Holokauszt – emlékezet – film

Éjszaka és köd, Az élet szép, az Életvonat és még sokáig sorolhatnánk a holokauszt-filmek sorát. Újabb és újabb alkotások születnek, újabb és újabb kérdések merülnek fel. „A történelemnek van egy pillanata, amikor megáll” – mondta Claude Lanzmann, a Shoah rendezője. Megáll, és máshogy folytatódik. Az emberiség létezése során a holokauszt viszonyítási pont marad és annak is kell is maradnia.
 

 

A Holokauszt Emlékközpontban szervezett filmhét (január 23-27), miként a konferencia is (március 27.), arra a már sokat vitatott kérdésre kereste a választ, hogy ábrázolható-e filmen a náci népirtás, lehetséges-e az utánunk jövő generációkkal megértetni és továbbadni a vérkorszak szörnyű tapasztalatait. Vajon az elhallgatás, vagy az igazság minél mélyebb megismerése a célravezető? Mi fogja biztosítani, hogy iparilag megszervezett tömegmészárlás még egyszer ne fordulhasson elő? És ha beszélni kell róla, akkor milyen eszközökkel, hogyan lehet és kell ábrázolni a történteket a mozgókép segítségével? Sokkoló archív felvételekkel, vagy a játékfilmekkel, megírt forgatókönyvvel, színészekkel? És meddig kell erről beszélni, mondhatjuk-e, hogy már mindent tudunk? Hogyan őrizzük meg a kollektív emlékezetben azt, ami történt? Olyan témák ezek, amelyek elévülhetetlenek, újra és újra végig kell gondolni. A filmek segítségével újabb dokumentumok kerülnek elő, hiszen miként a filmhét programjából is kitűnt, sok a fehér folt.

Alain Resnais

Közismert, hogy a második világháborúban érintett országokban évekig tabuként kezelték a Holokauszt témáját (még akkor is, ha készült egy-egy játékfilm). Így volt ez keleten és nyugaton, sőt még Izraelben is. A hallgatás burka minden országban máskor kezdett szétfoszlani. A koncentrációs táborokról készült első archívokat használó dokumentumfilm Alain Resnais: Éjszaka és köd-je volt. Az emberi brutalitás felfoghatatlan és határtalan kegyetlenségével, a horrorral először szembesült a néző (1958-ban Magyarországon is játszották egy rövid ideig). A film több év múlva tananyaggá vált a francia iskolákban, jóllehet a Cannes-i filmfesztiválon (1956) a németek tiltakozása miatt kivették a programból.

Izraelben csak 1988-ban készült el az első dokumentumfilm, amely a holokauszt utáni generációról és a túlélőkről szólt. (Orna Ben Dor, Az a háború, 1988). A holokausztot túlélő kelet-európai zsidóság kiszolgáltatottsága és szenvedése kényelmetlen volt a győzelemre sarkalló politikának. Lengyelországban az első holokausztról szóló filmet Janda Jakubowska rendezte Auschwitzban (1947), ahonnan nem sokkal korábban szabadult. Ezt követte Andrzej Wajda gettófilmje, a Sámson. A Terezinben játszódó Távoli utat a szintén a koncentrációs tábort megjárt Alfred Radok cseh rendező készítette (1948). Filmjét a hivatalos politika cionizmussal vádolta, csak nagyon rövid ideig játszották, aztán betiltották. Radok 1968-ban elhagyta az országot. A Holokausztról csak a hatvanas évek közepétől készültek újra csehszlovák filmek, köztük az Oscar-díjas Üzlet a korzón (Jan Kadar, Elmar Kos, 1965).
A filmhéten bemutatott alkotások közül több először került a magyar közönség elé.

Andrzej Wajda filmje DVD-n is megjelent

A független filmesként ismert Tim Blake Nelson játékfilmje, A szürke zóna (2001) Nyiszli Miklós, Mengele boncolóorvosának döbbenetes és megrázó vallomása alapján készült. A dokumentumot először 1946-ban a Világ című napilap közölte folytatásokban, majd 1947-ben könyv alakban is megjelent. Amerikában 1993-ban adták ki, így került Tom Blake Nelson kezébe. Olyan nagy hatást gyakorolt rá, hogy először színdarabot írt belőle, majd 2000-ben hozzáfogott a film forgatásához. A film címe Primo Levi auschwitzi túlélő egyik esszéjének címe. A SS-tisztet alakító Harvey Keitelt – a mendemondák szerint – kissé megviselte, hogy szinte egyidőben forgatta Szabó István Szembesítés című filmjét, ahol egy amerikai tisztet játszik, akit háborús bűnök kivizsgálására küldenek Berlinbe, míg ebben a filmben a birkenaui krematórium I. és II. blokkjának főparancsnoka, Eric Muhsfeldt (a krakkói Auschwitz-per elitéltje, 1948-ban kivégezték) szerepét alakítja. A szürke zóna története a 12. Zsidó Sonderkomando sikertelen lázadása köré szerveződik. A lázadás leverése után szinte mindenkit kivégeznek. „A könyvet valóságnak megfelelően, a legkisebb túlzás és kiszínezés mellőzésével írtam meg, mint közvetlen szemlélője és szereplője az auschwitzi krematóriumok és máglyák munkájának, melyek tüzeiben apák, anyák és gyermekek milliói enyésztek el” – írta Nyiszli Miklós dokumentumregényének előszavában. A film körbejárja azt a megválaszolhatatlan erkölcsi dilemmát, hogy életem megmentése igazolja-e mások halálában való közreműködést.

