonyt négyeseid nélkül? Ha akarod, szivesen érted megyek, segiteni a dacikat hazahozni.
   
A bizonyitvány megteremtette az erkölcsi pofont. Ez Kiss József különlegessége. Két mondatban epigrammatikus tömörséggel leszidott s azután megszüntem számára létezni. Nem vett tudomást rólam. Az év igy kétrészre oszlott. December hó 23-tól junius közepéig nem beszéltünk egymással. S ez születési hibámon felül még zárkozottabbá tett. Nyáron azután jóbarátok voltunk. A leglesujtóbb erkölcsi pofont ötödik gimnáziumba kaptam. Husvéti bizonyitvány után igy szólt: – Én pedig ilyen emberrel nem ülök le egy asztalhoz. Eredj a szobádba étkezzél külön, nem akarlak többet látni!
   
Ez a büntetés, mint utóbb kiderült inkább a szüleimnek volt büntetés. Ránehezedett kedélyükre. Ez már elszakadás, mint a halál. A családi ensembleböl hiányzott a burlesc kómikus éretlen tréfáival, engem pedig boldoggá tett. Robinson szigetet kaptam. Egyedül, teljes magánosságban élhettem, ugy ahogyan vágytam és ehhez még megkaptam a teljes szabadságot. Szobámból jobbra nyilótt a kiadohivatal. Minden ujság, könyv és hir rendelkezésemre állott, balról pedig a konyhába volt a kijárás s innen a cselédszobába, talpköve a tiszta erkölcs, s ezen keresztül az udvari lépcsöházban. Jöhettem, mehettem, senki sem látott. Irodalmi szakácsnénk a legkitünöbb püspökfalatokkal próbálta kiegyensúlyozni a köztünk fenálló korkülömbséget.

Ha az olvasásba vagy álmodozásba belefáradtam, kibámultam az átjáróház udvarára /Rökk Szilárd-ucca 18/ ahol a hirességek ugy vonultak keresztül, mint a Váci-uccában. Minden nap megjelent Molnár Ferenc –egyenesen a Budapesti Naplótól jött- viruló fiatalságában, csodálatos porcellán nadrágjában, amit halálosan irigyeltem töle.
   
Kicsinyek voltunk még, amikor anyám gyakran beszélt arról, hogy az apánk nagy és hires ember. Ezt egyszerüen tudomásul vettük, de nem hatott meg. Elöttünk a nagyság és a hirnév olyan közönséges és következetes valami volt, mint nyáron a mosóruha. Sorrend, az utolsó fokozat a halhatatlanság ami a halállal együtt köszönt be. Olyan bizonyosság, mint nyugdijba-vonuláskor a miniszteri tanácsosság. Szóval a hivatalosan közölt hirnéven kivül a papa költészetét nem ismertem, kivéve az “Egy sir”-t, “Simon Judit”-ot és “Ágota kisassony”-t. Akkoriban rosszul szerkesztették az iskolai olvasó könyveket, mert ezek a versek mindegyikben bent voltak. Most tehát Robinson életemet Kiss József költészetének tanulmányozására forditottam. Mégis illik ismerni az apa munkásságát. Határozottan tud irni –állapítottam meg az elsö oldalak után. A következö lapoknál pedig: “Nagyon tehetséges ember!”. A kritikai megállapitások a tizedik oldalnál megszüntek. Rabja lettem ennek a verses könyvnek. Csiky Gergely azt irta elsö kritikájában 1876-ban a temesi lapokban: “Aki felnyitja a kötetet s olvasni kezdi, önkénytelenül forgatja tovább és tovább a lapokat s sajátos, eddig nem tapasztalt bü-bály fogja el lassankint valóját”.

Ez a bübály ejtett meg engem. Mélységes tisztelettel teltem el, éreztem felsöbbségét s ettöl a tiszteletelö (sic) soha sem szabadultam meg többé. Valósággal kettönk közé feküdt, elválasztott. Hiába volt mellettem emberi egyszerüségében, szeretetének egyre gyengülö megnyilvánulásával, a tisztelet, amelyhez magam értelmisége vezetett, elkülönitett bennünket. Véremmé vált, hogy a trón lépcsöjétöl kötelezö a három lépés s boldoggá teljesitett a tudat, hogy alma vagyok, ha messzire is gurultam a gyönyörü fától s ez a tisztelet okosan megfosztott, hogy valaha is almafavirágzási ábrándokba essem. Ha ugy gondolják, hogy emlékezéseimben vajmi kevés tisztelet és kegyelet nyilvánul meg, akkor csak a közmorálhoz igazodnak. Mert az én felfogásom és megyözödésem szerint a tiszteletem mélyebb és igazabb, mert emberi.

