Csendes árnyak

Ha késő délután végigbaktatunk a Böszörményi úton, postára, bankba, önkormányzathoz menet, már a friss ottlakó is összeakadhat a táncőrült és vadászgépkedvelő órással, a fegyelmezett mosolyú fideszes tömbmegbízottal, Á-val, akit utcánk kiskereskedői néha elszalajtanak boltba, ügyeket intézni vagy cigiért (váltótársa B. délre már megbízhatatlanra issza magát), a templomkertben a segédlelkészével cigarettázó püspökkel…
 

 

 

 

Ablonczy Balázs

Zsidóság a Hegyvidéken

 

A XII. kerületet övezi valamiféle mitikus aura a magyar tudatalattiban: eszerint a Hegyvidék a hibridhajtású, 3000 köbcenti feletti, szlovák rendszámú terepjárók hona lenne, amelynek otthonaiban kötelező elem az étellift és a kizárólag Veuve-Cliquot-val működő dzsakuzzi. Nos, hiba lenne tagadni, hogy ilyen is van – bár e sorok szerzője még egy ilyen otthont sem látott közelről, de ez talán az ő hibája.

 

Mátyásváros és az unikum

 

Csaba utca (Fotó: Tóth Csilla)

Ezzel szemben a kerületnek van egy kevésbé kivagyi és szerethető oldala is, s ahány ittlakót megkérdünk, a kötelező honi puffogáson felül azért szereti a lakóhelyét. A kerület egyébként nem túlzottan régi: a hatalmasra terjeszkedett I. kerület három részre osztásával jött létre 1930-ban, a formális működés azonban csak tíz évvel később kezdődhetett meg, amikor 1940-ben elkezdte munkáját az új elöljáróság. A korban dívó szokásnak megfelelően a kerületnek is magyar történelmi hagyományú nevet adott a hivatalosság, azonban a Mátyás király város elnevezés nem ragadt meg a köztudatban. Az új kerületnek olyan, egymástól fizikailag is távol levő területeket kellett egybeforrasztania, mint a svábhegyi parasztgazdaságok, a villákkal és nyaralókkal tarkított Széchenyi-hegy, Mártonhegy, a kissvábhegyi igazságügyi villatelep és a kerület alsó részeinek bérkaszárnyái és (kis)polgári világa, majd később a honvédségi lakótelep, fenn a Szendrő utcánál és a volt Honvédkórház mögött. Utóbbiaknak a Hegyvidék zömétől eltérő, khm, világnézeti preferenciái a mai napig tükröződnek a választási eredményekben.

Böszörményi út (Fotó: Tóth Csilla)

A kerület főutcája, a Böszörményi út igazi kisvárosi promenád képzetét kelti: apró boltok szegélyezik (a hegyvidéken található minden bizonnyal a legnagyobb sűrűségben Budapesten cukrászda, gyógyszertár és gyógynövénybolt – ezek egymásra hatását ehelyütt nem vizsgálom), s a tengely felezési pontján ott a Tik-Tak Presszó, amely nemzedékeket oltott be a sör és a röviditalok szeretetével. Bár az egységnek jobbos híre van, láttam én már Avar Jánost is pihenni a fák alatt, igazi hardkór növényvédő-napszemüvegben. Ha késő délután végigbaktatunk a Böszörményi úton, postára, bankba, önkormányzathoz menet, már a friss ottlakó is összeakadhat a táncőrült és vadászgépkedvelő órással, a fegyelmezett mosolyú fideszes tömbmegbízottal, Á-val, akit utcánk kiskereskedői néha elszalajtanak boltba, ügyeket intézni vagy cigiért (váltótársa B. délre már megbízhatatlanra issza magát), a templomkertben a segédlelkészével cigarettázó püspökkel, a magyar popzene történetének egyik legnagyobb tudású kutatójával, aki épp az MTI-nél húzza a gályát, valamint a doktornővel („Persze, kiváltottam.”), a csemete volt bölcsisnénijével, a kiugrott teológussal, és a kutyáját sétáltató idős úrral, aki baromira emlékeztet valakire, de nem tudjuk kire. Ők mind kedvesen és barátságosan üdvözlik az embert, az otthonosság megunhatatlan érzetét keltve. Az utca végén levő Szamos Cukrászdában pedig összefuthatunk mindazokkal, akiket a hírekben látunk és/vagy Veuve-Cliquot bugyborékol a dzsakuzzijukban.

