Háy János: Titok

Ki volt a nagyapám – ezt kérdeztem, mikor kicsit nagyobb lettem, de az apám nem szólt semmit, azt mondta, egyszer már elmondta, s ő kétszer nem. Akkor éreztem, hogy ez titok. Titok, ami ott lappangott eddig és ott lappang majd ezután is minden napunkban. De a titokkal senki nem tud egy életet leélni. A titok azért titok, hogy zárjai egyszer felpattanjanak.
 

1699, Buda

 

2010. március 18.  

 

Gyerek

Tizenhárom éves vagyok, az alsó Vizivárosban lakom a szüleimmel. Életkorom szerint még gyerek, de a nap nagy részében felnőtt, hisz apám asztalosműhelyében dolgozom, akár a felnőtt munkások. Apám döntött így. Már kisgyerekkoromban bevitt a műhelybe. Akkor még csak egy inas volt. Szegények voltunk, alig a török kiűzése utáni évek voltak ezek. Mindenütt romok, és törökmaradványok. Az apám műhelyének egyik oldala csak deszkázva volt, a réseken, télen behúzott a hideg, néha itt-ott átszemerkélt a hó. Mondta is az anyám, mért akarod, hogy ez a gyerek itt legyen, megfázik, s majd akkor nem lesz senki sem, aki megörökli a műhelyt. Hogy lássa a szerszámokat, mondta apám, hogy tudja mire valók. És engem lenyűgöztek a vésők, amint méret szerint sorakoztak a falon, a fúrók, a gyaluk és fűrészek. Ritkán nyúltam hozzájuk, csak a képzeletem játszott. Katonák voltak. A vésők gyalogosok, a fúrók a lovasok, a gyaluk voltak a parancsnokok, s a fűrészek a királyok, akik miatt az egész háború folyt. Volt egy, aminek a feszítőmadzagja már rojtokban lógott, ő volt nekem a török király, akit a magyarok kiűztek az országból. Néha apám megélezte ezeknek a királyoknak a koronáját, hogy jól fogjanak, ha a drága deszkába vág. A reszelő pengette a fűrészfogakat, csak úgy zengett a környék, s aztán válaszoltak rá a kovácsok, pengtek a kalapácsütések az izzó fémen, néha állatok bőgtek bele ebbe a zenébe, néha valaki ordibált, az asszonyok a kocsmába szökött uraikkal kiabáltak.

Budavári utca egy archív felvételen

Hadd menjen az a gyerek játszani, mondta anyám apámnak, mikor már nagyobb voltam, s a kisebb fákból, polcokat, sámlit, egyszerű ládákat raktam össze. Hulladékfa volt ez, apám már nem használta volna, csak gyűltek, a gyalupad alatt voltak feltornyozva, egyszer úgyis megtelik ott, én meg gondoltam egyet, s azt mondtam, édesapám, ebből lehetne egy polc a pincébe, az ablak mellé, tarthatunk rajta bármit, hordódugót például, azt úgyis mindig keresni kell. Igazad van, mondta apám, egy pillanatra felegyenesedett, az tényleg hiányzik ott. Ez elég volt nekem ahhoz, hogy jobban menjen a munka, hogy szebbre csináljam annál, amilyennek lenni kellett volna, hisz ki nézi a pince ablaka melletti polcot. De ez a mesterség lényege, ez az, amit senki nem tud megtanítani, hogy szebbnek kell lennie mindennek, mondta mindig apám, mikor készen lett valamivel és megmutatta, hogy szebbnek kell lenni, mint szükséges, hisz nem a szükség miatt készül, hanem miattunk. Hadd menjen, mondta anyám, apám meg, hogy mehet persze, de látja, itt akar maradni. És tényleg ritkán mentem. Összeverődtek a vízivárosi kölkök, ahogy a pap nevezett meg minket a templomban, és csak randalíroznak, a romos házakba bemásznak, életveszélybe sodorják az életüket. Ha kétszer hívtak, legfeljebb egyszer mentem, bár a romok közötti ugrándozás, a beomlott házak sötét zugaiban mászkálás kedvemre való volt. Valami más tartott vissza. Anyám szerint, mert én akarok lenni a vezér, de nem lehetek, mert vezér már van. Holott nem. Másképp szólnak hozzám, mint egymáshoz, mondtam otthon vacsoránál, azért nem akarok. Anyám szerint nem, apám szerint, mindenkihez kicsit másképp szólnak, mert mindenki kicsit más. Mindhiába volt a szülői magyarázat, mert ahogy egymáshoz beszéltek, nekem az egyforma volt, s csak az különbözött, ahogy hozzám. Talán mert gazdagok, mert ekkor már gazdagok voltak a szüleim, a várban újjáépülő paloták tulajdonosai nem győztek ágyat, asztalt rendelni, s némikor faragott lépcsőket. Apám immáron tíz munkással is alig bírta a megrendeléseket, de mindenki tőle akart, hisz a legjobb mester volt a környéken. Talán emiatt, gondoltam, de hisz más gazdag gyerek is van a csapatban, talán mert én másképp nézek ki. Néztem magam a Duna vizében, de nem találtam különbséget, sem termetben, hajszínben, sem más külsőségben.

