Hosszú betegség után elhunyt Békés Pál író. Holokauszttúlélők gyermeke volt, aki számos írásában, így például a Bélyeggyűjtemény örkényi tömörségű és iróniájú egyperceseinek számos darabjában reflektált a vészkorszak élményére.
Ötvennégy éves korában érte a halál. Egy vele készült korábbi interjúnk
újraközlésével búcsúzunk az írótól.
 

 

„Minden írásomban van önéletrajzi elem”

 

 

 

Békés Pál

– Két könyve ragadott meg leginkább, melyeket többször is újraolvastam, a Bélyeggyűjtemény és A bogárnak mindegy. Egyszer egy interjúban azt kérdezték Öntől, hogyan érzi magát a bőrében. Szeretném megismételni a kérdést, több mint húsz év múltán.

– Ami a munkámat, az írást illeti, azt mondanám, hogy jól. A prózaírás nem feltétlenül a legfiatalabbak műfaja, kell hozzá bizonyos mennyiségű tapasztalat, álló- és ülőképesség, vastag bőr és némi rutin. Úgy érzem, mostanára összegyűlt bennem mindaz, amire szükségem van. Ha a kérdés arra vonatkozik, hogy társadalmi lényként hogyan érzem magam, akkor kevesebb bennem a derű. Egy szemernyi sem marad. Az ország, de a világ állapota is eléggé lehangoló.

– A bűntárs című regényével kapcsolatban azt nyilatkozta, hogy „az én életemből hiányoztak a sorsfordító események. A hetvenes években nem történt semmi.” Egyik novellájában a „lábvíz” kifejezést használja, arra utalva, hogy arra a korszakra az állóvíz, a szürkeség volt a jellemző.

– Minden évjáratnak van egy-egy különleges élménye. Az 56-ban születettek a külvilágtól meglehetősen elzárt, relatíve békés belvilágban nőttek fel, és a többség nagyjából betagolódott a Kádár-rendszerbe. Még túl fiatalok voltunk ahhoz, hogy bármibe döntően beleszólhattunk volna, de amint a rendszerváltás bekövetkezett, rögtön túl öregek lettünk: átugrott bennünket az idő. 1989-ben a húszévesek kerültek a „piacra”, én pedig akkor már 33 voltam. Kis túlzással egy reggel arra ébredtem, hogy „ígéretes fiatalból” vén trottyá váltam: közte semmi. Az említett “lábvíz”, a langyos semmi fullasztó volt ugyan, ma azonban, visszatekintve, sokak szemében aranykornak tetszik.

– Beszéljünk most a Bélyeggyűjteményről. Ezeket olyan rövid írásokként jellemezte, amelyek egy bélyeg hátán is elférnek. Szellemes, ironikus, már-már groteszk szövegek. Néhány példa: a szerző kiküldetésben van és összemelegedik egy szlovák nővel, de amikor Kassaként emlegeti Kosicét, a hölgy azonnal megszakítja az ígéretes kapcsolatot. Vagy a Nagyon fáj, amelynek főhőse Angliában talál egy sok éve dedikált, de felvágatlan József Attila kötetet. Ott van 1848 legendás Bem apója, amint Törökországban éppen leveri a kurdok függetlenségi háborúját. Szóval, Karinthyval szólva, „minden másképp van”. Egy nemrég, a Mozgó Világban megjelent, az angol történelemmel foglalkozó írásában jogosan deheroizálja a nemzeti hősöket. Amint Bem apó példája is illusztrálja, ugyanaz az ember lehet az egyik országban hős, a másikban gyilkos.

– Az írások egykor sorozatban jelentek meg az ÉS-ben, majd egy részük 1999-ben, kötetben. Általában száz szó terjedelmű „történet-sűrítmények”, amiket gyakran állítanak párhuzamba Örkény egyperceseivel, de más előképek is fontosak voltak a számomra, például Hemingway ritkábban emlegetett Vignettái.

– Találhatók itt jellegzetes huszadik századi közép-kelet európai történetek: államosítás, börtön, párt, ávó, zsidótörvények, munkaszolgálat. Ahogyan az egyik szereplő frappánsan összefoglalja: „Na, ez az évszázad is eltelt valahogy”. Most A bogárnak mindegy című novelláskötetből ragadnék ki két írást, a Temetői elégiát és a Bort. Az előbbiben a temetőőr a jó termőtalaj megszerzése érdekében sírokat ás ki, hogy a sírköveket átköltöztesse a „rendes” (értsd keresztény) temetőbe, azzal, hogy „ezek úgyse voltak itt otthon soha”. A jugoszláv munkatáborról szóló novella hőse pedig egy volt munkaszolgálatos, aki hasztalan próbál megszabadulni a múlttól, az emlékek visszahúzzák.