Sajnos a Robinson élet csak tiz napig tartott. Egy este, amikor a Jehova fekete éjszakáját teregettem, rámnyit az apám. Elsápadtam. Nem töle féltem, hanem, hogy kiderül a titkom. Nem tudnám magyarázatát adni ennek a szemérmességnek –vajmi kevés jelét adtam e Pamfletben- amely véremet gyors mozgásba hozta. Hallatlanul szégyeltem, hogy a verseiben gyönyörködöm. S ha rajta-kap rögtön meg kell halnom. Bár a halálra e percben csak egy lehetöség látszott: megpukkadni. Amig a divánhoz ment, az asztalra borulva ölembe sepertem a könyvet s mig mély lélegzetet vettem a pukkadáshoz, a lábaim közé szoritva a kötetet, óvatosan csusztattam lefelé. Megmenekültem. Fellélegzettem. A fölfedeztetés már nem riogatott. Fölragyogott az arcom: halk koppanás tudósitott, hogy a könyv az asztal alá érkezett. Most már nyugottan hallgattam a szelid és meleg eszemhez fellebezö dorgatóriumot, melyböl kicsendült elnézö bölcsessége. Ma kereszténynek mondanák szavait –bár e keresztény kor nem gyakorolja, pedig enélkül az élet örvényeket támaszt –felejteni és megbocsájtani.

Juliskáról sem felejtkezhetem meg. Háztartásunk alkalmazottai közül ö volt az egyetlen irodalmi szakácsnönk. Nem hösi Cirano, vagy görög, hanem nagy elöreugró orra, hirdetni látszott a paraszti megfigyelést, hogy a termetes orr az inteligencia jele. Egyébként jóformáju, jólöltözködö nö a harmincon innen. Az apámat mélységesen tisztelte és éreztette vele, hogy hódolata nem cselédi alázat, hanem a gyönyörüséget nyujtó müvész tömjénezése. Az apámat feszélyezte is ez az örökké komoly és méltóságteljes hölgy, aki tökéletes jambusokban és troheusokban szökdelve hordta a levesestálat, mintha expiálni akarná apámnak némely jambusok ellen elkövetett állitólagos büneit. Az egész ház félte és tisztelte az irodalmi szakácsnöt, aki rajtam kivül csak anyámhoz ereszkedett le annyira, hogy közölte vele egyes cikkekröl a véleményét. Mivel kitünöen fözött, becsületes, dolgos és tartózkodó volt mint egy lady, szerették és bizonyos elöjogokat élvezett. Például vasárnaponként szerkesztöségi jeggyel szinházba járhatott s engem részletesen tudositott azokról a darabokról, melyektöl eltiltottak: “Az örnagyurról”, “Az osztrigás Miciröl” és “Az erény utjairól”, melyet különben együtt tapostunk. Mosogatás után nekilátott az ujságolvasásnak. Uralkodása alatt, ha valami napilap, vagy folyóirat hiányzott, mindjárt a konyhában keresték. Vagy az ablakhoz ült s ellenörizte, hogy ki jön a szerkesztöségbe. Minden munkatársat ismert. Összes ügyeikröl tudott. Ö volt az Intim Pista öse.

– Nézze! – mondotta nekem – nem tünt fel még magának, hogy ezek az írók majdnem mindannyian soványak. Csak a sovány ember tehetséges, vagy azért soványak, mert a Hét munkatársai. Itt van a Lovik Károly! Na ez még hagyján, mert az izmos, de a Cholnoky Viktor igazán csak a havelokja sétáltatására való. A Szini Gyula, Telekes Béla, no meg a Krudy Gyula, aki soványságát hosszuságával is öregbiti. Ennyi sovány ember egy helyen. Megmondhatná a papájának, hogy nyáron, amikor a nagyságos asszonyék nyaralnak, hivja meg az urakat állandó ebéd és vacsora vendégül. A Hét cikkein is nyoma lesz a jó kosztnak. Az volna egy ujság, amelyet én szerkesztenék Kiss Józseffel. Ö a tollával én meg a fözökanalammal. Ugy kihizlalnám az urakat, hogy az irodalom történet is feljegyezné.