Ültünk a Duna parton, néztük a vizet szelő dereglyéket, milyen jó is volna csorogni lefelé a vízen, egészen a tengerig… Épp ezt gondoltam, amikor a kocsmáros gyereke megtörte a víz hangját. Vasárnap voltunk a nagyapámnál. Miért – kérdezte egy másik. Disznót vágtak, mondta és belefogott a hétvége részletes leírásába és én álmélkodva hallgattam, ahogy felsorolta az udvar minden zegzugát, ahogy felidézi az öreg szavait, és hogy az öreganyja mit mondott arra. Tetszik? Tetszik – mondtam. És a te öregapád hol él – kérdezte. Nekem nincsen – mondtam. Olyan nincs, hogy nincsen, mert mindenkinek van. 

 

Viziváros a 17. században

Miért nincs nekem nagyapám, kérdeztem akkor otthon, miért nem tudok semmit, azokról, akik régen éltek. Mert nincsenek, mondta az apám, akik meg voltak, olyanok voltak, akikre nem emlékszem. Messziről jöttem. Hol volt az a messzi, kérdeztem, mért nem nézzük meg azt a messzit, mennyit változott, mióta édesapám eljött onnét? Az olyan messzi van, mondta apám, hogy egy élet kevés lenne odaérni. Aztán hallgatott, én meg nem mertem tovább kérdezni.

Sok évet álmodoztam arról a különös messzi tájról. Azokról a színesruhás emberekről, mert színesruhásoknak képzeltem őket, akik ott élnek, akik az én rokonaim, akikkel félszavakból is megértjük egymást, mint a kovács és a fazekas gyerekei, akik unokatestvérek. És a többi gyerek is, ők mind olyanok, mintha unokatestvérek volnának, csak én vagyok, aki nem abból a családból való.

Ki volt a nagyapám – ezt kérdeztem, mikor kicsit nagyobb lettem, de az apám nem szólt semmit, azt mondta, egyszer már elmondta, s ő kétszer nem. Akkor éreztem, hogy ez titok. Titok, ami ott lappangott eddig és ott lappang majd ezután is minden napunkban. De a titokkal senki nem tud egy életet leélni. A titok azért titok, hogy zárjai egyszer felpattanjanak.

A budavári zsinagóga csarnoka

A budavári piacra baktattam egy októberi napon, mert ott volt egy fazekas, bizonyos von Finkenstein, hozzá küldött anyám. Alig értem el a piac sarkát, amikor látom, hogy egy halárus torkaszakadtából üvöltözik a gyerekével, hogy szétloccsantja a fejét, ha nem csinál ezt vagy azt, nem értettem pontosan mit, annyira üvöltött, már forgatta a kezében a botját, amikor egy vásárló odakiáltott: Hogy lehet így bánni egy gyerekkel, nem szégyelli magát apa létére. Mire az halárus mondta: Örüljön, hogy felneveltem a török fattyút. Néztem a bottal fenyegetett fiút. Velem lehetett egyidős. Feketearcú kölök, hasonlított is rám. Álltam ott, mintha hirtelen gyökeret növesztettem volna. Mit bambulsz itt te gyerek, kiabált rám az árus, de nem bírtam mozdulni, a gyökér nem eresztett. Íme hát itt van előttem a titok, az én szomorú sorsú testvérkém felfedte nekem. Az én apám nem az én apám, az én anyám nem az én anyám. Én egy vagyok abból a sok-sok anyátlan maradt török gyerekből, akik a harcok után itt maradtak. És már értettem, mért nem beszéltek róla a szüleim. Nem akarták, hogy bárki ujjal mutogasson rám, ez az ellenség gyereke, nem akarták, hogy ne legyek: magyar. És nem is mutogattak, csak furcsán néztek, de nekem ez a furcsa nézés épp elég volt, és ez a gyanakvó nézés rosszabb volt, mint tudni, hogy én török vagyok.

Apa

A várban laktunk. A szüleim, az anyám szülei és három nővérem. A törököt nem érdekelte, hogy kik vagyunk, csak az, hogy amit csinálunk, jó minőségű legyen. Erre voltunk berendezkedve, már a nagyszüleim is így éltek. Százötven év, nagy idő. Senki nem gondolta, hogy ez meg fog változni, hogy vége lesz Törökbudának. És senki nem gondolta, ha vége lesz, akkor épp így lesz vége. Hónapokig tartott az ostrom, szétomlott minden, ami még nem omlott szét a török kezében. Romokban hevertek a falak és a bástyák, romokban a várkapuk, a polgárházak. Mikor a keresztény sereg katonái megjelentek az utcán, már tele volt a kövezet tetemekkel, de még foghíjas volt ez az utcaszőnyeg. Csörtettek végig a váron és rárontottak a maradék lakosságra, jogosan gyilkolnak és fosztogatnak, mondta valaki közülünk, hisz mindenki a törököt támogatta. A halottakból font szőnyeg teljes lett. A Nagyboldogasszony templom romjaitól a Bécsi kapuig sűrűn egymásra hányva hevertek szétvagdalva az ismerős lakosok. Milyen szörnyű érzés keresztnéven ismerni a halottakat: Mári, Sami, Nazil, Stefán, Judit. Előbújtam a fészerből, mikor csendesedett az öldöklés hangja, apám, anyám és a testvérek, mind vérbe fagyva. Magam sem értem, hogy miképpen történt, hogy hiába a fajdalomtól majdnem szétszakadt szív, az agy, mint egy gyors gépezet, elkezdett működni. Menekülj, míg sötét van, mondta az agy az apám hangján, s hogy a láda mögött találok öt zacskó aranyat, azt vigyem, és minél előbb jussak a romokon kívülre.

