„A kabaré ne legyen részrehajló”

Voltak példaképeim. Először is Alfonsó, az ős-clown. Aztán Horváth Tivadar, a remek előadóművész, Salamon Béla a pesti slemil, Kabos Laci, a maga sajátos dramaturgiájával és természetesen, a felejthetetlen Kellér Dezső.  Úgy érzem, hogyha azt mondjuk hogy pesti kabaré, akkor abba az én 23 éves igazgatásom feltétlenül beletartozik. 

Sas Józseffel, a Mikroszkóp Színház igazgatójával beszélget Várnai Pál

 

Sas József (Fotó: Tóth Csilla)

Humorista. Számos díj kitüntetettje: Jászai Mari-díj, Karinthy-gyűrű, Magyar Köztársasági Édemrend Tszti Kresztje, Erzsébet-díj, Érdemes és Kiváló művész.

–  Huszonhárom éve vezeti a Mikroszkóp Színházat, amely talán az utolsó magyar vagy pesti kabaré. Beszélgetésünk ürügye egy kerek évforduló, ugyanis Sas József nemrég múlt 70 éves. Nagy ünneplések voltak, többek között egy születésnapi show-ja is a tévében. Különben a legutóbbi szilveszterkor sokan az Ön műsorát tartották a legjobbnak. Mindenekelőtt beszéljünk pár szót gyerekkoráról és pályakezdéséről. Egyik könyvében említi, hogy „Franzstadti csóró utcagyerek” volt.

– Miután apámat elhurcolták, a Ferencvárosban laktunk anyámmal és öcsémmel, majd mostohaapám is csatlakozott hozzánk. Olyan szegények voltunk, hogy egyik nap ültünk a Haller téren egy padon, s jött egy Harsányi nevű bokszoló, aki megkérdezte tőlünk, hogy vacsoráztunk-e már? Jót röhögtünk, mert, bár a szót ismertük, a vacsorát nem. Mondtuk, hogy persze hogy nem vacsoráztunk. – Akartok? – Naná. – Akkor gyertek a Fradiba. A Fradit akkor Kinizsinek hívták, de azért mindenki Fradinak nevezte.  – Ha beszálltok bunyózni, akkor kaptok tejet meg kenyeret, tette hozzá Harsányi.  Mezítláb voltunk, rohantunk a Fradi pályára. Ott bunyóztunk és a tejet valóban megkaptuk, néha mi is cipeltük. Ez volt a sportolói pályafutásom. A hetedik általánostól kezdve minden nyári szünetben dolgoztunk, vagy a konzervgyárban, vagy a fagylaltgyárban vagy a szalámigyárban, mert a Fradi (Kinizsi) az élelmezéshez tartozott s ilyen jó helyekre helyeztek el minket. Ebből a pénzből fedeztük tanszereinket, tankönyveinket.

–  Említette, hogy apját elhurcolták munkaszolgálatra.

–  Igen. Utolsó emlékem róla – négyéves voltam – hogy hoz nekünk egy nagy görögdinnyét. Majd eltűnt, a Zöldi-féle különítménnyel vitték el. Nem tudtunk róla semmit, egészen a háború utánig, amikor a győri színházhoz kerültem s ott az igazgató elmesélte, hogy együtt voltak apámmal Auschwitzban.

– Hogyan élték túl a vészkorszakot?

– A Klauzál utca 35. szám alatt laktunk, egy földszinti lakásban. A ház oszlopán még most is ott van a szilvalekváros kezem nyoma, mert öcsémmel odaszaladtunk, amikor bejött egy nyilas és a levegőbe lőtt. A Klauzál utcából sikerült bejutnunk egy Nürnberg utcai svéd védett házba, ahonnan később a nyilasok kirakták a gyerekeket és elvittek bennünket a Klauzál téri csarnokba. A következő állomás a bevagonírozás lett volna. Nagy szerencsénk megóvott attól, hogy elvigyenek bennünket az utolsó transzporttal. Bejött egy rendőr és egy nyilas. Sírtam. Egy néni elkezdett kiabálni, hogy viszik a gyerekeket. Odaszaladt anyám és, amikor a nyilas elment valahová, a rendőr cinkos intésére anyám elvitt onnan. Hát így maradtunk életben.

–  Hát igen, hajszálon múlott mindegyikünk élete.  De hogyan lett színész? Ön végigjárta a magyar vidéki színész vándorútját. Ugye táncoskomikusként debütált?

