Amosz Oz: Énekelnek

Mikor helyet foglaltam a szokásos sarokban, az akvárium és a könyvszekrény között, valaki a nevemen szólított. Körülnéztem, de nem láttam, ki az. Tőlem jobbra ismeretlen nő ült, olyan ötvenes, akinek a haja, a tarkóján kis konty félébe volt szedve. Szemben volt az ablak, mögötte eső és sötétség, bal felől díszhalak úszkáltak az akváriumban. Ki szólíthatott a nevemen?
 

 

Amosz Oz

Almozlino, jókora ember, madzagos szemüveggel lehajolt és mindkét oldalról kétszer megcsókolta Gili Steiner doktornő arcát, majd átkarolta és így szólt, Gili, istenien nézel ki. A nő erre azt válaszolta, nézzenek csak oda, ki beszél. A kövérkés Korman, akinek az egyik válla magasabb, mint a másik szintén odajött és hevesen átölelte Gili Steinert, majd Almozlinót és engem, mondván, jó látni benneteket. Láttátok, micsoda eső van odakint? A ruhafogasnál állt Edna és Joél Ribak, fogorvos házaspár, mindketten ötvenöt évesek, de az évek múlásával már annyira hasonlítanak egymásra, mint két tojás. Mindkettőjük haja szürke és rövid, a nyakuk ráncos, a szájuk egyformán keskeny. Edna Ribak így szólt, biztos lesz, aki ma nem jön a viharos idő miatt, majdnem mi is otthon maradtunk. Férje, Joél hozzátette, minek otthon ülni? A tél megnyomorítja az embert. 

 

Tel Ilán-ban (1) téli péntek este volt. A magas ciprusok ködbe burkolóztak, esett az eső. Dália és Ávráhám Levin házában vendégsereg gyűlt össze daléneklésre. A ház, kétszintes cseréptetős, kéménnyel és pincével, a domb tetején állt a Máálé béit hásoévá-ban (2). A kertben, melyet lámpák világítottak meg, néhány ázott gyümölcsfa állt, olíva és mandulafa. A ház előtti gyepet ciklámennel beültetett ágyás vette körül. Egy kis szikladombról mesterséges vízesés csergedezett alá a díszmedencébe. A medence fenekére erősített reflektor fényében álmos aranyhalak úszkáltak. Az eső enyhén felborzolta a víz felszínét. 

Kabátomat az oldalsó szoba ágyán lévő halom kabát tetejére tettem, és utat törtem a nappali felé. A Levin család házában mintegy harminc, ötven év körüli vagy idősebb férfi és nő gyűlt össze. Minden pár hozott magával egy tepsi felfújtat vagy salátát, vagy valami főtt ételt. A vendégek körben ültek a kibővített nappaliban és a szoba megtelt régi héber és orosz dalokkal, melynek többsége szomorú és bánatos. Joháj Blum tangóharmonikán kísért, körülötte három korosabb hölgy furulyán játszott.

Dúdoló hangok töltötték meg a levegőt, de Gili Steiner doktornő a többiek fölé emelkedve így szólt, mindenki foglaljon helyet, kezdeni szeretnénk. A vendégeknek nem volt sietős, tovább beszélgettek, nevetgéltek és egymás vállát veregették. A magas, szakállas Joszi Szászon félrehúzott engem a könyvszekrény elé és azt kérdezte, mi újság, hogy vagy? Semmi új, válaszoltam, és nálad? A szokásos, válaszolt. Majd azt kérdeztem: hol van Etti? Ja, ő nincs jól, mondta. A héten találtak nála valami kellemetlen daganatot. De kérte, hogy ne szóljak erről senkinek. Különben is, mondta, majd elhallgatott. Azt kérdeztem, különben is mi? Joszi Szászon azt mondta, semmi, nem fontos. Láttad micsoda eső esik? Tél a javából, mi?