A menekülés nem volt veszélytelen. Egy őrség, egy zsák arany, egy másik randalírozó csapat, újabb zsák. A rév, amivel a Dunán átjutottam, még egy zacskó. Meghúztam magam a közeli zsombékban, ekkorra újra világos lett, a zöld biztonságában aludtam át a napot. Katonák kurjongatására ébredtem, már megint részegek, ez szokatlan volt, hisz a janicsárok is ittak, de nem merték kimutatni. Egy lányt cipeltek, megismertem, két házzal messzebb laktak a szülei. Fiatalabb volt nálam, akkor még úgy gondoltam rá, gyerek, de az ostrom napjai, s a menekülés, úgy tűnik, gyorsan felnövesztették. Érett nő, gondoltam magamban, meg más emlék nem is maradt azok közül, akikkel az ostrom kezdetéig együtt éltem. Újabb zsák arany, és a lány szabad lett. Magamhoz húztam, megöleltem, örült, hogy megmentettem a katonáktól. Vajon ez volt-e az első eset, amikor a testét használta, ahogyan én a zsák aranyat, latolgattam, de hirtelen feledtem a gondolatot, annyira jó volt érezni a meleg testet, és csodának éreztem, ajándéknak a teremtőtől, hogy ez a lány épp ott van, ahol én. Később tudtam csak meg, hogy ahány zsákom nekem elfogyott, neki annyiszor lett szeplős a teste. És fájt, hogy csak a negyedik alkalommal tudtam ott lenni, hogy másra költöttem az első zsákot. Néha mikor haragudtam rá, eszembe jutott az ő három zsákja. Kiabáltam vele, hogy mások ujjnyomai maszatolták be a bőrét, s ő csak sírt, ha nem így lenne, mondta, nem élnék. 

 

Buda látképe (korabeli rajz)

Napokig bujdostunk ott a zsombék biztonságában, enyhe ősz volt, a környék parasztjaitól szereztünk élelmiszert. A hadak továbbvonultak, űzni lefelé délnek a törököt, elkotródtak a randalírozó utóvédek, a háborúk fosztogatói, hisz már nem volt mit ellopni. Menjünk vissza, mondtam akkor neki. Oda? – kérdezte. Oda, mondtam. Felejtsük el, ami volt és kezdjünk el az egészet elölről. A lány nézett, olyan furcsa, hogy kék szeme volt, tükörkék, csillogott, vagy a nap benne, nem tudom, hirtelen nem tudtam volna különbséget tenni. Csak szeretni tudlak, mondta, felejteni nem. Ha szeretsz, mondtam, felejteni is tudsz, amit meg nem feledsz, arról hallgatsz, hisz amiről nem beszélünk, az nincsen.

Anya

Mért, akarsz épp oda visszamenni? Nem tudott válaszolni. Oda akart menni, ahol elbukott. Ilyenek. Férfi. Én meg követtem, mert szeretem. Mindig is szerettem, annyit néztem, amikor még kislány voltam, ő persze csak nálam nagyobb lányokkal, de arra gondoltam, én csak vele tudom elképzelni, hogy élek. Minden úgy látszott, ez nem történhet meg, s mégis megtörtént. Ki tudhatja, hogy milyen fordulatot hoz az ember sorsa, s hogy minek mi lesz a következménye. Hogy Budavár pusztulásából is születhet valami. Hisz ha ez nincs, nem lesz a mi szerelmünk, nem születik meg a mi kisfiunk, aki majd folytatja az életünket ezen a földön.

Visszajöttem hát vele, mert vissza kellett jönnöm. Senki nincs már azok közül, akik között éltünk, anyáink, apáink, testvérkéink, a mellettünk és a velünk szembe lakók, mind, mind nincsenek. Csak mi vagyunk. Egy apa, egy anya és egy gyerek. Felejtettem, bár nem tudom, mi az, ami tényleg kilépett a szívből, s mi az, ami ottmaradt, s csak a titok bilincseit vertem rá. Mert hiába minden felejtés, idegenek vagyunk, s nem azért, mert mások vagyunk. Nem az az idegen, aki más, hanem az, aki se ilyen, se olyan. A fejemben megvan a régi naptár, megvannak a gyerekkori képek. Gondolatban ülöm meg a szédert.