Jichok Löwy: A zsidó színházról

Írta: Szombat - 2010-05-16 Rovat: Politika

Mélyen vallásos, haszid szüleim számára a varsói színház „tréflinek”, nem létező dolognak számított. Színház csak a Purim ünnepén létezhetett, amikor Haszkel bácsi nagy fekete szakállat ragasztott kis szőke szakállára, magára véve a kifordított kaftánt, és a vidám kereskedő zsidót szerepét. Ámuló gyerekszemeimet nem tudtam levenni róla.

A következőkben nem bocsátkozom számokba és statisztikába, ezt a zsidó színház történetíróira hagyom. Egyszerű szándékom néhány megemlékező szót szólni a zsidó színházról és drámáról, a színészekről és a közönségéről, ahogy az elmúlt több mint tíz évben láttam, tanultam, és velük dolgoztam, más szóval a függönyt felemelni és a sebeket megmutatni. Csak a betegség ismeretében találunk gyógyírt, csak így alkothatunk igazi zsidó színházat.

Jichok Löwy

Mélyen vallásos, haszid szüleim számára a varsói színház „tréflinek”, nem létező dolognak (2) számított. Színház csak a Purim ünnepén létezhetett, amikor Haszkel bácsi nagy fekete szakállat ragasztott kis szőke szakállára, magára véve a kifordított kaftánt, és a vidám kereskedő zsidót szerepét. Ámuló gyerekszemeimet nem tudtam levenni róla. Az összes nagybácsim közül ő volt számomra a legkedvesebb, példája nem hagyott nyugodni és alig nyolc évesen a héderben (3) már azt játszottam, amit Haszkel bácsitól láttam. Amint kiment a Rebbe, a héder (4) rendszeresen színházzá alakult, én voltam az igazgató, a rendező, egyszóval minden, még a pálca is, meg a verés, amit a Rebbétől kaptam, bár az nagyon erős volt. Nem zavart minket, hogy a Rebbe verést osztott, minden nap kitaláltunk egy új darabot. Az év reménnyel és imával telt, bárcsak jönne már a Purim ünnepe, hogy ismét láthassam, ahogy Haszkel bácsi álarcot ölt. Ha felnőtt leszek majd én is jelmezt öltök, énekelni és táncolni fogok, mint Haszkel bácsi – ez biztos.

Azt, hogy az ember nemcsak Purimkor ölt jelmezt, és sok olyan művész van, mint Haszkel bácsi, nem sejtettem. Egészen addig, amíg egyszer nem hallottam Jiszruel Feldscher fiától, hogy vannak valódi színházak, ahol játszanak, énekelnek és jelmezt öltenek, de minden este, nemcsak Purimkor, és Varsóban is van egy ilyen színház, ahová őt az apja néhányszor már magával vitte. Ez az újság – akkor körülbelül tíz éves voltam – teljesen felvillanyozott. Titkos, felsejlő kívánság ragadott meg. Felnőtt koromig, amikor megpillanthatom a színházat, számoltam a napokat, nem is tudtam, hogy a színház tiltott és bűnös dolog.

Nemsokára megtudtam, hogy a Városházával szemben van a Nagyszínház, mely a legjobb és a legszebb egész Varsóban, sőt az egész világon. Ettől kezdve, ha elmentem mellette, már az épület látványa is elkápráztatott. De amikor otthon megkérdeztem, hogy mikor megyünk a Nagyszínházba, rám kiabáltak: „egy zsidó gyereknek tudni se szabad a színházról, ez tilos, a színház gójok és bűnözők számára van”. Beértem a válasszal és többet nem kérdeztem, mégse hagyott nyugodni, és nagyon féltem, hogy egyszer én is megismerem ezeket a bűnöket, de ha idősebb leszek, azért is fogok színházba járni.

Amikor egy Jom Kipurt követő este két nagybátyámmal elmentünk a Nagyszínház előtt, a terasza emberektől nyüzsgött és nem tudtam elfordítani a fejemet a tisztátalan színháztól. Mayer bácsi azt kérdezte tőlem: „te is szívesen ott lennél fent?” Hallgattam. Hallgatásom valószínűleg nem tetszett neki, ezért hozzátette: „de gyermekem, hisz egyetlen zsidót se látsz ott – Isten őrizz! Jom Kipur utáni este még a legrosszabb zsidó se megy színházba”. Ezt én úgy értettem, hogy a szent Jom Kipur kimenetele utáni este nem megy zsidó ember színházba, de egyéb estéken, az év során, sokan mennek.

A Nagyszínházban először tizennégy éves koromban voltam. Bár a nemzeti nyelvet nem annyira ismertem, de el tudtam olvasni a plakátot, és egyszer azt olvastam, hogy a Hugenottákat adják. A Hugenottákról már beszéltek a „klausz”-ban (5), ez egy Meier Beer nevű zsidó darabja volt – engedélyt adtam magamnak, és aznap este elmentem az előadásra.