– Tandíjmentesen végeztem el a Rózsahegyi színiiskolát. Egy idős színésznő összehozott engem a győri koreográfussal, ahol azt mondtam, hogy tudok táncolni. Persze nem tudtam. Amikor rájöttek erre, látva, hogy mennyire szeretnék színész lenni, leszerződtettek segédszínésznek. Táncoltam, énekeltem, majd prózai szerepeket is kaptam. Utána egy évre Békéscsabára szerződtem, majd hívtak a pécsi színházba. Ezt követően behívtak katonának és onnan kerültem a Néphadsereg művészegyüttesébe. Aztán egy kecskeméti vendégjátékunk alkalmával feltűntem a Radó Vili bácsinak, aki leszerződtetett az ottani színházhoz. Színészi pályafutásom következő állomása Szeged volt, ahol azokban az években a legkiválóbb színészek és operaénekesek fordultak meg.  Majd feljöttem Budapestre, nótákat írtam, felfedeztek. Az én életem a színházon belül és a színház körül zajlott. Leszerződtetett engem a Marton Frigyes és a Komlós a Mikroszkóp Színházhoz, azóta itt vagyok. Írom a számokat és bekerültem egy nagyszerű közegbe. Amikor Komlós János meghalt, Marton Frigyes lett az igazgató, majd később ő javasolt engem igazgatónak és így neveztek ki. „Faltól falig igazgatónak” hívtak, mert állandóan bent voltam, mindent én akartam csinálni. Lassan rájöttem, hogy mi tartozik rám, mi nem. 23 év után, minden szerénytelenség nélkül elmondhatom, hogy egy nagyon értékes színházat csinálunk. Vidéki fesztiválokra hívnak bennünket, a televízióban sorozatosan nyertük meg a szilveszteri kabarékat. A kor nagy színészeit tudtam szerződtetni, olyanokat mint Ruttkai Éva, Bessenyei Ferenc, Körmendi János, Agárdi Gábor, hogy csak néhány nevet említsek. Ma is kiváló színészek és komikusok lépnek fel nálunk, akiket nem kell bemutatni, mert egy egész ország ismeri őket.  Elmondhatom, hogy az utolsó magyar kabaré-játszó színház vagyunk. 

–  Volt kitől örökölnie tehetségét.

– Valóban. Édesapám bonviván volt, egész addig, amíg jöttek azok a törvények és le nem tiltották. Akkor az OMIKÉ-ben játszott, ahol fellépett a zsidószármazású színészek színe java. Nagyszerű előadások voltak, de sajnos, vége lett. Ez minden, amit tudok, de az OMIKE mellett most is ott van egy márványtábla, amelyen apám neve is szerepel.

–  Részesült Ön gyerekkorában bármiféle zsidó nevelésben?

– Sajnos nem, s ezt azért mondom, mert öregkorára az ember elkezd ezen gondolkodni, de én vallásmentes családban nőttem fel. Ez nem volt nálunk téma s nem is volt sok-sok évig, de most megint elkezdek félni attól, amitől manapság félni lehet.

– Ugye Önt Komlós fedezte fel?

– Marton Frigyes és Komlós János. Marton fesztiváljában énekeltem egy számot, Komlós ott volt és felfigyelt rám. Mérhetetlenül okos ember volt, akitől Hofi Géza is sokat tanult. Mindig azt mondta, hogy rátámaszkodik az eszére. Valahogy én is így vagyok vele, ami nagyon fontos s amit Komlós mindig hangoztatott, hogy a kabaré az egy komoly műfaj. Mikor az emberek kimennek a kabaréból, el kell gondolkodniuk azon, hogy miről is szólt, mi volt a mondanivalója. S mivel az élet tele van szomorúsággal, nyomorúsággal, a szomorúság kézen fogva jár a humorral.

–  Most arról kérdezném, hogy hol látja a helyét a magyar kabaré történetében? Voltak példaképei?

– Voltak példaképeim. Először is Alfonsó, az ős-clown. Aztán Horváth Tivadar, a remek előadóművész, Salamon Béla a pesti slemil, Kabos Laci, a maga sajátos dramaturgiájával és természetesen, a felejthetetlen Kellér Dezső.  Úgy érzem, hogyha azt mondjuk hogy pesti kabaré, akkor abba az én 23 éves igazgatásom feltétlenül beletartozik. Ennek jelentőségét én nem taglalom, ezt szépen megírta Molnár Gál Péter is. Mindenki, aki ebben a szakmában dolgozik, akár rendező, akár igazgató, egy picit formál ezen a műfajon. Komlós alatt más volt, az övé inkább az újságíráshoz közelítő, nagyon magas színvonalú, szellemes kabaré volt. Én sokat merítettem a saját színházi életemből. is. Operettszínész voltam és táncoskomikus. Annyit változtattam ezen a műfajon, hogy behoztam énekes és táncos számokat, revűelemeket alkalmaztam. Rá voltunk kényszerítve, mert közben a nagy prózai színházak is elkezdtek már operetteket és musicalokat játszani. Selmeczi Tiborral megírtuk az első magyar musical kabarét, Kutyák címmel, a Macskák nyomán. Igyekszünk újítani a mai napig, de rengeteg méltatlan támadásnak és nyomásnak vagyunk kitéve s hát nehéz dolgunk van a mai gazdasági helyzetben is. Szeretem csinálni, van hozzá energiám. Néha azt gondolom, hogy át kellene adni valaki másnak, aki jobban bírja. De a színházasdit nem adom fel, játszani, ha rajtam múlik, mindig fogok.

