Világ Robin Hoodjai egyesüljetek?

Robin Hood alakja már a 9. század óta jelen van az angol mondakörben. Az alaptörténet nemzedékeken keresztül szállt szájról szájra, s mindenki hozzátette a magáét a folyamatosan formálódó kánonhoz. Időnként rangjától megfosztott nemesként, haramiaként ábrázolták, aki könyörtelenül kirabolja a gazdagokat, hogy a zsákmányt bőkezűen szétoszthassa a szegények között.
 

 

 

Radó Ákos

A legenda olyan emberről szól, akinek semmije sincs, csak erős igazságérzete, és olyan képességei, amelyekkel akaratának érvényt tud szerezni. Robin Hood történetének univerzális üzenete van, ami mindenkihez szól. Azt sugallja, hogy eljön a hős, aki rendbe rakja a dolgokat. Ez nagyon lelkesítő perspektíva, az emberek ezért fogadják őt mindig megelégedéssel. Az ilyen történet mindig az elnyomottak között kel szárnyra, és alapgondolata az, hogy ha az önkény már végképp elviselhetetlen, jön egy hős, és felszabadítja a népet.

Hogyan lett Robin Hood neve a mai kor néhány törvényének epitethon ornansa (állandó jelzője)?

1993 óta használják a „Robin Hood adó” kifejezést mindazon adókra, amelyeket azoktól próbál a jóságos állam beszedni, akiknek több van, mint másoknak. (Most is ezzel fognak próbálkozni, mondván, a bankoknak már megint túl sok pénzük van. A vége természetesen majd az lesz, hogy valamit fizetnek, és legfeljebb egy kicsit megint drágább lehet majd bankolni. Legalább ismét lehet majd valakit hibáztatni.)

Az amerikai alkotmány szerint az oktatás nem tartozik az alapjogok közé, így az államok maguk döntik el, miképp finanszírozzák az állami iskolákat. Texasban az oktatás támogatása döntően az egyes körzetekben befolyó ingatlanadókból származott, így az alacsonyabb értékű ingatlanokkal rendelkező körzetekben ez a forrás szükségszerűen kisebb volt és ez sértette az egyenlőség elvét, azaz, hogy az államban mindenkinek egyenlő lehetősége legyen jó színvonalú oktatáshoz jutni. Az 1993-ban elfogadott törvény a több ingatlanadót beszedő körzetektől elvette és odaadta, vagy „önként felajánlhatta” annak egy részét a szegényebb körzeteknek. A törvény Robin Hood adóként híresült el.

Ettől kezdve nevezik így mindazon adókat, melyeket a nagy nyereséget termelő, így a „társadalmat kizsákmányoló” cégektől különadó formájában vesznek el.
Robin Hood csak magányos harcos volt az igazságtalanság elleni küzdelemben, kis hatékonysággal és még kisebb sikerekkel.

Az állam maga az, amelyik már az ókortól kezdve Robin Hoodként viselkedik, hol a gazdagok vagyonát dézsmálja, hol – kivétel nélkül – mindenki pénzére kiveti a hálóját, amikor – mohó vagy tehetségtelen vezetői miatt – a gazdaság a szétesés szélére került, vagy amikor háborúra készülődtek. Ilyenkor olyan módszereket vetettek be, amelyek alól az érintettek nem tudják magukat kivonni és a beszedés költségei is igen alacsonyak.

 

 

·   A rómaiak viszonylag későn adoptálták a már jóval előttük is használt fémpénzérméket, de annál nagyobb lendülettel verték őket, és egyre jobban hígították nemesfémtartalmukat a pun háborúk (i.e. 3. század) finanszírozása érdekében, ami a történelem első inflációjához vezetett. A római pénzrendszert Octavianus Augustus császár (i.e. 63- i.sz. 14) reformálta meg, amikor tiszta arany-, ezüst-, és rézérméket, illetve új adókat vezetett be. Néró császár azonban újra elkezdte hígítani a pénzek ezüsttartalmát, amit utódai követtek. Ennek a folyamatnak az lett az eredménye, hogy az érmék ezüsttartalma Tetricus császár (i.sz. 270-es évek) alatt elérte a mélypontját: fél százalékra esett. A római birodalom összeomlása az 5. században egyben az ókori pénzügyi rendszer összeomlását is jelenti.

