A mi zsinagógánkban

Írta: Franz Kafka - 2014-06-04 Rovat: Hírek - lapszemle

A minap volt 90 éve, hogy a Bécs melletti Kierling szanatóriumában elhunyt Franz Kafka. Ennek emlékére közöljük újra egyik írását.

A mi zsinagógánkban él egy állat, mely nagyjából akkora, mint egy menyét. Gyakran jól szemügyre vehető, mert eltűri, hogy az emberek két méter távolságra megközelítsék. A színe halvány kékeszöld. Bundáját még senki nem érintette, és semmit nem mondhatunk róla, de állíthatjuk, hogy az eredeti színe ismeretlen, mert a látható szín a bundához ragadt por és vakolat vegyüléke, mely hasonlít a zsinagógabelső vakolatához, csak valamivel világosabb. A félénkségét leszámítva rendkívül nyugodt, üldögélni vágyó állat, és ha nem zavarnák meg oly gyakran, helyéről soha el nem mozdulna. Kedvenc tartózkodási helye a női karzat rácsozata. Látható élvezettel kapaszkodik karmaival a rácsozat réseibe, kinyújtózkodik és lenéz az imaterembe, úgy tűnik, élvezi ezt a merész helyzetet, de a templomszolgának megparancsolták, hogy az állatot soha ne tűrje meg a rácsozatnál, mert akkor odaszokna a helyhez, és ez a nők miatt, akik félnek az állattól, megengedhetetlen. Vajon miért félnek tőle? Ez nem világos. Az első pillantásra csakugyan ijesztőnek látszik, különösen a hosszú nyak, a háromszögletű pofa, a majdnem vízszintesen előreálló felső fogak, és a felsőajak felett, a fogak fölé meredő, láthatóan kemény, világos, hosszú sörte; ez mindenképpen ijesztő, de meg kell érteni, mennyire indokolatlan ez az egész riadalom. Mindenekelőtt távol tartja magát az emberektől, félénkebb, mint egy erdei állat, úgy tűnik, hogy az épületen kívül semmi máshoz nem ragaszkodik, a személyes balszerencséje éppen az, hogy az épület zsinagóga, ennek megfelelően, időszakosan emberektől nyüzsög. Ha megértetnénk magunkat az állattal, megvigasztalhatnánk azzal, hogy a hegyi városkánk gyülekezete évről évre fogyatkozik, és már a zsinagóga fenntartási költségeinek előteremtése is gondot okoz. Nincs kizárva, hogy idővel a zsinagógát magtárrá, vagy valami hasonlóvá alakítják, és az állat végre megleli a nyugalmat, melyet most annyira hiányol.

Persze az állattól csak a nők félnek, a férfiak régóta közömbösek lettek iránta. Az egyik nemzedék mutatja a másiknak, újra és újra, míg végül már pillantásra se méltatják, már a gyerekek se lepődnek meg, akik először látják. Ő a zsinagóga háziállata, de miért is ne lehetne a zsinagógának egy máshol fel nem lelhető különleges háziállata? A nők nélkül, lehet, hogy alig tudtak volna az állat létéről. A valóságban maguk a nők sem félnek tőle, furcsa is lenne rettegni egy ilyen állattól, nap mind nap, éveken, évtizedeken keresztül. A nők azzal védekeznek, hogy az állat hozzájuk közelebb van, mint a férfiakhoz, és ez igaz. Az állat nem merészkedne le a férfiakhoz. Még soha nem látták a padlón. Ha nem engedik a női karzat rácsozatához, akkor legalább abban a magasságban, a szemközti falon tartózkodik. Van ott egy keskeny perem, alig kétujjnyi széles, mely körbefut a zsinagóga három falán. Az állat ezen a peremen futkározik, vagy leginkább egy bizonyos helyen gubbaszt, a nőkkel szemben. Szinte felfoghatatlan, hogy mennyire jól mozog ezen a keskeny pályán, és élvezet nézni, ahogy ott a magasban a kiszögellés végére érve visszafordul, mégiscsak ez egy nagyon öreg állat, de cseppet sem habozik végrehajtani a legmerészebb ugrásokat, és soha nem véti el őket, megpördül maga körül a levegőben, és máris rohan visszafelé. De mégis, ha párszor láttad, már eleged van ebből, semmi kedved ahhoz, hogy állandóan ezt bámuld. Így nem a félelem és nem a kíváncsiság, mely a nőket felindulásra készteti, mert ha jobban lekötné őket az imádság, az állatról teljesen elfeledkeznének, a hitbuzgó asszonyok így is tennének, ha a többség, mely nem ilyen, hagyná, mert ezek szeretik felhívni magukra a figyelmet, és erre az állat jó ürügynek bizonyul. Ha tehetnék és mernék, biztosan magukhoz csalogatnák az állatot, hogy aztán még nagyobb ijedtséget keltsenek. De valójában az állat nem húzódik soha közel hozzájuk, ő csak azzal törődik, hogy senki ne bántsa őt, se a nők, se a férfiak.