Belső lépcső (Fotó: Tóth Csilla)

A jámbor baloldali azt gondolhatná, hogy egy ilyen, eredendően konzervatív kerületben élhetetlen a lég, a villamoson kikapkodják az ember kezéből a 168 Órát és az ún. nemzeti (jelentsen is ez akármit) könyvesboltok egyre nagyobb száma is intenzív bakancscsattogással párosul. Ilyesmiről szó sincs. A kerület már a második világháború előtt a kormánypárt fővárosi szervezetének, a Községi Polgári Pártnak, vagy Ripka-pártnak egyik bázisa volt, és szembenállt a tőle lényegesen jobbra elhelyezkedő Wolff-féle Keresztény Községi Párttal valamint a liberálisokkal és szociáldemokratákkal egyaránt. Nem nagyon húzogatok itt párhuzamokat, de egy kicsinyt mégis: a Jobbik is jelentősen saját országos átlaga alatt szerepelt itt a legutóbbi EP-választáson, annak ellenére, hogy az elmúlt évek egyik nagy műbalhéjának okot adó Turul-szobor épp a kerületben található. Egészen a legutóbbi időkig jól teljesített az SZDSZ is, mondjuk nem annyira, mint az Újlipótvárosban, de majdnem. Az MSZP rogyadozó bázisát meg jobbára a már említett katonai lakótelepek jelentik.   

Városmajortól Farkasrétig

 

Svábhegy, Melinda út (Fotó: Gadó János)

A kerület zsidó lakosságának történetét még nem tárta fel senki, pedig ami a töredékes információkból összerakható, mindenképpen tanulságos lenne. A legrégebbi, Budáról származó zsidó emlék egy III-IV. századi aquincumi sírkő, amelyet a két világháború között az albertirsai Szapáry-kastélyban őriztek. A földrajzilag közelebb lévő Krisztinavárosban 1278-ból származik egy zsidó sírkő a mai Attila út-Pauler utca-Roham utca-Alagút utca által határolta területről, s a budai Várból zsinagógáról is van tudomásunk. 1746-ban a zsidókat immár sokadjára űzik ki Budáról, s a földrajzi adottságok mellett részben ez az oka annak, hogy a Duna jobbpartján a zsidó közösség mindig kisebb létszámú volt, mint a nagyobb és a XIX. században gyorsan magyarosodó Pesten. A budai hegyvidéki terület kései benépesülése miatt (jó ideig csak szőlőhegyek, dűlők és vincellérházak sorakoztak itt: még a XIX. század végén készült fényképek is nagy kopár dombokat mutatnak a Déli Indóház mögött) az itteni zsidó népesség elég alacsony számú maradt egészen a XX. századig. 1787-ben mindössze 26 zsidó élt Budán, s 1811-ben is csak 105 családot írtak össze. Létszámuk a továbbiakban sem emelkedett nagyon lendületesen: 1840-ben 1000 zsidó élt Budán, míg Pesten tízszer ennyi. (Más adatok szerint a szabadságharc leverése után már csaknem 5000-en éltek Budán – de a szerző, Büchler Sándor ebbe valószínűleg az óbudaiakat is beleszámolta.)

Imádkozás az Alma utcában (Fotó: Tóth Csilla)

A Budai hitközségnek 1900-ban 500 tagja volt, s még a hegyvidék fokozódó benépesülése után, a két világháború között is 7000 főt számlált a hitközség, amely autonómiáját csak 1949-ben veszítette el, amikor egyesült a pestivel. Fenntartott egy sor intézményt, a legrégebbi közülük a már a Vormärz időszakában is működő tabáni elemi iskola és kisdedóvó volt, amelynek létesítéséhez Brunszvik Teréz is támogatást adott. A három legnagyobb tekintélyű zsinagóga Budán az Öntőház utcai (ez a legrégebbi), az Újlaki és a Lágymányos-kelenföldi. A budai orthodoxok új, Zsombolyai utcai épületét Kozma Lajos tervezte, ám az államszocializmusban elvették a hitközségtől és a TIT használta. 1832-ben az óbudai Chevra Kadisa megnyitotta első temetőjét a Mátyáshegy oldalában, a mai III. kerületben. Az első temetőt követte a többi: a budai hegyvidék minden bizonnyal legtekintélyesebb izraelita temetőjét, a Farkasrétit 1895-ben nyitották meg. A csaknem 20 ezer itt eltemetett közül érdemes megemlíteni olyan közismert személyiségeket, mint fegyverneki Frommer Rudolf (1868-1936) fegyvergyárost, Ferenczi Sándor (1873-1933) pszichoanalitikust, Kepes Gyula (1847-1924) katonaorvost, sarkutazót, vagy Benoschofsky Imrét (1903-1970), az önálló budai hitközség utolsó rabbiját. A Virányos úton is volt izraelita temető a XIX. század végén, amelybe 1905 után már nem temettek, majd 1936-ban felszámolták, de erről a sírkertről nem tudni továbbiakat. Bár a Farkasréti temető impozánsabb, valószínűleg az egész főváros egyik legromantikusabb temetője a Csörsz utcai orthodox temető, amelyet 1890 és 1961 között használtak, de legrégebbi, ma is álló sírköve 1857-ből való. A valamikor Németvölgyi temetőből lekanyarított, nagyobb házhelynyi sírkert ma is látogatható, főleg egyes rabbik halálozási évfordulóikor. Külön érdekessége a kohaniták ösvénye, amelyhez korábban külön temetőkapu vezetett. Itt nyugszik például Reich Jákob Koppel (1838-1929) pesti főrabbi, a felsőház volt tagja, aki Pozsonyból került a fővárosba 1889-ben, s bár magyarul élete végéig nem tanult meg, azonban aforizmái, a róla szóló kedélyes történetek a kor zsidó városi folklórjának részei voltak. Mellette nyugszik veje, Chaim Dávid Szófér pesti rabbi. Ugyancsak itt lelt végső nyughelyet a Freudiger textilgyáros dinasztia több tagja. A temetőben kenotáfium állít emléket az ostrom alatti nyilas dúlás zsidó áldozatainak, az Alma utcai zsidó szeretetotthon lemészárolt öregeinek.