·    A magyar történelem során több esetben volt példa arra is, hogy a királyok vagy az államok többletköltésüket az általuk ellenőrzött pénzkibocsátás növelésével próbálták finanszírozni, egyszerűen több pénzt verettek, vagy nyomtattattak, ezt a többletet költötték el. De a közgazdaság egyszerű törvényei szerint, ha több pénz kerül forgalomba, mint amennyire fedezet van, vagy újabban, mint amennyi az áruforgalom lebonyolításához szükséges: a pénz elértéktelenedik, “felfúvódik”, azaz elinflálódik. A fedezetlen többletpénz kibocsátásának következménye tehát az infláció, az árak túlzottan gyors emelkedése. Így volt ez már Szent László királyunk idejében is, amikor a háborúk költségeinek fedezéséhez szükséges többlet pénzt a forgalomban lévő ezüst érmék körbenyírásával akarták előteremteni.

·    1920-ban felülbélyegezték a régi (korona) bankjegyeket és egyben a bemutatott és lebélyegzett bankjegyek értékének felét az állam kényszerkölcsön formájában igénybe vette (amúgy sohasem fizette vissza). Ögyes – mondaná erre Kohn bácsi.

·    1921-ben az állami kiadások fedezetének megteremtése érdekében több új adót vezettek be, a meglévőket pedig felemelték. A bevételek növelésének egyik legnagyobb hatású elemének az egyszeri vagyonadót tervezték, amelyet már 1919-ben is szerettek volna bevezetni. A vagyonváltság mértéke vagyon nemenként különbözött, 5 és 20% között változott. Ez a vagyonváltság 1921 őszére kudarcba fulladt, a remélt 24 milliárd korona bevételt csak részben sikerült behajtani, főleg az érdekeltek ellenállása miatt.  A vagyonváltságból beszedett pénzt nem az államadósság törlesztésére és a gazdaság élénkítésére, hanem a folyó költségvetési kiadások fedezésére fordították.

·    1938-ban Magyarország már a háborúra készülődve, egymilliárd pengős fegyverkezési programot indított el (ez az összeg az akkori Magyarország több mint egyéves GDP-jének felelt meg). A két év alatt a program költségeinek 60%-át, azaz hatszázmillió pengőt abból a vagyonváltságból fedeztek, amit huszonhétezer természetes és jogi személyre vetettek ki, akiknek vagyona az ötvenezer pengőt meghaladta. A dézsma progresszíven emelkedő nagyságú volt, 5-14% közötti mértékben.

És még sorolhatnánk vég nélkül a példákat, mindig ugyanoda jutunk: az állam irányítói biztosan megtalálják a módját, hogy hibáikat a mások pénzének elvételével javítsák ki, esztelen és ésszerűtlen költekezésüket dézsmákból fedezzék.

Az 1921-es bankjegy felülbélyegzés ma is simán elintézhető lenne (remélem, a következő kis számítással nem adok ötletet!)

Az MNB statisztikája szerint 2009 végén 2122 milliárd forint értékű bankjegy volt forgalomban (252 millió darab).  Ebből a tíz- és húszezresek aránya értékben 90%, míg darabszámban 54%. Világos, hogy a gazdagoknak van a legtöbb tíz- és húszezrese, így őket kellene megsarcolni. (így egyúttal az alvilági pénzek felét és elszedhetnénk) A becslések szerint a forgalomban lévő készpénz 90%-a a lakosság birtokában van, 7%-a pedig a bankok pénztáraiban és az ATM-ekben. Ha csak a tíz- és húszezreseket bélyegeznénk felül és adnánk vissza csupán a felét, máris közel ezermilliárd forint dézsmát szedhetnénk be, ami Magyarország bruttó adósságállományának közel 5%-a és nagyobb, mint az idei évre tervezett költségvetési hiány. És a bankok sem menekülhetnének, 34 milliárddal sikerülne pénztáraikat leapasztani.  (Az eljárás elindításakor természetesen nem árt gondoskodni arról, hogy a bankszámlákra készpénzes befizetéseket már csak lebélyegzett bankjegyekkel lehet teljesíteni) 