– Egyik könyvében azt mondja, hogy a kabaré nem lehet kormánypárti.

– Az igazi kabaré az emberi butaságról, a demagógiáról, a mellébeszélésről szól. Ha ezt a kormány csinálja, akkor nem lehet kormánypárti, ha nem, akkor azokkal áll szemben, akik ezeket a negatívumokat naponta képviselik. A kabaré tulajdonképpen az emberi hülyeségeket röhögteti ki. Ha szellemesen  csinálja, rendben van. A kabaré ne legyen részrehajló. A Mikroszkóp semmiképpen nem az.

– Nemrég alkalmam volt egyik műsorát megtekinteni. Az volt a benyomásom, hogy nagyon igyekeznek pártatlanok maradni, hol ide, hol oda ütnek, szellemesen. Dícséretére legyen mondva, hogy ha vannak is személyes preferenciái, ezek  alig vehetők észre a műsoraiban, s ami a legfontosabb: az  Önök, természetszerűleg kevert és vegyes közönsége egyformán és önfeledten  tapsol és kacag, tekintet nélkül arra, hogy melyik oldal kapja a fricskákat.  S ilyen módon, hál’Istennek, ezeknek a „politikus” műsoroknak sikerül, legalább pár órára elfeledtetni az emberekkel a mai politika borzalmas szembenállását.

– Nagyon örülök, hogy Ön ezt így látja. Valóban középen áll ez a kabaré. Hiszen egyik számomban azt éneklem, hogy „két énem van énnekem, most élek skizofrénen, egyik énem kormánypárti, a másik ellenzékem.” Ez egy ősi  Szilágyi Gyuri szöveg, amit átírtam mára.

– Abból is, amiket mondott, az az érzésem, hogy ma nehezebb kabarét csinálni, mint régen.

– Ez biztos. Nem véletlen, hogy volt olyan kollégám, aki megijedt és otthagyta nálunk a műsorát.

– A múltkoriban hallgattam a rádióban egy beszélgetést Önnel s akkor elmondott részleteket az Ember tragédiájából és  a Hamletből, de verset is adott elő. A műsorvezető – s én nem kevésbé –megdöbbenve hallgatta, hogy milyen kitűnően mond verset is, prózát is.  Nagy kár, hogy erről az oldaláról alig ismert.

– Nézze, nagyon sajátos közeg, családi színházi körülmények, meg egy bennem bízó rendező kellene s akkor szívesen adnék elő prózát vagy verset is. De azért hetvenen túl az ember nem akar új dolgokba belekezdeni.

– Mély benyomást tett rám, amikor elénekelte, igaz, más szöveggel, Feleki Kamill emlékezetes dalát az Állami Áruház című filmből . Ha nem saját szemeimmel látom Önt,  azt gondoltam volna, hogy maga Feleki énekel. Ragyogóan utánozta. De hát ebbeli képességei iránt eddig sem volt kétségem.

– Arról énekeltem a kis unokámnak, hogy itt nagyon nagy bűnök vannak az idősebb korosztállyal szemben és hogy a szegények mennyire kiszolgáltatottak. Ezt a szöveget teljes mértékben én írtam.

–  Szinte minden műsorában vannak utalások a roma és a zsidó kisebbségre. Ezt miért teszi? Nem tart attól, hogy a közönsége túlságosan, hogy mondjam, sztereotípizálja őket?  S azért nevet?

– A közönség pontosan érti, hogy mit akarok mondani. Azt, hogy ami ma Magyarországon van, az túllépett azon a határon, ami ma Európában elfogadható. Ezt a magam eszközeivel, köteles vagyok elmondani.
 
–  Az  Ön műsorai kétségtelenül igen népszerűek.

–  Számomra az a legnagyobb öröm, hogy minőséggel is lehet népszerűnek lenni.