Április 18-án vasárnap emlékezett a magyar közélet a vészkorszakra. Idén aznap zajlott több mint tízezer ember részvételével az Élet Menete, s aznap rótták le kegyeletüket az áldozatok emléke előtt politikusok, egyházi vezetők, zsidók és nem-zsidó emlékezők egyaránt. 

 

Erdő Péter bíboros

Erdő Péter bíboros, prímás, az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye érseke, 2010. április 18-án vasárnap a Terror Háza előtt, a Holokauszt áldozatai tiszteletére tartott megemlékezésen elhangzott beszédét közöljük.

 

Igen Tisztelt Miniszter Úr, Főigazgató Asszony, Hölgyeim és Uraim!

Amikor a Magyar Köztársaság Országgyűlése 2000-ben úgy döntött, hogy a jövőben április 16-án a Holokauszt Napja néven emléknapra kerüljön sor az ország minden középiskolájában, sokan tudtuk, hogy erről a témáról nem csupán középiskolás fokon kell és lehet a jövőben szót ejteni. Az emléknap időpontja a II. világháborúban szenvedő Magyarországhoz kapcsolódik. 1944-ben Kárpátalján ezen a napon kezdődött el a magyar zsidóság gettóba kényszerítése a későbbi deportálás céljából.

A mai nap tehát elsősorban arra kötelez minket, hogy emlékezzünk az áldozatokra. Ők ennek az emléknapnak a főszereplői. Azok a száz- és százezrek, akik sokszor maguk is, részben a propagandától megtévesztve, úgy indultak a halálba, mint kötelező munkaszolgálatra. De azokra is, akik pontosan tudták, hová visznek a vonatok, és akik közül nem kevesen már a bevagonírozás előtt önkezükkel vetettek véget életüknek. Emlékezünk ártatlan és kiváló emberek tömegeire, szakemberekre, művészekre, alkotókra. Magyar honfitársainkra, akiket kizárólag származásuk alapján ennek az országnak az akkori vezetése szolgáltatott ki a megsemmisítésnek.

De minden emléknapnak szerepe van a jelen alakításában. Szétszórt, logikátlan, kapkodásra hajlamos korunkban igaz és becsületes erőfeszítésre van szükségünk, a múlt valóságának őszinte megismerésére és arra, hogy tanulni tudjunk a történelemből. Minden bölcs nép, amely élni akart, tudta, hogy „a történelem az élet tanítómestere”, hogy az elmúlt korok csodáit és szörnyűségeit, bűneit és szabadulásait el kell beszélnünk az új és új nemzedékeknek. Ez a beszéd pedig nem lehet pillanatnyi érdekek függvénye, hanem csak akkor szabadító, csak akkor mutathat egy egészségesebb, jobb jövő felé, ha a tiszta és teljes igazságot adja tovább.

Beletartozik, mert bele kell tartoznia ebbe a megemlékezésbe néhány nagy kérdésnek is: Hogyan volt lehetséges ez a szörnyű katasztrófa? Mit lehet tenni, hogy ez soha, sehol, semmilyen etnikai, vallási vagy nemzeti közösséggel szemben meg ne ismétlődjék?