A Szeretetotthon (Fotó: Tóth Csilla)

Utóbbi nem az egyetlen tömeggyilkosság volt: 1945. január 12-én az elcsapott ferences, Kun páter vezetésével nyilas pártszolgálatosok lemészárolták a Chevra Kadisa Maros utca 16. alatti kórházának 92 betegét. Majd két nappal később, a Városmajor utcai Bíró-féle gyógyintézet volt a Budapest ostroma alatt elkövetett egyik szörnyű mészárlás helyszíne: a kórház 130 betegét és 24 ápolóját végezték ki nyilas pártszolgálatosok az udvaron. Emléküket ma kissé elhanyagolt emlékkő őrzi a Gaál József és a Városmajor utca sarkán. Az Alma utcai zsidó orthodox szeretetházat először 1944. november 20-án próbálták meg feldúlni és lakóit megölni, ekkor azonban még a budapesti rendőrség és Friedrich Born, a Nemzetközi Vöröskereszt képviselője megakadályozta a mészárlást. A rossz időktől tartva, a még járóképes öregek elmenekültek, ám 1945. január 19-én a még az otthonban lévő mintegy 90 embert, a néhány lépésre lévő Szamos utcában, a Városmajor oldalában lőtték le. A szeretetotthon egyébként ma is működik, s itt található a kerület egyetlen, aprócska (orthodox) imaterme is.

Az ostromnak nemcsak itt voltak zsidó áldozatai: senki nem számolta össze, hogy pontosan hányan pusztultak el a kerületi nyilasház pincéiben (Németvölgyi út 5.) vagy a svábhegyi, Melinda úti társasüdülők fáskamráiban. Utóbbiak a Gestapónak, illetve Eichmann Judenkommandójának főhadiszállásául is szolgáltak. A sors groteszk és könyörtelen játéka, hogy a korabeli építészeti modernitás egyik csúcsteljesítményének számító és elegáns, illetve vadregényes nevekre (Éden, Majestic, Mirabel, Gyopár, Széplak, Lomnic, Hargita) keresztelt házak közül jónéhányat neves zsidó építészek (pl. Bauer Emil vagy Sós Aladár) terveztek, s itt, ezekben az épületekben kínozták meg például azt a Grünvald Fülöp (1887-1964) gimnáziumi tanárt is, aki az egyik legjobb művet írta a budai zsidóság történetéről.

 

A Csörsz utcai temető sírkövei (Fotó: Tóth Csilla)

A Hegyvidék – zsidó múltjának töredékessége és feltáratlansága ellenére, vagy amellett – ma kedves és élhető hely. Ha azonban hallgatjuk a Gesztenyés fáinak zúgását, a szélből egyértelműen kihallik azon zsidó polgárok lépte, akik itt éltek, villát építettek, orvoshoz, cukrászdába, kirándulni jártak, utaztak a Fogaskerekűn és a pénteki bikavonatra vártak a Déliben, vagy csak örök pihenőre tértek a Csörsz utcai kertben. Árnyaik semmiképpen nem bosszúálló árnyak, csendesen suhannak a Böszörményi út akácai alatt, nem számlálnak már szenvedést, bűnt, csalást és hazugságot. Otthon vannak, velünk együtt.