Kádár helyett Horthy

Írta: Gadó János - Rovat: Politika

Ha a jobboldal identitásának elidegeníthetetlen része lett volna a demokratikus hagyomány, akkor nem viselkedik ilyen felelőtlenül, és nem vonultatja fel tömegeit nemzeti zászlók alatt a törvényes országgyűlés ellen. A jobboldal azonban nem tartotta szükségesnek felülvizsgálni történelmi örökségét.
 

Visszanyert nemzeti büszkeség, jólétet biztosító piacgazdaság, demokrácia – e hármas ígérettel vágott neki 1989-ben a magyar társadalom a szép új világnak. Mint a francia forradalom hármas jelszavát, ezeket is hamar széthordták, majd egymás ellen fordították különböző politikai erők. 

A „nemzet” fogalma egyhamar a jobboldal hitbizománya lett, amelyhez a baloldalnak (bolsevisták) és a liberálisoknak (zsidók) nyilván semmi köze nem lehet. Korszerűtlen, a XX. század első felére hajazó, az önvizsgálat képességét nélkülöző, áldozati önkép volt ez, melybe a kétféle totalitarizmus súlyos tapasztalatainak feldolgozása nehezen fért bele.

A szabadság/demokrácia, mint érték, gyorsan alászállt a közvélemény szemében. Amint a szabadság és a biztonság értékei szembekerültek, a szabadságot zászlajára tűző párt gyorsan hanyatlott a népszerűségi listán és a harmadik demokratikus választástól kezdve az öt százalékos szavazatarányért kellett küzdenie.
Az 1994-es választáskor már fölsejlett, hogy a (piacgazdaságtól a későbbiekben mind jobban elszakadó) biztonság és jólét a legnagyobb politikai ütőkártya. Az MSZP, amely előzőleg ellenzékben gyakorlatilag semmit nem tett, besöpörte a szavazatok több mint felét csupán azért, mert az elődpárt felhalmozott politikai tőkéjét („a létbiztonság garantálója”) megörökölte. Az MSZP ezután 2006-ig ebből a tőkéből élt és erre vett föl egyre nagyobb kölcsönöket – a szó pénzügyi és bizalmi értelmében egyaránt. 

1994-től a jobboldal fokozódó frusztrációval tapasztalhatta, hogy ahol a nemzeti eszmékre alapozó mozgósítás szembekerül a szociális biztonsággal, ott az utóbbi a nyerő kártya. Utoljára 2005-ben próbálkozott a Fidesz a nemzeti kártyával, amikor a határon túli magyarok állampolgárságát fegyverként használva támadta meg a kormányt. A kormány azonban a nemzeti demagógiával a szociális demagógiát szegezte szembe (elviselhetetlenek lennének ennek költségei) s győzött. Pirrhuszi győzelem volt ez: az ellenfél a 2006-os választások során már a szociális kártyát játszotta ki, olyan ígéret-licitbe hajszolva az MSZP-t, amit ez nem tudhatott teljesíteni.
Amikor az ezt beismerő szerencsétlen őszödi beszéd nyilvánosságra került, a Fidesz könyörtelenül kicsavarta a szociális kártyát riválisa kezéből, majd rögtön ezután újra kijátszotta a nemzeti kártyát (nemzeti zászlók alatt a parlament ellen vonultatta tömegeit), amire az MSZP nem tudott mit tenni: nemzeti kártyái egyáltalán nem voltak. S amikor a legitimáció utolsó eszközeként a demokrácia kártyával próbálkozott, az ellenzék egyszerűen ráborította az asztalt és a Kossuth téri „forradalmárokhoz” csatlakozott.

 

*

Ha a jobboldal identitásának elidegeníthetetlen része lett volna a demokratikus hagyomány, akkor nem viselkedik ilyen felelőtlenül, és nem vonultatja fel tömegeit nemzeti zászlók alatt a törvényes országgyűlés ellen. A jobboldal azonban nem tartotta szükségesnek felülvizsgálni történelmi örökségét.

Ha a baloldal identitásának része lett volna a nemzeti és a demokratikus hagyomány, magabiztosan leintették volna a követelőzőket. De a szocialisták ezekből nem tudhattak öntudatot meríteni, nekik csak egy örökségük volt: a kádári létbiztonság. Így könnyű volt őket megfogni a „nem lesz gázáremelés”-hez hasonló lózungokkal, amit nem tudtak nem megígérni, majd később nem tudtak megtartani. A legitimációból így kifogyván nem csoda, hogy tehetetlenül álltak szemben „forradalmi tömeggel”.
A Kossuth téri ellenforradalom tett pontot a meghosszabbított Kádár-rendszer végére. Mindazok, akik eddig – utóbbiban bizakodva – egyszer jobbra, egyszer balra szavaztak, ekkor csalódtak végképp. És miután a biztonságos társadalomról dédelgetett világképük összeomlott, persze a radikálisok felé fordultak. Becsaptak bennünket! – és élharcosaik frusztrált haragjukban nekiláttak forradalmat és szabadságharcot játszani – a XX. század tapasztalatai után. Eszükbe sem jutott, hogy ők csapták be saját magukat. 