 

Tim Blake Nelson játékfilmje, A szürke zóna (2001)

A holokauszt nem fikciós feldolgozásaiban Claude Lanzmann Shoah című filmje mérföldkőnek számít a filmtörténetben. Lanzmann kilenc és félórás filmjében nem használ archív felvételeket. A borzalmak egykori helyszínét fényképezi, síneket, földutakat, zöld réteket, békés tájat. Számára nem a kép a fontos, hanem a szemtanúk – túlélők és egykori hóhéraik – visszaemlékezése. „Ahhoz, hogy elmeséljék, mit láttak, mi történt velük, a legmagasabb árat kell fizetniük – az újbóli megélést.” Lanzmann nem az igazi történés tárgyi vagy filmes emlékeit mutatja meg, hanem a zsigeri emlékezést. A Shoah egyik jelenetében azt kérdezi egy borbélytól: el tudná mondani, hogyan nyírta kopaszra a rabok haját? A borbély, aki addig semmiről nem akart beszélni, hirtelen, szinte önkívületben, elkezd a levegőben hajat vágni, megidézve az akkori mozdulatokat. Ez az az archívum, ami zsigeri, ami beépül az ember lelkébe még akkor is, ha nem tud róla.

 

Alain Resnais filmje az Éjszaka és köd

Jolanta Dylewska, a nemzetközi hírű lengyel rendező, operatőr filmkészítői módszere éppen ellenkezőleg, az archívok használatára, újraértelmezésére épül. A varsói gettólázadás Marek Edelman szerint című (1994) számos díjat nyert filmjében, a nácik által készített archív felvételeket használja az Edelmannal készített interjú illusztrációjaként. A film gerincét a varsói gettófelkelés egyik vezetőjének, Edelmannak lenyűgözően alapos és életteli beszámolója adja az 1942. április 19-e és május 10-e közötti események történelmi láncolatáról… Amikor elkészült a beszélgetés felvétele, Dylewska több hónapra bezárkózott a vágószobába ezerszer végignézte a varsói gettóban készült archívokat. Lassítva, gyorsítva, egy-egy arcot kinagyítva. Ennek eredményeként a varsói gettó lakói közeli ismerőseinkké válnak, látjuk a mozdulataikat, az arcukon tükröződő érzelmeket. Dylewska így száll szembe a felejtéssel, így vési eszünkbe az ismeretlen tömegből ki-kivilágló gettólakók arcát. Miként ő fogalmaz egy interjúban: „Lengyelországban három és fél millió embert öltek meg. Egész családok, generációk tűntek el nyom nélkül a föld színéről. Néhányukat megörökítették a náci kamerák, másokról fotók maradtak csupán. Azt gondolom, hogy ha maradt film ezekről az emberekről, akkor azt oly módon kell feldolgozni, hogy érezzük a jelenlétüket… Időt hagytam a nézőknek, hogy megnézzék és megjegyezzék ezeket az arcokat. Ahogyan a Bibliában mondják: csak az halott igazán, akit elfelejtettek.”

 

Jolanta Dylewska Po-lin című alkotása

A film plakátja

Dylewska legutóbbi filmjének gerincét (Po-lin, 2008) az Amerikába kivándorolt lengyel zsidók amatőr felvételei alkotják, akik a harmincas években visszalátogattak szülőhelyükre és lencsevégre kapták családjukat és falvaikat. Po-lin jiddis szó, azt jelenti „Itt letelepszünk”. A film módszerét Forgács Péter munkáihoz lehetne hasonlítani, mindketten amatőr felvételeket használnak, bár egészen máshogyan. Míg Forgács saját asszociációival egészíti ki az amatőr felvételeket, Dylewska visszamegy a felvételek helyszínére és beszélget azokkal, akik még emlékeznek az eltűnt világra, majd a két forrást kombinálja. Szembeötlő, hogy a hetven évvel ezelőtti felvételeken a kamera rögzíti az ott élő emberek életének csaknem minden elemét, a vízhordástól az ünnepekig. Zajlik az élet a zsúfolt utcákon, mindenkinek dolga van, csak néha áll meg valaki a kamera előtt kicsit félszegen, aztán gyerekek tódulnak ki az iskolából, csodálkozva integetnek, és lányok vihognak szájukat rúzsozva. Ugyanott most csend van és üresség. Lengyelországban a 13. századtól éltek zsidók, 1939-ben ez volt a legnagyobb zsidó közösség Európában. A második világháború és a német megszállás után mindössze háromszázötvenezer maradt életben közülük. A kilencvenes években a varsói Salom Alapítvány elkezdett fotókat gyűjteni az meggyilkolt családokról. A fotókat a „Még mindig látom az arcukat” című könyvben adták ki. A Po-lin ezt a projektet folytatja, amatőr filmfelvételekkel. „Olyan érzése támad az embernek, mintha egy ma már nem létező közösségről mesélnénk, de ha becsukjuk a szemünket, a mese megelevenedik…” (J.D.)