Amit akkor láttam és éreztem, nem tartozik ide, egy dolgot kivéve: arra a meggyőződésre jutottam, hogy itt jobban énekelnek, mint Haszkel bácsi, de a jelmezek is jobbak és szebbek. Volt még egy meglepetés: a Hugenották balettzenéje ismerősnek hangzott, ez a „Lecha Dodi” (6) volt, melyet péntek este a klausz-ban énekelnek. Akkor még nem tudtam megmagyarázni magamnak, hogyan lehetséges, hogy a Nagyszínházban ugyanazt a zenét hallom, melyet az ember a zsinagógából régóta ismer.

A régi varsói színház

Ettől kezdve gyakori vendég lettem az Operában. De nem volt szabad elfelejtenem, hogy minden előadásra gallért és mandzsettát vásároljak, és azokat hazafelé a Visztulába hajítsam, mert ezeket nem szerették volna látni a szüleim. Miközben én a Tell Vilmossal és Aidával voltam telítve, a szülők abban a biztos hitben voltak, hogy a zsinagógában vagyok és Talmud kötetek fölé hajolva tanulmányozom a Szentírást.

Valamivel később hallottam, hogy létezik egy zsidó színház. Milyen szívesen elmentem volna, de nem mertem, mert a szüleimnek beárultak volna. A Nagyszínház opera előadásaira gyakran jártam, később a lengyel drámai színházba is. Ott láttam először a Rablókat (7). Nagyon meglepett, hogy ilyen szép színházban, hogyan lehet ének és zene nélkül játszani – ezt sose hittem volna – érdekes módon Franz-ra nem haragudtam, ellenkezőleg, mély benyomást tett rám, bár a (szerepet) szívesen játszottam, a Karl-ét kevésbé.

Zsinagógabeli barátaim közül én voltam az egyetlen, aki színházba mert menni. Egyébként, mi, zsinagógabeli fiatalok minden felvilágosult könyvet valósággal faltunk, akkor olvastam először Shakespeare-t, Schillert és Byront. A jiddis irodalomból különben csak a gengszter regények voltak elérhetők, melyek félig német, félig jiddis nyelven ábrázolták Amerikát.

De nem tudtam nyugodni, hogy van egy zsidó színház Varsóban, és én nem láthatom. Megkockáztattam, mindent erre a kártyára téve, és elmentem a zsidó színházba.

Ez teljesen megváltoztatott. Már a darab kezdetétől egészen másképp éreztem magam, mint azokban a színházakban. Először is senki nem volt frakkban, a nőkön nem volt dekoltázs, lengyel szó nem hallatszott, se orosz, csak zsidó, de minden fajtából, az emberek hosszú ruhában és rövidben, asszonyok és lányok polgármódra öltözve. Az emberek hangosan beszéltek és szabadon, az anyanyelvükön, és én senkinek nem voltam feltűnő hosszú kaftánkámban, és nem kellett szégyenkeznem.

Komédiát adtak elő, dallal és tánccal hat felvonásban és tíz képben: Schumor Baal Tesuváját (8). Nem kezdtek pontosan nyolckor, mint a lengyel színházak, hanem tíz óra körül és a darab éjfél után végződött. A szerelmes és az intrikus felnémet dialektusban beszélt és csodálkoztam, hogy anélkül, hogy a német nyelvről fogalmam lenne, mindent megértettem. Csak a komikus színész és a szubrett beszéltek jiddisül.

Ez sokkal jobban tetszett nekem, mint az opera, vagy a drámai színház és az operett, mindegyiknél jobban. Először, ez jiddis volt, bár német jiddis, de mégis jiddis, jobb és szebb jiddis, másodszor, minden együtt volt: a dráma, a tragédia, a dal, a komédia, a tánc, minden, és ez maga az élet. Az izgatottságtól egész éjszaka nem tudtam elaludni, a szívem azt súgta, hogy egyszer majd én is a zsidó művészet szentélyében fogok szolgálni, hogy zsidó színész leszek.

Következő nap délután apám átküldte a gyerekeket a másik szobába, csak anyám és én maradhattunk. Ösztönösen éreztem, hogy most szorulni fogok. Apám nem ül le, hanem fel-alá jár a szobában, a keze a kis fekete szakállában matat és beszél, de nem hozzám, hanem az anyámhoz: „tudnod kell, ez napról-napra rosszabb lesz, tegnap látták őt a zsidó színházban”. Anyám, megdöbbenésében a kezét tördeli, apám teljesen sápadt, továbbra is fel-alá járkál. Nekem összeszorul a szívem, mint egy elítélt ülök ott, nem bírom nézni mélyen vallásos szüleim fájdalmát. Ma már nem emlékszem, mit mondtam akkor, csak azt tudom, néhány nyomasztó percnyi hallgatás után apám rám nézett nagy fekete szemeivel és azt mondta: „fiam, gondolj arra, hogy téged ez a dolog nagyon messzire visz” – és igaza volt.