A 2008-ban kirobbant gazdasági-pénzügyi válság egyik legfőbb oka kétségtelenül a pénzügyi intézmények nem prudens működése volt, és az államok mindent megtettek, hogy a pénzügyi rendszerek működőképességét megőrizzék, mivel összeomlásuk maga alá temette volna a gazdaságot. Az, hogy az államok miért nem vetettek gátat a bankok manipulációinak, még megválaszolandó kérdés, de már csak a tanulságot lehet majd levonni. 

A világ számos országában nyújtott az állam a bankoknak rendkívüli segítséget, és most a társadalom természetes igénye, hogy ezt a támogatást visszakapja.

Kevés a remény, hogy globális egyetértés alakuljon ki a bankadókról, nemkülönben annak felhasználásáról. Európában egyre inkább az a nézet kristályosodik ki, hogy fel kell építeni a bankokra rótt teherből finanszírozott nemzeti alapok hálózatát, amely a nehéz pénzügyi helyzetbe került bankok rendezett felszámolását segítené elő. Ezen gondolat szerint tehát nem büntetnék a bankokat az elmúlt évek hibái miatt, hanem előretekintve, a jövőben bekövetkezhető bankválságok megoldására képeznének tartalékokat. 

Más vélemények szerint, a bankadónak általános költségvetés-javító célokat kell szolgálnia, ezt tehát egy büntető jellegű adó lenne.
 Nem világos még, hogy azon államok és bankok esetében, amelyeknél nem történt mentőakció, vajon szintén hozzá kell-e majd járuljanak egy összeurópai közös alaphoz.

Más felvetés a bankadón kívül egy pénzügyi tranzakciós adó bevezetését is lehetségesnek tartja. Ez egy 0,005–0,5 százalékos tranzakciós költség lenne, amely nem érintené a lakossági és vállalati számlákat, hanem csupán a tőzsdei tranzakciókra vonatkozna, globálisan 400 milliárd dollárnyi bevételt jelentene. (Becslések szerint a világ tőzsdei kereskedelme évente négymillió milliárd dollár, azaz 4×10ą⁵ dollár!)

Sok országban (pl. az Egyesült Királyság, vagy Svájc) már hosszabb ideje létezik a részvénykereskedelmet terhelő illeték (stamp duty), bár ezt nem a bankok, hanem az ügyfelek fizetik.  

A hatalmas állami adósságok leszorítását Franciaország a bérek 0,5 százalékát kitevő szolidaritási adó kivetésével próbálja elérni.

Magyarországon a bankok állami segítséget nem kaptak, így nem is lenne mit számon kérni rajtuk, ha csak azt nem, hogy nyereségük nagysága más iparágakhoz képest nagyobb (mint ahogy szerte a világon a pénzügyi intézmények egy alkalmazottra vetített nyeresége sokszorosa az átlagnak). A Magyarországon is felmerült bankadó egyfajta szolidaritási adó a társadalmi adósság visszatérítéséhez, de éppen dézsma jellege sérti az igazságos adózást.

A világ nagy kihívás előtt áll: sikerül-e szabályozott mederbe terelni a banki tevékenységeket és elkerülni a felelőtlen hitelezést és az emberek eladósodását, illetve meg tudja-e akadályozni, hogy a pénz esztelen hajszolása ismét válságba sodorja a világot és akkor megint jöhet Robin Hood, az igazságos(?), aki majd visszabillenti a világot.

Ne feledjük: Robin Hood mindig is kívül állt a törvényeken. Szerencsésebb lenne, ha nem őt kellene újból és újból előrángatni, inkább a bajokat kéne megelőzni.

A vallási tanítások és erkölcsi intelmek önmérsékletet, a pénz iránti vágy korlátozását hirdetik. Jó lenne néha a tanácsukat megfogadni.