Popper Péter: Hitvallás egy ezüst kézről
Aki szemből rám néz, látja, hogy mindig egy ezüst kéz fekszik a mellemen. Fekete szíjon lóg, ami alig látszik, mert én mindig fekete ruhát hordok. Kérdezik: Minek öregítem magam? Vagy papos benyomást akarok kelteni? Egyik sem. Csak nem szeretek átöltözni. A fekete mindig, mindenhova jó, talán kicsit elegáns is. Ámbár mindig minden lóg rajtam. Az elég nagy ezüst kéz is.
Valamikor Tunéziában kaptam. Ott Fatime kezének tartják. Egy női szentség, vagy istenféle, esetleg istenfeleség mindig jól jön egy vallás népszerűsítéséhez. Laksmi, Aphrodité, Istár, Héra, Pallas Athéné, Vénusz, Mária… Kár, hogy nekünk, konokul egyistenhívő zsidóknak nincsen. Ha lenne, sokan talán jobban szeretnének minket.
Ez a kéz… Talizmán, vagy amulett? Tudják, mi a különbség? Az amulett távol tartja a sötét erőket. A talizmán odavonzza a szerencsét. Az enyém: amulett. Amikor Izraelben éltem – ott is hordanak hasonló arany kezeket: egy angyal védő kezét –, zsidó jelképeket vésettem rá. A béke szavát, Dávid-csillagot, hétágú gyertyatartót.
Miért hordom? Mert az idők során megszerettem, már hozzám tartozik, mint a szemüvegem. Vele együtt vagyok: én. Meddig hordom? „Amíg a nap fáklyája ki nem alszik, s az árnyékok elhanyatlanak.” Vagyis esti lefekvésig, vagy amíg majd leveszik rólam.
Mit gondolok a jelvényként, ékszerként viselt zsidó szimbólumokról? Nekem rokonszenves, ha valaki finoman, esztétikusan, de nyilvánosan is vállalja zsidóságát. Megjegyzést tehetnek rá? Tehetnek. De úgy érzem, hogy ma már szabad választástól függ, hogy valaki továbbra is a diaszpórában él-e, vagy Izraelben. S ha a galutot választotta, akkor ne panaszkodjon, hogy ott nem mindenki kedveli a zsidókat, s nem zsidó ízlés szerint szerveződik az élet. Ám a fizikai provokációkat kőkeményen kell visszautasítani. A mindenkori kormányzat és a honi zsidóság együttes felelőssége, ha ma Magyarországon kockázat nélkül lehet zsidók ellen uszítani, tüntetni, védtelen zsidókat bántalmazni. Netán szükség lenne a zsidóság nemcsak vallásos, hanem hatékony világi képviseletére is. S a zsidó szimbólumok viselése talán részben ezt a hiányt pótolja.
Az ezüst kéz a mellemen megkövetelte, hogy időnként számot vessek a zsidóságommal. Volt-e idő, amikor megtagadtam? Nem volt. Nem is lett volna értelme, aki rám nézett, amúgy is tudta. De a zsidóságot soha nem éreztem szellemi bilincsnek, soha nem korlátozta intellektuális szabadságomat. Volt-e idő, amikor megpróbáltam abból élni, hogy zsidó vagyok? „Megélhetési zsidó” – mint ma mondanák. Erről sem tudok. Zsidónak tartottam és tartom ma is magam, és nem „zsidó származásúnak”. Jó zsidó voltam? Bigott vallásos szempontból bizonyára nem.
Szerintem az a jó zsidó, aki azzal szerez megbecsülést a zsidóságnak, hogy tehetségesen és tisztességesen dolgozik, ezzel elismerést vív ki magának, de egyre többen teszik hozzá: Jé, ez egy zsidó!
Igazam van? Valószínűleg nincs igazam. S bár a világ nagyon nagy, én meg nagyon kicsi vagyok, de én mégis csak a saját fejemmel tudok gondolkozni. Baj?
Az írás a Szombatban jelent meg 2005-ben.