A kezdődő üldözés jeleit többen a jogok korlátozásában és a faji megkülönböztetésben ismerték fel. Kiemelkedik közülük Slachta Margit (1884-1974), a Szociális Testvérek Társaságának Alapítója. Ő hívő katolikusként fordult szembe a fajüldözéssel és mindenfajta embertelenséggel. Különös érzékenységet szerzett az emberek sorsa iránt abban a szociális munkában, amelyet a gyermekek, a nők és a családok érdekében fejtett ki. Ez volt a fő hivatása. A Magyar Országgyűlésnek egyébként a II. világháború vége előtt csak 1920 és 1922 között volt tagja. Ő volt hazánkban az első női parlamenti képviselő. 1922 után a Parlament döntéseiben semmilyen része nem volt és nem lehetett. Mint egyszerű állampolgár azonban megpróbált mindent megtenni a szegényekért, a szociális nyomorúságban szenvedőkért és később a náci befolyás ellen és az üldözöttek mentéséért. Slachta Margit a Katolikus Egyház tanítását az emberi méltóságról kérlelhetetlen következetességgel, megalkuvás nélkül képviselte. Nemcsak elvileg utasította el a faji megkülönböztetést, de elítélte a háború folyamán egyre fokozódó antiszemita propagandát, uszítást és gyűlöletkeltést is. 1942. április 29-én például ezt írta: „A miniszterelnökkel szemben kellene elsősorban fellépni, aztán a belügyminiszternél kikényszeríteni, hogy a gyűlölettel való mérgezést az egész vonalon tiltsa le. Tehát ne engedjen Krüger apó, Jud Süss stb. filmdarabokat, az újságjaikban tiszaeszlári [perről szóló]… uszító közleményeket… Bánjanak a munkatáborosokkal rendesen… és hagyjanak fel kiváló és érdemekben dús emberek keserítésével és alázásával”[1].

A későbbi évek igazolták, hogy Slachta Margit rendje, a Szociális Testvérek Társasága hány meg hány ember életét mentette meg, és megmutatták azt is, hogy a keresztény szeretet képessé tudja tenni az embert arra, hogy akár az életét is adja üldözött embertársaiért. Boldog Salkaházi Sára vértanú hitéből fakadó hősiessége örök példakép a számunkra. De sokan mások is méltónak bizonyultak arra, hogy a világ igazai közé számlálják őket: gyakran a hivatalos elismerés ünnepélyes formájában is, de mindenképpen a Mindenható előtt, aki a szíveket vizsgálja, és aki mindenkinek tettei szerint adja a jutalmat.

Bár a legdrámaiabb helyzetek azok a pillanatok voltak, amelyeken az üldözöttek élete vagy halála múlott, igen nagy tanulsága van annak is, ahogyan éleslátó emberek, köztük olyan keresztények is, akiket személyesen nem fenyegetett származásuk miatt az üldözés, idejében felhívták a figyelmet a rágalmak, a kollektív vádaskodások, a gyűlöletkeltő propaganda veszélyére. Semmilyen politikai számítás nem igazolhatja az Isten képére teremtett ember méltóságának meggyalázását vagy lebecsülését, az emberi élet puszta gazdasági vagy politikai tényezőként való kezelését, az emberek közötti testvériség, a természetes jóérzés, segítőkészség és együttműködés rombolását, a szeretet kultúrája helyett a gyűlölet, a feszültség, a zűrzavar terjesztését. Slachta Margit írta 1942-ben: „Már ismerem Ausztria, Szlovákia nyomán annak a kéznek a működését, mely a most folyó szörnyűségekre a tömegeket preparálja [előkészíti], sőt szomjassá teszi. Ez fejeződik ki most nálunk… amikor tehát ajtóról ajtóra járok zörgetni, könyörögve, hogy zsidó testvéreinket védjük meg a pogányok kegyetlenkedéseivel szemben, akkor az ország általános érdeke is szemem előtt lebeg, sőt mi magunk is”[2]. Ezért írta Slachta Margit még 1943-ban és közölte 1944-ben Pünkösdi tűz című kiadványában „Világnézeti Credóját”. Ennek szövege akkor érthető igazán, ha tudjuk, hogy ő más írásaiban a nácizmust gyakran sátáninak, sátánizmusnak is nevezte. Említett hitvallásában, melyre az egyházi jóváhagyást 1944-ben Drahos János általános helynök adta, ezt írja:

„Hiszek a Szentlélekben:
Akinek kegyelme nélkül tévedésekbe süllyedünk,
Balgaságokat gondolunk,
Magunknak a Földön poklokat teremtünk,
Aki nélkül a Sátánt, lelkünk ellenségét le nem győzhetjük,
Aki nélkül nem üdvözülhetünk.