Kiss József nweb.JPG

Kiss József

Ezt az epikureizmust nem kellett volna sokat magyaráznom az édes apámnak, de erre nem merészkedtem. Szükség sem volt rá, mert Kiss József szerette a társaságot. Szalmaözvegységünk alatt mindig volt vendég az asztalnál, többnyire a Hét munkatársai. Az ebédeket szabályszerü tanácskozás elözte meg. Kiss József és az irodalmi szakácsnö megtárgyalták az elkészitendö ételek összeférhetöségét és árnyalati finomságait. Egyszer korán reggel, legédesebb álmomból költött fel az irodalmi szakácsné: – baj van!-  Annál nagyobb baj nem lehet, minthogy felzavart.
– Éjjel cédulát tett a konyhaasztalra a nagyságos ur, hogy Angyalffy Erzsébet festömüvésznö jön ebédre, tegyek ki magamért. Az étlapot is megcsinálta. Ragu leves, fogas pulard, sülttészta és jégbehütött gyümölcsös rizs, ahogyan Glück Frigyesnél készitik. Tehát tessék nekem megmondani, hogyan csinálja Glück Frigyes a gyümölcsös rizst.
–    Gyümölcsböl és rizsböl!
–    Ne mondja! Még elhiszem! Maga majdnem olyan bölcs mint amilyen szép!
–    A szépségemet ne bántsa! Ez gyönge oldalam. Különben keltse fel a papát és kérdezze meg töle.
–    Azt nem merem!
–    Telefonáljon a Pannoniába!
–    Azt sem merem. Megszid a nagyságos ur!
–    Akkor tegyen úgy, mint a Hét munkatársai: Ha  nem tudnak valamit, az intuiciójukból merítenek.
–    Maga se menjen vizbefulónak segitségére. Eddig a Glück Frigyes receptjét nem tudtam, most tanultam hozzá egy szót, amit nem értek. Mi az intuició?
–    Intuició édesem az, hogy én pontosan akkor ölelem meg magát, amikor magában is hajlandóság van engemet megölelni.
–    Ebböl a hajlandóságból még mindig nem lesz gyümölcsös rizs.

A beszélgetésünk még sem volt falrahányt borsó, mert a rizs olyannak sikerült mint amilyennek kivánták.

Az irodalmi szakácsnö eltünt az ismeretlen szakácsnök rengetegében, de orra örökké fog élni emlékezetemben. Kamasz éveimben a holdkorossággal is kacérkodtam. Egy éjjel felkeltem ágyamból, kinyitottam az ablaktáblákat és a párkányra léptem. Ijedten és rémülten kiáltott rám az édesanyám, mire vissza-bujtam a paplan alá. Kár. A világ egy pamflettel lett volna szegényebb. Reggel ámulva értesültem a kalandról. Egyszer meg nyáron egészen egyedül voltam a lakásban. Este lefeküdtem az ágyamba és reggel 5 órakor a harmadik szobában egy fotölyben borzasztó hidegre ébredtem. Egy szál pendelyemet Zephyros tévedésböl vitorlának nézte s ugy megduzzasztotta, hogy majd el indultam az ismeretlen vadnyugatnak. Ezek voltak valóságos alvajárásaim, melyek elmaradtak és késöbben csak imaginárius alapon voltam holdkoros. Gyakran lefeküdtem a paradicsomban és felébredtem a pokolban. Az is megesett, hogy amikor szemememet lehunytam, tele volt a pénztárcám s amikor felnyitottam pilláimat, kongott az ürességtöl a bugyelláris. Más rendes ember ilyenkor a rendörségre szalad, de én okkultista létemre csak a nagyszerüséget láttam benne. Csak kivételes nagy ember költhet el álmában valóságos pénzt, amiben igazam is volt, de az ilyen nagy embernek legalább is Morgan legyen a nagybátyja.

*Megjelent spanyolul az Interneten: labaladadelbajista.blogspot.com. Avisszaemlékezés szövegét az eredeti írásmód szerint közöljük.

támogatás
[popup][/popup]