Dália, a házigazda felesége, körbejárta a nappalit és sokszorosított szövegeket osztott szét a vendégek között. Férje, Ávráhám, háttal állt a vendégeknek és fát rakott a tűzre. Sok évvel ezelőtt Ávráhám Levin a parancsnokom volt a hadseregben. Feleségével, Dáliával együtt tanultam a Jeruzsálemi Héber Egyetem történelem szakán. Ávráhám, hallgatag és zárkózott ember volt, ezzel szemben Dália inkább beszédes. Mindkettőjükkel jóban voltam, még azelőtt, hogy ők egymással megismerkedtek. A barátság a házasságkötésük után is folytatódott. Tartós csendes barátság volt, mely nem igényel új bizonyítékot, és nem függ a viszontlátás gyakoriságától. Előfordult, hogy egy, vagy másfél év is eltelt két találkozás között, de mindketten egyformán örültek nekem. Soha nem szálltam meg náluk éjszakára.

Dáliának és Ávráhámnak fiúgyermekük született, egyetlen gyerek, akit Jánivnak hívtak. Jániv mindig zárkózott volt, de kamasz éveitől kezdve nem mozdult ki a házból. Kisgyerek korában, mikor látogatóban voltam náluk, Jániv a hasamhoz nyomta a fejét, és „barlangot csinált” magának a pulóverem alatt. Egyszer hoztam neki ajándékba egy teknőst. Négy évvel ezelőtt, mikor Jániv tizenhat éves lett, bement a szülei hálószobájába, és az apja revolverével homlokon lőtte magát. Mivel nem került elő, másfél napig keresték a faluban, mert nem tudták, hogy Jániv a szülei ágya alatt hever. Dália és Ávráhám, mikor aznap éjjel lefeküdtek, nem is sejtették, hogy a fiúk holtteste az ágyuk alatt van. Következő nap, mikor megtalálta a takarítónő, összekuporodva feküdt az ágy alatt, mint aki alszik. Nem hagyott levelet maga után, ezért az ismerősök között mindenféle mendemonda járta. Volt, aki így vélekedett, volt, aki másképp. Dália és Ávráhám szerény tanulmányi ösztöndíjat alapítottak Jániv emlékére, hangképzés céljából, mivel gyerekük néha szerepelt a falú kórusában. 

 

 *

Egy-két évvel gyerekük halála után, Dália a távol-keleti misztika iránt kezdett érdeklődni. Mivel ő vezette Tel Ilán könyvtárát, a kezdeményezésére meditációs tanfolyam nyílt a könyvtárban. A házukban hathetenként közös daléneklést szervezett. A dalénekléseiken néha én is részt vettem, és mivel agglegény voltomhoz már hozzászoktak, barátságosan és mosolygó arccal fogadták különböző barátnőimet, akik a dalkörre elkísértek. Ma egyedül jöttem, a háziaknak hoztam egy üveg vörösbort és a megszokott helyre ültem, a könyvszekrény és az akvárium között. 

A házukban lezajló dalesteknek Dália volt a tevékeny szelleme, ő volt az, aki szervezett, aki telefonált, aki szétküldte a meghívókat, aki kínált, aki sokszorosította a dalfüzeteket, sőt vezényelt. A tragédia óta, szüntelen tevékenység hulláma öntötte el. A könyvtáron, a meditáción és a dalesteken kívül bizottságokban is tevékenykedett, jógázott, szemináriumokra járt, konferenciákra, házi tanfolyamokra, előadásokra, továbbképzésre és csoportos kirándulásokra.

Ávráhám zárkózott lett, és ezután ritkán lépett ki a házból. Minden reggel, pontosan fél hétkor beszállt a kocsiba és a munkahelyére hajtott, a Légiipari Vállalat Kutató Központjába. Munkáséveit ott töltötte, fejlesztési problémákon dolgozott. Munka után fél hatkor, vagy hatkor hazament. A hosszú nyári estéken, sötétedés előtt trikóban és rövidnadrágban dolgozott egy órát vagy másfelet a kertben, aztán lezuhanyozott és könnyű vacsorát készített magának, megetette a macskát és a díszhalakat, leült olvasni, közben feltett valami zenét, és várta Dáliát. Legtöbbször barokk zenét hallgatott, de előfordult, hogy Faure-t vagy Debussy-t is. Néha jazzt is hallgatott, modern lassú számokat.  

Télen már besötétedett, mire Ávráhám Levin hazatért a munkából. Akkor ruhástól a szőnyegre feküdt a nappaliban, a pamlag elé, és zenét hallgatva várta Dáliát, míg a tanfolyamról, vagy az értekezletről hazatér. Körülbelül tízkor, minden nap felment a szobájába. A tragédia után mindketten elhagyták a közös hálószobát és külön szobában aludtak, a ház két végében. A régi hálószobát lezárták, oda többé senki nem tette be a lábát, a redőnyök is leeresztve maradtak.