Vallom:
Hogy a Földön mindennek célja és értelme
Az ember igaz boldogsága,
Azon túl örök üdvössége.

Hiszem:
Életünk végső célját, az örök életet. Amen”.
 

Ezt a vallomását pedig ünnepélyes hitvallással zárja:
„Mindezen igazságokért ünnepélyesen ellene mondok mindennek és mindenkinek, aki és ami Istennek, lelkünknek ellenére gondolkozik, érez és akar.

Igazságtól és szeretettől eltelve ünnepélyesen átadom és lekötöm magamat a Szentháromság egy Istennek: az Igazságnak és Szeretetnek!

Isten engem úgy segéljen, és a Boldogságos Szűz! Amen”.

A mai emléknapon tehát mindnyájunknak azt kívánom, hogy ilyen tiszta és nemes érzésekkel hajoljunk meg az áldozatok emléke előtt, ilyen őszinte, igaz emberként, valódi, önzetlen szeretettel éljünk és munkálkodjunk a jelenben.

Köszönöm szépen a figyelmet!

[1] Idézi Schmidt Mária, Közöny, szeretetlenség, gyűlölet? Katolikusok a zsidóságért, in História 1988/2-3.

 

[2] Idézi Schmidt Mária, uo.

A diktatúrák tapasztalata nem törölhető ki a múltból

 

Schmidt Mária, a Terror Háza igazgatója

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Amióta az időt mérjük, mérföldköveket helyezünk el benne. Sokukhoz boldog emlékek tapadnak, nem kevéshez tragédiák, boldogtalanság. Ma egy boldogtalan mérföldkő előtt állunk.

A közös emlékezés egyidős velünk. Nélküle üresnek érezzük magunkat, feszengünk. A közös emlékezés hozzánk tartozik, akár a ruhánk, amelyet nem csak a szemérem okán viselünk, hanem azért is, hogy megvédjen bennünket.

1944 tragédiájáról több mint hatvan éve hallgatunk és beszélünk. Ennek az épületnek a falait, és a mögöttük felidézett világot azonban hál’ az égnek ma már a rácsodálkozás némasága, a szelíd, szomorú beszélgetések járják át.

Barátaim!

Bár már szabad, demokratikus országban élünk, a totális diktatúrák tapasztalatát, a totális eszközöket – amelyekkel a „végső megoldások” születtek – már nem törölhetjük ki közös múltunkból. Közösen kell ezért emlékeznünk a tragédiákra, hogy a közös emlékezéssel erősítsük meg immunrendszerünket.

Barátaim!

A magyar nemzetnek, amelynek egyes tagjait a közös bűn kovácsolta egybe, és önvédelmi képességét hosszú időn keresztül gyengítette az elhallgatás, a közöny, el kellett jutnia a közös bűnbánathoz. Le kellett vonnunk és meg kellett értenünk a tanulságokat.

Mindkettőt megtettük. Évről évre összegyűlünk. Évről évre, újra és újra hitet teszünk amellett, hogy „soha többé” nem tűrjük el, hogy ilyen történhessen velünk.

Mi, magyarok, megtanultuk a leckét, kimondtuk a felelősök nevét és nem mutatunk magunkon kívül álló okokra. Pontosan és kíméletlenül mértük fel azt a gonoszságot, embertelenséget, amely saját hazánkban, saját honfitársaink ellenében teljesedett ki.

A közös emlékezés során azonban azt is megtanultuk, hogy tovább kell lépnünk. A felelősök, a bűnösök után azokat a neveket is fel kell idéznünk, akik emberek maradtak az embertelenségben, akiknek példáját a felnövekvő nemzedékek elé tárhatjuk, akiket olyan magasra kell emelnünk: hogy mindenki láthassa őket.