– Visszatérnék a Bélyeggyűjteményre. Ott egy-egy írás szól a 20. század számomra különösen fontos magyar íróiról: Mándyról, Örkényről, Kardos G.-ről. Közülük hozzám Kardos G. György állt a legközelebb, akinek személyes barátja is lehettem. A Kardos G.-nek ajánlott Bor című novellának furcsa története van. Mondhatjuk akár úgy is, hogy a novella baráti provokáció. Kardos írt három fontos regényt s élete hátralévő húsz évében mindenki azt várta tőle, hogy megírja a negyediket, arról, hogy mi történt vele, mielőtt Palesztinába került, vagyis elbeszéli a bori láger történetét. Ezt a regényt ő különböző ürügyekkel, hol derűsen, hol komolyan hárítva, nem írta meg, és azt hiszem, erre jó oka volt. Szóval az én novellám „provokáció” akart lenni, hogy az általa elmesélt élményt, lám, én írom meg. Ő egyrészt felháborodott ezen, másrészt röhögött rajta, tetszett neki, de azért kikérte magának, ugyanakkor tudta már, hogy ő ezt nem fogja megírni. Sokan úgy gondolták – én ezzel nem értek egyet –, hogy erkölcsi kötelessége lett volna letennie az asztalra ezt a regényt.

– Lehet, hogy ő is úgy volt vele, mint Karinthy, hogy legjobb poénjait elmesélte azzal, hogy „az írás elszáll, a szó megmarad”?

– Lehet. De azt hiszem pontosan tudta, hogy miről fog asztal és pohár mellett mesélni és mi az, amit meg akar és meg tud írni.

– Van egy egészen másfajta, olvasmányos regénye, az Érzékeny utazás, melyet Laurence Sterne „Sentimental Journey”-je inspirált. Ugye ezt tartja kedvenc könyvének?

– Évek óta fontolgatom az újrakiadását. Ezt a regényt Sterne modorában írtam, aki Francia- és Olaszországot járja végig, míg az enyém a Csehszlovák Szocialista Köztársaság és a Német Demokratikus Köztársaság területén zajlik – amikor a könyvet írtam, ezek az államok még léteztek, de mire megjelent, eltűntek a térképtől. A könyv története szinte groteszkebb, mint a könyv.

– Regénye a buchenwaldi koncentrációs tábor irtózatának megjelenítésével végződik; itt a vonakodó főhősre szinte rákényszerítik, hogy megnézze a táborról szóló filmet, s ekkor szembesül először a Holokauszt borzalmával. Az Ön Érzékeny utazását az erős erotika, valamint a Holokauszt témája is megkülönbözteti Sterne regényétől. Ami a zsidó témát illeti, ez írásainak csak egyik vonulata, mégis meghatározó, visszatérő téma, ha olykor csak rövid utalásokban, érintőlegesen jelenik is meg. Gyakran a saját családjával kapcsolatban, például a Bélyeggyűjtemény írásaiban.

– Most szerkesztek-írok egy gyűjteményes kötetet, amely kétharmad részben már meglévő, egyharmad részben most készülő írásokból áll. Ebben van egy „leletmentési gesztus” is, hiszen pár könyvem a rendszerváltás idejének könyvkiadási zűrzavara idején jelent meg, és gyakorlatilag nyomtalanul tűnt el, alig került az olvasók elé. Éppen azzal szembesülök, hogy bár sosem fővonulatként, de igen erős “oldalszálként”, minden kötetemben feltűnik a zsidó téma. Lehet, hogy az új kötetben ezeket a írásokat egymás mellé helyezem – azt hiszem, így a helyükre kerülnek, vagyis sokkal hangsúlyosabbak lesznek, mint eddig.

– A Lakótelepi mítoszok egyik novellájában a könyvben gyakran felbukkanó Vadnai néni temetésekor a narrátornak felteszik a kérdést: „Maga zsidó?” S a válasz eléggé tipikus: „Nem vagyok vallásos”. Vadnai néni a Holokauszt túlélője, és a temetésen jelenlévő fiatalember-narrátor mintha akkor találkozna először olyan fogalmakkal, hogy káddis, meg minjan. Kiről mintázta Vadnai nénit?

– Leginkább a nagyanyámról, aki a pesti gettóban élte meg 1944 utolsó hónapjait. Anyám családját és egész rokonságát Auschwitzba deportálták és egyedül ő tért vissza. Apám fivéreit is megölték, míg ő maga csak nagy szerencsével élte túl a fejébe kapott golyót. Mindezek persze nem személyes, hanem “másodgenerációs” élmények, velem vannak mégis. Gyakran beleborzongok, milyen elképesztően elenyésző volt annak az esélye, hogy én én legyek, két ilyen, egy az ezerhez eséllyel szemben a háborút túlélt ember fia. Úgy érzem, hogy van megírnivalóm, vannak adósságaim, és ennek eddig csak egy töredékét törlesztettem. Egyébként apám Ukrajnában 1942-ben eltűnt munkaszolgálatos bátyjának a nevét viselem.

– Végezetül essék szó utolsó könyvéről, a Csikágóról. Mindjárt a cím is érdekes, hiszen utal mind Pest egy városnegyedére, melyet Csikágónak, mind az amerikai nagyvárosra, melyet Chicago-nak írnak. A két helyszínt különben egy Amerikából visszatérő nagybácsi kapcsolja össze. A „gangregény” alcím is kettős vonatkozású, utal a pesti gangokra és a chicagói gengszterekre. A párhuzamot folytathatjuk: Budapest VII. kerülete is nagyon gyorsan, szinte amerikai tempóban épült, a 19. század végén.