Az őszödi beszédre adott orbáni válasz a magyar társadalom éretlenségének, öncsalásának hízelgett: nem mi vagyunk a felelősek, becsaptak bennünket, áldozatok vagyunk. A Kossuth téri ellenforradalom hullámain fölemelkedett és magabiztossá vált szélsőjobb ugyanezen az üzeneten épül fel: mindenért az idegenek a felelősek. A Fidesz és a Jobbik sikerei e közös történelmi pillanatból fakadnak.
Ezt a helyzetet akkor lehetett volna elkerülni, ha a magyar társadalom 1989 után szembenéz a Kádár-rendszer örökségével, a legvidámabb barakk mentalitással, melyben a politikai önrendelkezést, felelősséget (kényszer alatt persze) odaadta cserébe a paternalista gondoskodásért. Ha ez megtörténik, akkor nem lett volna vevő a pártok felelőtlen jóléti licitjátékára. A társadalom azonban az önvizsgálatra nem mutatott hajlandóságot, a két nagy politikai tábor pedig a legkevésbé sem erőltette ezt: a jobboldal mindent a kommunisták nyakába varrt, a baloldal pedig – a bukott rendszer örököseként – bölcsen hallgatott. Szimptomatikus jele ennek a két nagy tábor csöndes együttműködése a 89 előtti titkosszolgálati akták rejtegetésében. Csak liberális körökből érkezett olyan üzenet, hogy a múltat be kell vallani. Ez az üzenet azonban megmaradt egy szubkultúrán belül, s híveinek tábora nem érte el a kritikus tömeget.

Nem kevésbé volt szimptomatikus a liberális tábor utolsó kísérlete elveinek gyakorlati megvalósítására. A túlméretezett egészségügyi rendszert a költségvetés nem bírta finanszírozni, s a jóléti intézmények bezárásától irtózó szocialisták ezt a munkát a liberális partnerre tolták. Utóbbi komolyan vette a feladatot és a kényszerű racionalizációt megkísérelte alapeszméjével, a gazdasági liberalizációval összekötni. Ám az egészségügy piacosításának nem volt komoly társadalmi támogatottsága, és a Kossuth téri ellenforradalom után a közhangulatot már az ellenzék uralta. A nagyszabású átalakításhoz szükséges józan társadalmi vitára – a reform ellen nemzeti zászlókkal felvonuló tüntetők és az ellenséges szakmai megnyilvánulások légkörében – nem volt esély. A liberálisok megpróbálták a változtatásokat kormányzati eszközökkel keresztülvinni, de az ellenzék népszavazással leterítette őket. Sokan kárhoztatták a reformok, doktriner, erőszakolt voltát, amelyek így félresiklottak és csak rontottak a helyzeten. Ebben lehet igazság, de épp itt rejlik a lényeg: a rendkívül népszerűtlen reformok elől – melyek a szocialisták „jóléti identitásával” nem fértek össze – az SZDSZ, liberális alapállásánál fogva, nem térhetett ki, miközben nem sok esélye volt a sikerre egy olyan ellenzékkel szemben, amely szociális és nemzeti jelszavakkal támadott minden megszorítást. A liberális kísérlet félresiklása és politikai veresége így szinte „be volt programozva”.
A baloldalt lenullázták. 

*

A magyar szociáldemokrácia örökségére apelláló MSZP ma mindhárom területen erősen deficites. Magyarságról/történelemről (az antifasizmuson kívül) nincs mondanivalója. A szocializmust, amely az anyagi biztonságot jelentette, kiütötték a kezéből. A demokrácia értékeit vallja ugyan, de ez sem áll igazán jól neki, nem tartozik történelmi örökségéhez, hiszen 1989 után kényszerből vállalta föl csupán. Rutinos technokrata párt, nem több, amelyet öntudatot adó eszme hiányában könnyen kikezd a korrupció. Identitásának minden elemét újra kell építeni.

Ellenlábasa, a Fidesz Magyar Polgári Párt viszont duzzad az öntudattól: a nemzeti kártya alanyi jogon az övé, a szociális kártyát pedig elvette ellenfelétől. (Időnként a demokráciáról is odavet valamit, de nem ezért szeretik.) Hogy a nemzeti és szociális jelszavakkal való felelőtlen vagdalkozás miféle veszélyeket rejt magában, azzal nem sokat foglalkozik. (Arról azért gondoskodik, hogy a két jelző – legalább a párt centrumában – ne nőjön össze. A nyomában törtető Jobbik azonban megvalósítja ezt.) 

Akik arra számítanak, hogy a következő ciklusban – mint valami javított Horthy-rendszerben – „legalább rend lesz”, alighanem csalódni fognak. A Fidesz a saját maga által teremtett légkör foglya lesz. Könnyen olyan helyzetben találhatja magát, mint Őszöd után a szocialisták: egy agresszív, nacionalista, „népbarát” ellenzék fogja számon kérni rajta bevált(hat)atlan ígéreteit. A Fidesznek nincsenek olyan jó kártyái, mint mutatja. A jólét és szociális biztonság terén alig lesz mozgáslehetősége (elsősorban a fájdalommentesnek ígért reformokkal lesz nehéz dolga); a demokrácia terén erősen deficites (ezt majd baloldalról fogják az orra alá dörgölni); nemzeti öntudat dolgában pedig a szélsőjobb támaszt majd erős versenyt. Meglátjuk, mit válaszol majd Orbán Viktor a parlamentben a Jobbiknak, amikor az számon kéri rajta 2006-os önmagát.

*

A magyar társadalom meghatározó része a végsőkig ragaszkodott a Kádár nélküli Kádár-rendszerhez: a hatalom által nyújtott szociális biztonság illúziójához. Amikor nyilvánvalóvá vált ennek tarthatatlansága, az áldozati önképbe menekült. A Fidesz és annak vezetője e mentalitás terméke és zászlóvivője egyszerre. Most vált egyértelművé, hogy a magyar szavazópolgárok túlnyomó része egyáltalán nem építette be világképébe a XX. század tapasztalatait: a Kádár nélküli Kádár-rendszerben végleg csalódván, most a Horthy nélküli Horthy-rendszerbe vetik bizalmukat. Előbbi zászlaján egyedül a szociális biztonság állt, utóbbién pedig szociális biztonság, tekintélyelv, nacionalizmus.
 

támogatás
Pop up banner
[popup][/popup]