Valószínű, hogy leginkább a rejtekhelyén maradna, ahol az istentiszteletek közti szünetekben tartózkodik, feltehetően valamely falrepedésben, melyet még nem fedeztünk fel. Először az imádság kezdetekor jelenik meg, megretten a zajtól, de figyelni akarja a történteket, éber akar maradni, szabad akar lenni, menekülésre kész. A félelemtől szalad elő, félelemből szökdécsel, és addig nem mer visszatérni, míg az istentisztelet véget nem ér. A magasságot természetesen azért részesíti előnyben, mert magasban van a legnagyobb biztonságban, és a legjobb futási lehetőséget a rácson és a falkiszögellésen leli, de nemcsak ott tartózkodik, néha mélyre ereszkedik, a férfiakhoz. A frigyszekrény függönye fényes rézrúdon lóg, mely csábítja az állatot, aki gyakran odasurran, és amikor ott ül, mindig nyugodt, és még akkor se mondanánk, hogy zavar, ha a frigyláda szoros közelében van, és ragyogó, mindig tágra nyitott, talán szemhéj nélküli szemeivel úgy tűnik, mintha a gyülekezetet nézné, de bizonnyal senkire se néz, csak a veszély elébe, melytől fenyegetve érzi magát.

E tekintetben, röviddel ezelőtt nem tűnt sokkal okosabbnak, mint a mi asszonyaink. De miféle veszélytől kellett féljen? Ki bántaná? Vajon nem él már annyi év óta teljesen magára hagyatva? A férfiakat egyáltalán nem érdekli a jelenléte, de az asszonyok többsége boldogtalan lenne, ha eltűnne. Mivel ő az egyetlen állat a házban, nem lehet semmiféle ellensége. De erről az évek során már megbizonyosodott. És ha az istentisztelet lármája félelmetesnek tűnhet az állatnak, de mivel ez ismétlődik a szerény napi keretben, és fokozottabban ünnepekkor, az előírás szerint, szüntelen, ezt a még legfélénkebb állat is megszokta volna, különösen, ha látja, hogy ez nem üldözők zaja, hanem olyasfajta lárma, mely nem rá vonatkozik. És mégis, ez a rettegés. Vajon a régmúlt idők emléke, vagy a jövőre vonatkozó megérzés? Talán ez az öreg állat többet tud, mint az a három nemzedék, mely most a zsinagógában egybegyűlt?

Úgy mesélik, sok évvel ezelőtt valóban megpróbálták elűzni az állatot. Lehetséges, hogy ez igaz, de valószínűbb, hogy kitalált történet. Az mindenképpen bizonyos, hogy vallásjogi szempontból megvizsgálták a kérdést, hogy vajon egy ilyen állat megtűrhető-e az Isten házában. Több híres rabbi tanácsa is előkerült, a vélemények megoszlottak, a többség az elűzés és a templom újraszentelése mellett volt, de távolból könnyű határozatokat hozni. A valóságban az állat elűzése teljességgel lehetetlennek bizonyult.

Kafka ezt a történetet 1922 májusában vagy júniusában írta. A cím nélküli kéziratot abban a füzetben találták, melyet a Kritische Ausgabe (Kritikai Kiadás) szerkesztői Hungerkünstler Heft-nek (Éhezőművész füzetnek) neveztek, mivel a füzet e híres történet teljes vázlatát tartalmazza. A füzetben, közvetlenül az Éhezőművész után bejegyzésre került egy különálló sor: a Thamühl-i zsinagógában él egy állat…, majd azt követte egy rövid bekezdés:

“A Thamühl-i(1) zsinagóga egyszerű, sivár, alacsony épület, az elmúlt évszázad végéről. Bármilyen kicsi a zsinagóga, a célnak megfelel, mert a hitközség is kicsi és évről-évre fogyatkozik. A hitközségnek már most is gondot okoz a zsinagóga fenntartási költségeinek előteremtése. Egyesektől gyakran hallani, hogy az istentisztelethez elég lenne egy kis imaszoba.”

A vázlatfüzetben ezután következik a teljes történet, cím és a városka (Thamühl) megnevezése nélkül. A címet (A mi zsinagógánkban) Max Brod adta, abban a Gesammelte Schriften c. gyűjteményben, mely 1937-ben látott napvilágot, ennek a Tagebücher und Briefe (Naplók és levelek) című hatodik kötetében. Egy későbbi, szintén Brod által kiadott gyűjteményben (Töredékek és különálló lapok) is olvasható ugyanez a történet, de cím nélkül. Később, több ízben megjelent, különböző összkiadásokban és válogatásokban, a korábbi Max Brod által adományozott címen: A mi zsinagógánkban.

Ez a viszonylag kevéssé ismert írás minden bizonnyal kulcstörténet Kafka életművében, mert a kisállat-történetek emblémájának tekinthető. E tekintetben legközelebb áll hozzá a Kereszteződés (1917). Fontosnak tartottuk az írás ismételt, magyar nyelvű bemutatását, mert a korábbi magyar nyelvű változat (2) jelentősen eltér a számos forrásból ismert német szövegtől (3).

Uri Asaf fordítása