Elfelejtett szállítmányok

 

Lukáš Přibyl

A cseh Lukáš Přibyl nyolc évig kutatott három földrész húsz országában, ezalatt kétszázhatvan interjút készített túlélőkkel. A hatalmas kutatási anyag nyomán készült négyrészes filmje, különböző helyszíneken, Észtországban, Lettországban, Belorussziában és Lengyelországban. A filmhéten „Az elfelejtett szállítmányok: Észtország” volt látható. A történet eddig ismeretlen új részleteket világít meg és tár a világ elé: annak a száz fiatal zsidó nőnek a sorsát, akiket 1942. szeptember 5-én családjuktól elszakítva Terezinből Észtországba, a Jagala nevű táborba szállítottak. A szörnyű körülmények ellenére, a lányok egymást segítő csoportokat alkottak, és a közösségi szolidarítás segítségével túlélték a deportálást. „Hogy miért kezdtem bele ebbe a hatalmas munkába? Tudni akartam, hová hurcolták a családom tagjait, akik a háború első deportáltjai voltak 1939-ben, egy hónappal a háború kitörése után…” – nyilatkozott a rendező budapesti látogatásakor.

 

„Az elfelejtett szállítmányok: Észtország”

Peter Cohen svéd rendező is évekig kutatta a Harmadik Birodalom művészetét, a nácizmus és a művészet kapcsolatát feltáró dokumentumokat, titkos, zárt archívumokban és magángyűjteményekben, mielőtt hozzáfogott az Elfajzott művészet című dokumentumfilmjének (1989) forgatásához. Mint a filmből megtudjuk, Hitler vezérkarának tagjai között többen rendelkeztek művészi ambíciókkal. Hitler mint sikertelen festő, Goebbels mint író – volt egy kiadatlan regénye és egy színpadi műve – és Sitach mint költő tetszelgett a művész szerepében. 1934-ben meghalt Troost, Hitler főépítésze. Utódja, a birodalom első építésze Albert Speer lett. Hitler maga is táplált építészi ambíciókat, Speerrel Berlin teljes átépítését tervezték sugárutakkal, hatalmas boltívekkel és félelmetes hatalmat sugárzó monstrum középületekkel. Szerencsére nem valósulhatott meg a gigantikus terv, mivel a háború elemésztette az ehhez szükséges forrásokat.

Az elfajzott művészet angol nyelvű plakátja

A meglévő művészeti alkotások közül elfajzottnak vagy betegesnek tekintettek és pusztulásra ítéltek mindent, ami nem felelt meg a tökéletes árja világképnek. A döbbenetes erejű krónika új ismereteket nyújt a német propaganda természetéről és hatásáról. A film keretét az évenként megtartott művészeti kiállításokról készült híradófilmek adják, 1933-tól 1943-ig. Az „Elfajzott művészet” című kiállítás-sorozat 1937-ben ér a csúcspontra, amikor több mint kétszáz avantgárd művet „lepleznek le” és gúnyolnak ki, mint a zsidó világ-összeesküvésből származó termékeket. Mindez nem akadályozta meg a náci vezérkart, hogy hatalmas készleteket halmozzon fel saját céljaira az általuk elítélt és utált alkotásokból. A film a nácik által készített, saját magukat dokumentáló archív filmrészletekkel és amerikai felvételekkel illusztrálja a korszakot. A kísérőzenét Berlioz és Wagner műveiből válogatták, a film narrátora pedig Bruno Ganz, az egyik legismertebb német színész.

A holokauszt történelmi tanulságairól azután is kell beszélni, amikor a túlélők és szemtanúk már nem lesznek közöttünk. Még akkor is, „ha Auschwitzot nem lehet megérteni, mert nem tartozik a racionális történelmi események közé…” – mondta a konferencián elhangzott előadásában Heller Ágnes.

 

Fotó Claude Lanzmann “Shoah” című alkotásából