Szombatonként, naplemente előtt, télen-nyáron, Ávráhám hosszú sétára indult. Körbejárta a falut, délről átvágott a mezőkön és a gyümölcsösökön és észak felől tért vissza. Jól kilépett, maga után hagyta a régi, három betonlábon álló víztornyot, végigment a Mejaszdim -on, aztán balra fordult a zsinagóga felé, onnan átvágott a Gán háRisonim parkján, folytatta a Sivtéi Jiszráel-en, és a házuk előtt visszafordult a Máále beit Hasoéva -ba. Ha valamelyik ismerős üdvözölte, Ávráhám Levin könnyű fejbiccentéssel válaszolt, de nem állt meg, nem lassított. Néha egyáltalán nem köszönt vissza, hanem gyorsan, egyenes vonalban továbbment. Nyilván nem hallotta köszönést, mert elmerült a gondolataiba.
 

* 

Mikor helyet foglaltam a szokásos sarokban, az akvárium és a könyvszekrény között, valaki a nevemen szólított. Körülnéztem, de nem láttam, ki az. Tőlem jobbra ismeretlen nő ült, olyan ötvenes, akinek a haja, a tarkóján kis konty félébe volt szedve. Szemben volt az ablak, mögötte eső és sötétség, bal felől díszhalak úszkáltak az akváriumban. Ki szólíthatott a nevemen? Talán csak úgy tűnt. Miközben a beszélgetés elcsendesedett, Dália Levin néhány bejelentést tett az esti programmal kapcsolatban, büfé a tíz órás szünetben lesz, sajt és bor pontban éjfélkor, majd emlékeztette a héber dal kedvelőit a házukban megrendezendő hathetenkénti találkozóra.  
Ekkor a mellettem ülő idegen asszonyhoz fordultam, bemutatkoztam, és halkan megkérdeztem, hogy játszik-e valamilyen hangszeren. Suttogva válaszolt, hogy Dáfná Katznak hívják és valamikor furulyázott, de rég abbahagyta. Magas volt, nagyon sovány, szemüveges és a karja még az ujjas gyapjúszvetterben is vékonynak látszott. Haját a régi divat szerint, a tarkóján gombócszerű kontyba fogta.

Eközben a körben ülők péntekesti dalokba kezdtek, a nap a fák csúcsa alá szállt; leszállt a szombat Ginoszár völgyébe; béke angyalai, béke veletek. Én is csatlakoztam az éneklőkhöz és kellemes melegség járta át a testemet, mintha bort ittam volna. Néztem az éneklők körét, és próbáltam kitalálni, ki szólított a nevemen, de mindenki a dalába mélyedt. Volt, aki vékony hangon énekelt, mások erős hangon, néhány arcon megelégedett mosoly ült. Dália Levin, a házigazda, két karjával átfogta a testét, mintha átölelné saját magát. Joháj Blum harmonikázott, a három nő furulyán kísérte.  Az egyik furulyás melléfújt, majd szépen folytatta a többiekkel. A pénteki dalok után négy vagy öt Gálil,  Kineret (3) és háluci (4) nóta következett, majd esőről szóló téli dalok, mert kint az eső nem szűnt meg zuhogni, sőt néha dörgött és villámlott, ekkor megzördültek az ablaktáblák és a lámpa fénye egy pillanatra kialudt.

Ávráhám Levin, szokása szerint az ajtóban ült a sámlin a nappali és a konyha között. Nem szerette saját hangját, a dalolásban részt sem vett, csak behunyt szemmel ült és hallgatott, mintha felelős lenne a hamis hangokért, sőt még az alig hamis hangokért is. Néha felkelt és lábujjhegyen kiment a konyhába, hogy felügyeljen a levesre és a felfújtra, melyek a gázon, illetve a sütőben melegedtek a tíz órás büfére várva, a dalestet két részre választó szünetre. Aztán leguggolt és megvizsgálta a kandalló tüzét, majd visszatért sámlijához és ismét behunyta a szemét.
                     