Az elmúlt évben Sztehló Gábor evangélikus lelkész embermentő példáját emeltük a magasba, most az áldozatok mellett Slachta Margitra emlékezünk.

Slachta Margit 1884-ben született Kassán és 1974-ben hunyt el az Egyesült Államok-beli Buffalo-ban. Már ez a két végpont, ez a két esztendő és két helyszín is oly sokat elmond múltunkról. Slachta konzervatív elveket valló, legitimista beállítottságú politikus volt, aki korát megelőzve szervezte meg Magyarországon a nő- és családvédelmet, valósította meg a szociális gondozók képzését és nevelését. 1919-ben megszervezte a Katolikus Pártot és pártja képviseletében a parlamentbe is beválasztották. Magyarország első női képviselőjeként 1920-22 között vett részt az országgyűlés munkájában. 1923-ban megalapította a Szociális Testvérek Társaságát, amelynek az volt a feladata, hogy hivatásos és képzett munkaerőket bocsásson a gyermek-, nő- és családvédelem rendelkezésére. Hívő keresztényként fordult szembe a fajüldözéssel és mindenfajta embertelenséggel.

Slachta Margit az első pillanattól kezdve kiállt az üldözött zsidóság mellett. Szembeszegült a faji megkülönböztetéssel, cselekvő segítséget nyújtott a bajba jutottaknak úgy, hogy személyes kockázatot is vállalt. Elítélte a háború folyamán egyre fokozódó antiszemita propagandát, tiltakozásra buzdította egyházi feletteseit az üldözésekkel, kegyetlenkedésekkel szemben. 1941-ben, amikor a magyar belügyi hatóságok egy drasztikus tisztogatási akció során a magyar állampolgárságukat kellő módon igazolni nem tudó zsidókat több mint 14 ezer főt Karnenyec-Podolszkba deportálták (ahol azután a német különítmények elpusztították őket), Slachta Margit többek között a belügyminiszternél is szót emelt az atrocitások ellen.

1942 tavaszán a szlovák zsidóság képviselői kérték Slachta segítségét. Katolikus volt, komolyan vette a felebaráti szeretet kötelezettségét. Hitt a keresztény univerzalizmus tanításaiban, tudta, hogy a fajgyűlölet és antiszemitizmus ugyanúgy nem torpan meg az országhatárok előtt, ahogy a szeretetet hirdető kereszténység sem. A szlovák zsidókat védve, a kereszténység elveit hirdetve, saját egyházát is védte, hazáját is féltette.

Érdemes tudnunk, hogy XII. Pius pápa, többek között Slachta Margit közbenjárására utasította Szlovákia hét püspökét, hogy személyesen járjanak el Tiso elnöknél, Tuka miniszterelnöknél, Mach belügyminiszternél és tiltakozzanak a megmaradt zsidóság deportálása ellen. A lélegzetvételhez jutott maradék szlovákiai zsidóság sorsa 1944 őszén mégis beteljesedett. Ekkorra már Magyarországon is elszabadult a pokol. Slachta Budapesten is a bajba jutottak segítségére sietett. A Szociális Testvérek házaikat és papírjaikat átengedték az üldözötteknek. Több mint ezer embert bújtattak, mentettek.

Slachta életútját követve jól látható: kevesen tettek annyit a szlovákiai és magyar zsidóság érdekében, mint ő. Fáradhatatlan közbenjárása lassította a rettenetet, ha megakadályozni nem is tudta.

Slachta a kereszténység tanításaihoz ragaszkodva állt ellen a korszellemnek.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim!

Emlékezzünk tehát az áldozatokra és azokra, akiknek a példája nélkül ma aligha járhatnánk felemelt fejjel. Múltunkban nem csak sötétséget és gonosz tébolyt találunk, de ők is mi vagyunk.

Az emlékezés és a szeretet erőt ad. Adjon most is, ezt kívánom!

Köszönöm a figyelmet!