– Afféle „Tiszta Amerika” sebességgel, amit még a mai gépesített technológiával is nehéz lenne az akkori építők után csinálni.

– Hány évet élt ott, hogy ennyire jól ismeri a városrészt?

– 12-13 éves koromig laktam azon a vidéken, és biztos vagyok benne, hogy a legalapvetőbb élményeink, talán a szerelem kivételével, ezekhez az évekhez kötődnek. Az összes szoros viszony: szeretet, gyűlölet, barátság, árulás, mind-mind megtörténik az emberrel ezekben az években. Vagyis ott történt velem minden fontos, a Csikágóban.

– A regényben a legkülönbözőbb szereplőket vonultatja fel: van itt abortuszt végző orvos, kubikos, suszter, hórukkember, jeges, kocsis, újságárus, zsidó túlélő, 56-os forradalmár és orosz katona. A cselekmény igen életszerű: a történetek tele vannak kudarccal, balesettel, gyilkossággal, életösztönnel, előítéletekkel.

– A Csikágó műfaji értelemben valahol a novellafüzér és a regény határán helyezkedik el. Ugyanazok a szereplők hol fő-, hol mellékszereplőként tűnnek fel az egyes történetekben. Azt hiszem, ez a szerkezet elég ritkán fordul elő a magyar irodalomban. A könyvbe igyekeztem belesűríteni az engem ért élményeket, ezt az egész élményvilágot. És ami a legfontosabb, ez a városrész is olyan, mint cseppben a tenger, éppúgy átmosta a huszadik század minden történése, mint az egész országot, csak talán még sokkal intenzívebben. Ennek pedig az oka, hogy a városrész „bejárata” a Keleti pályaudvar. Innen vándoroltak ki és ide tértek vissza az új világba indulók, innen indultak a katonavonatok, ide érkeztek a hadifogságból szabadultak, a lágereket megjárt túlélők, vagyis a pályaudvar egy zárt világ kapuja a nagyvilágra. Az óceánon túli Chicagóból visszatért nagybácsihoz hasonlatosan az amerikai Chicago is egyfajta nagybácsija a pesti Csikágónak. Hozzá kell tennem, hogy amikor ez a kerület a nevét kapta, akkor az amerikai város még nem volt a bűnözés központja. Ez csak később, a szeszcsempészettel jelent meg.

– A Tejpor című rész egyik szereplője egy 56-ban született csecsemő, akiben a szerzőt sejthetjük.

– Mi mást írhatna az ember, mint az életét? De a gyakran semmitmondó tényeket átszínezi a fikció, a fantázia, az élet logikátlansága. A Tejpor az én szülőházamban játszódik, az István út és Nefelejcs utca sarkán, amelyben az 56-os harcok idején hosszú időt töltöttek a lakók a picében. Én akkor 7 hónapos voltam, tehát ebben az értelemben ez az én születésem története is.

– Az 1956-os forradalom is gyakran visszatérő témája az írásainak. Olykor orosz katonák, civilek szemszögéből is. S mégis azt nyilatkozta, hogy az életében nem voltak sorsfordító események.

– Kérdés, hogy életünk része-e, ami héthónapos korunkban történik velünk. 1956 határeset és az én életem szempontjából is meghatározó, de nem úgy, mintha szemtanú lettem volna. A családi legendáriumban, az engem körülvevő emberek érintettségében, az összes számomra fontos barát, rokon, ismerős által elmondott, számukra sorsfordító tényekben. Ezek is súlyos élmények, de – akárcsak a világháborúval, a Holokauszttal kapcsolatosak – nem személyes tapasztalatok. Amire utalt, azon azt értettem, hogy hál’istennek vérontást, tömeges brutalitást nem láttam, és egyelőre azt remélem, nem is fogok. Az én korosztályomat egy időben úgy emlegették: „a békeviselt nemzedék”. Igaz viszont, hogy a rendszerváltás is sorsfordító esemény volt, az egyetlen, melyről nemcsak hallomásból és olvasmányokból tudok.

– Amint sokak tudatában, az 1944 és 1956 közötti párhuzam is jelen van a könyvben: a harcok, a szorongás, a kiszolgáltatottság.

– Természetesen. És talán az is, hogy az 56-as napokban a felszínre törtek a zsigerekben rejlő, mélyen beivódott ellentétek, amelyek persze ma is velünk vannak. Önáltatás azt hinni, és hamisítás azt sulykolni, hogy abban a néhány napban vagy hétben egységes volt az ország, és mindenki ugyanazt akarta. Ha annak idején az oroszok úgy döntenek, hogy kiengedik a markukból Magyarországot, feltehetően ugyanazok az ellentétek tagolták volna a társadalmat és fordították volna egymással szembe az embereket, mint most. De mindez persze megmarad feltételezésnek. Egy ókori görög bölcs szerint „a múltat még az Isten sem tudja megváltoztatni”.