Ekkor Dália csendet parancsolt. Most, mondta, Almozlino szólót énekel. Almozlino, széles, nagydarab ember, akinek a szemüvege fekete madzagon lóg a nyakában, felállt és elénekelte a Játsszál-játsszál álom c. dalt. Mély, meleg basszus hangja volt, és amikor ahhoz a sorhoz ért, hogy hiszek az emberben, úgy tűnt, mintha a lelke mélyéről jövő fájdalommal fordulna a hallgatósághoz, a szavaknak új és szívfájdító tartalmat adva, melyhez hasonlót közülünk eddig senki nem hallott.
A taps után Edna és Joél Ribak következett, a fogorvos házaspár, akik egyforma, rövidre nyírt őszülő hajukkal és a keskeny ajkukra rajzolódó iróniával olyanok voltak, mint egy ikerpár. Kettőst énekeltek, az Este, tárd ki szárnyaidat című dalt. Hangjukkal egymást látszottak simogatni, mintha lassú táncot járnának. Majd ezután elénekelték a Végy a szárnyaid alá -t, én meg arra gondoltam, hogy ha Bialik, a nemzet költője kérdi, mi az a szerelem, mi, akik nem vagyunk költők, honnan tudnánk a választ e kérdésre? Edná és Joél Ribak a dal végeztével meghajtották magukat és mi újból tapsoltunk…

 

*

Az est második felének kezdetén a Pálmáh (5) és a Függetlenségi Háború dalaiból énekeltünk, a Negev pusztái-t, Dudu, a barátság dalá-t, aztán egy Nomi Semer dallal folytattuk. Másfél óra múlva, éjfélkor ismét szünetet tartunk, jelentette be Dália, és akkor sajtot és bort szolgálunk fel. A helyemre ültem és Dáfná Katz ismét mellém ült. Úgy tartotta mindkét kezében a dalos füzetet, mintha valaki el akarná venni tőle. Hozzáhajoltam és suttogva megkérdeztem, vajon lesz, aki hazavigye, mert ha nem, én szívesen hazaviszem. Dáfná suttogva válaszolt, hogy Gili Steiner hozta, és az est végeztével hazaviszi, de nagyon köszöni. Először van itt, kérdeztem. Dáfná suttogva válaszolt, hogy ez az első alkalom, de mostantól kezdve rendszeresen fog járni, hathetenként egyszer. Dália Levin a szája elé tett mutatóujjával jelzett, hogy hagyjuk abba sugdolózást. Óvatosan kivettem Dália kezéből a füzetet, és tovább lapoztam…

Mi késztetett arra, hogy megvizsgáljam a kabátom zsebeit? A tárca az igazolványokkal itt van a nadrágzsebemben, a vezetéshez használt szemüveg is itt van az ing zsebében. Minden nálam van. A dal befejeztével mégis felkeltem, a szomszédomtól Dáfná Katztól suttogva bocsánatot kértem, átszeltem a vendégek körét és kimentem a folyosóra. Végigmentem az előszobán az előszobaajtóig és kinyitottam, de senki nem volt kint, csak a szemerkélő eső. Visszatértem a folyosó másik végébe, érintve a vendégszoba és az ebédlő ajtaját. Az egybegyűltek ekkor Nátán Jonatán nosztalgiás dalaiból énekeltek, a partok néha vágyak, újra szól a dal;  újra telnek a napok és sírunk. A folyosó végén, egy rövid oldalfolyosóból nyílt az a szoba, ahol a kabátomat hagytam a többi kabát között. Sokáig turkáltam, idegen kabátokat kiemelve és félredobálva, míg megtaláltam az enyémet és gondosan megvizsgáltam a zsebeket. Az egyikben volt egy összehajtott gyapjúsál, a másikban papír, cukorkás doboz és egy kis zseblámpa. Mivel nem tudtam, mit keresek, tovább kutattam a belső zsebekben, ahol egy napszemüveget találtam. Napszemüvegre most nyilván nincs szükség, tél közepén, de mit keresek? Nem tudtam, de valami haragféle fogott el, magamra haragudtam, és a halom kabátra, amit szétziláltam…           

