Felelős és etikus?

Február 11-én a teljes magyar médián végigfutott a hír: 95 Holokauszt-túlélő (illetve hozzátartozóik) keresetet nyújtottak be egy chicagói bíróságon, s ebben a Magyar Államvasutakat perlik milliárdokra, amiért az közreműködött az 1944-es deportálásokban. Másnap már magyar történészek, jogi szakértők, a Holokauszt Dokumentációs és Kutatóközpont munkatársai is megszólaltak az ügyben, tollat ragadtak az ismert antiszemita publicisták…

 

A beadvány azt állítja, hogy kilencévi kutatómunka és több tízezer dokumentum átvizsgálása előzte meg a felperesek mostani jogi lépését. Ennek azonban nem sok nyomát látni. A szövegben a deportálások közismert tényeit foglalják össze, és a téma legismertebb kutatójának (Randolph L. Braham) egyik írására hivatkoznak, ezen túl semmilyen forrást nem idéznek. Komoly tévedések is föllelhetők a szövegben: még ha el is hisszük, hogy a deportálás előtt álló zsidók kézitáskájukban vagyonuk átlag nyolc százalékát vitték magukkal értéktárgyak formájában, akkor is téves az állítás, hogy a vagonokba tuszkoláskor ez mind a vasút birtokába került. Jogi hézagok is akadnak: a hivatkozott „Convention on Genocide” (Népirtásról szóló megállapodás) jóval a ’44-es események után került az amerikai törvények corpusába. 

 

A végállomás

A szövegezők ezután Randolph Braham adatai alapján kalkulálnak tovább. A végeredmény: a deportáltaktól a pályaudvarokon elrabolt vagyon (akkori értéken) 240 millió dollár, ami mai értéken ennek 33-szorosa, vagyis 7.920 milliárd dollár. Ezt követelik, valamint egymilliárd dollárt a nem vagyoni károk fejében. 95 magánszemély követel tehát majd kilencmilliárd dollárt a MÁV-tól – a magyar GDP öt százalékát. Hangsúlyozzák, hogy mindezt a Holokauszt áldozatai és azok utódai nevében teszik, akik majdan részesedhetnek a megítélt összegből, ha csatlakoznak a beadványhoz.
A témával foglalkozó újságírók megpróbálták a beadványt jegyző ügyvédi irodát elérni  – e cikk írásának pillanatáig sikertelenül. A HVG izraeli tudósítója azonban több túlélővel is beszélt, akiknek a neve a beadványon szerepel. Kiderült: egyesek nem is hallottak az ügyről, mások ugyan tudják, hogy a nevükben valami jogi eljárás zajlik, de semmi közelebbit. Nem tudták, hogy nevük egy elnagyolt, jogilag és történelmileg is pontatlan, elképesztő összegeket követelő beadványon szerepel. Az egyik (nem teljesen valószínűtlen) vélekedés szerint abban bíznak, hogy az amerikai jog útvesztőiben botladozó MÁV-ot könnyű lesz peren kívüli alkuban jókora összeg megfizetésére bírni. Az egymilliárdos nem vagyoni kár egyharmada – reményeik szerint – az ügyvédi irodát illeti majd. S ez nem éppen az önmérséklet jele.

Nem olvashatók a beadványon a kárpótlási ügyeket bonyolító, kormányokkal tárgyaló, nagy nemzetközi zsidó szervezetek (WJRO, Claims Conference, World Jewish Congress). A honi zsidóság képviselői szintén csak a médiából értesültek a beadványról (legalábbis ezt cáfoló információink nincsenek). E szervezeteket képviselik a zsidókat kárpótlási ügyekben. Őket megkerülve szólni elpusztított százezrek nevében – megkérdőjelezhető vállalkozás.
A Holokauszttal kapcsolatos kártérítések ügye olyan roppant kényes, a „Holokauszttal pénzt zsaroló zsidók” vádját sokan olyan szívesen kapják elő, hogy ezekben az ügyekben csak a legnagyobb körültekintéssel és a legmagasabb etikai mércével szabad eljárni. A szóban forgó beadvány szerzőiről egyre inkább az ellenkezője kezd kiderülni.

Komoly zsidó szervezetek támogatását nem élvező magánszemélyek, elpusztított százezrek nevében, hevenyészett beadványokban követelnek dollármilliárdokat. Ez igen felelőtlen eljárás: a Holokausztból eredő erkölcsi tőkét erodálják. Ráadásul arc és cím nélkül, a távolból, irreális követelésekkel a Magyarországon élő zsidók ellen keltenek hangulatot. És etikailag is támadható: elpusztított százezrek vagyonát követeli 95 ember (vagy inkább: nevükben egy ügyvédi iroda),  miközben nem világos, hogy túlélő társaik miképp jutnának hozzá az esetleges kárpótláshoz.