Két-három percig álltam így, a zseblámpát szorongatva, de még mindig nem tudtam, hogy merre visz a lábam. Az emeleten, a folyosó végén égett a lámpa. Úgy tűnt, hogy ez a gyenge lámpa nem is világít, csak felnagyítja az árnyakat. Néhány kép lógott a folyosó falán, de a homályban csak elmosódó foltnak tűntek. A folyosóra néző összes ajtó zárva volt. Kétszer elmentem mellettük, mintha azon tűnődnék, vajon melyikben lehet. De erre a kérdésre nem volt válasz, hisz magam se tudtam, mit keresek, azt is elfelejtettem, minek jöttem fel ide az emeletre. Kívülről a szél hangja hallatszott, és az erősödő esőé, talán jégeső kopogott az ablakon. Néhány percig álltam a folyosón, mint a tolvaj, aki azon tűnődik, hogy hová rejtették a széfet. Aztán óvatosan kinyitottam jobbról a harmadik ajtót. Nyomasztó, sötét hideg fogadott, és több napos szellőzetlenség. Remegő kezemmel bevilágítottam a zseblámpával és láttam, ahogy a bútorok árnyai tótágast álnak és egymásba gabalyodnak. Szél és jégeső csapkodta a leeresztett redőnyt. A gyenge fényben feltűnt előttem a ruhásszekrény ajtó nagy tükre, mely visszaverte a zseblámpám fénysugarait, mintha meg akarna vakítani. Rossz szag volt a szobában, felgyülemlett por és ágynemű szaga, melyet régóta nem cseréltek. Érződött, hogy régóta nem nyitottak ajtót, ablakot. A mennyezet sarka biztos teli van pókhálóval, de ezt nem láthattam. A bútorok árnyai közt egy közepes sublód állt egy-két székkel. Beljebb húzódtam a nyitott ajtóból, és magam után belülről kulcsra zártam. A szoba mélyén a lentről felhallatszó ének már csak duruzsolásnak hangzott, melyhez hozzákeveredett a szél nyögése és a hálószoba ablakát püfölő jég kopogása. Kint a köd már biztosan elmosta a ciprusfák körvonalait. Ekkor senki nem jár a Máálei beit Hasoévá-ban. A halak közömbösen úszkáltak a reflektor tompa fényével kivilágított medence vizében, nem törődtek se széllel, se jégesővel, közben csergedezett a mesterséges vízesés, felborzolva a medence vizének felszínét. Az ablak mellett széles ágy volt, két oldalán egy-egy kisszekrénnyel. A padlót szőnyeg borította. Levettem a cipőmet és a harisnyámat, és ráálltam mezítláb. Vastag volt és gyapjas, meztelen lábamnak puha és különös volt ez az érintés. Az ágyra irányítottam a lámpa fényét és láttam, hogy ágytakaró borítja és rajta számos kispárna.  Egy pillanatra úgy tűnt, hogy a földszintről a vajon hallod a hangom távoli szerelmem-et hallom, de a fülem épp úgy, mint a szemem, csak arra figyelt, ami a zseblámpa remegő fényében történik. A szobában lassú mozgás érződött, mintha súlyos, álmos test mozogna az egyik sarokban, vagy négykézláb kúszna, mely furcsán, lovagolva gurul a sublód és a zárt ablak között. Látszólag mindezt a zseblámpa táncoló fénye művelte, de éreztem, hogy a hátam mögött, ahol teljes a sötétség, ott is kúszik valami. Honnan és hová, nem tudtam. De mit művelek itt? Magam se tudtam, de azt már igen, hogy ide, ebbe az elhagyott hálószobába akartam eljutni már az est kezdetén, vagy még korábban. Hirtelen meghallottam, amint a saját lélegzésem megbontja a csendet. Miután elállt az eső és a szél elcsendesedett, párás csend lett, lent megszűnt az ének. Talán elérkezett a bor és a sajt felszolgálásának ideje. Én nem kívántam se bort, se sajtot. Nem estem kétségbe, mezítláb és négykézláb a széles ágyhoz kúsztam és lassan felhajtottam az ágytakarót, mely az ágyat borította. Egy halvány fénysugárral megpróbáltam felderíteni, mi van az ágy alatt. 

Uri Asaf fordítása 

 

 

[1] a falu neve

[2] a szukoti ünnepre utaló utcanév

[3] Galilea, Genezáret tava

[4] háluc- úttörő

[5] Pálmáh: a Hágáná (az izraeli hadsereg  elődje) harci alakulata