Egy város szépsége lakói szemében

Az író, újságíró, és vérbeli tel-avivi Ruvik Rosenthallal van találkozóm, meglepő módon egy jeruzsálemi kávéházban. „Gyakran jövök ide.” – mondja, de rögtön, határozottan hozzáfűzi: szemben a középkori spanyol zsidó költővel, Jehuda Halevivel, aki azt írta, szíve mindig keleten van, őt  szíve és lelke mindig nyugatra, a Földközi tenger partjára húzza.
 

 

 

Ablak Jaffoban (Fotó: Klein Rudolf)

„Imádom Tel Avivot” – jelenti ki. „Ezért nem magyarázhatom és nem indokolhatom meg a szeretetemet, nem vagyok objektív. Ez egyszerűen a génjeimben van. „Tel-Aviv Izrael legszekulárisabb városa” – büszkélkedik Rosenthal.
Ez nem volt mindig így. A XIX. század közepéig, amikor a várost rabbik irányították, a jaffai zsidóknak már nem kellett figyelniük a zarándokünnepek második napjait, a diaszpórában élő zsidók ünnepnapjait, bár még nem volt egyértelmű, hogy ez a terület Izrael Földjéhez tartozik. Még azután is, hogy a kérdés eldőlt, a jeruzsálemi zsidók továbbra is leereszkedően, lenézően tekintettek tengerparti kishúgukra, de legalább végre elismerték, hogy ő is a családhoz tartozik. Az a néhány jaffai zsidó ujjongott.

Tel-Aviv alapítása idején a szombatot szigorúan betartották. A szombat beköszöntét a hét férfi fújta sófár hirdette városszerte, az utakat fémlánc zárta el a lovas kocsik és az akkoriban még csupán elszórva közlekedő automobilok elől. Az egész város pihent, miközben állhatatos őrjáratcsoportok rótták a város keskeny utcáit, ellenőrizve, hogy senki sem sérti meg a szombatot nyilvánosan.

 

Érkezés a tel-avivi reptérre (Fotó: László Mária)

   

Így volt ez egészen 1928-ig, mikor a kerületi bíróság törölt egy, a szombat megsértéséért járó bírságot, melyet egy városi lakosra róttak ki, továbbá megjegyezte, hogy mióta a brit irányítás mindenkinek szabad vallásgyakorlást ígért, és mióta a szombat betartása csak a zsidók számára kötelező, ezek a bírságok diszkriminatívak.
  

Így kezdett Tel-Aviv felszabadulni a vallási előírások alól. Ma, nyolcvanegy évvel később, a legtöbb izraeli Tel-Avivot valóban Izrael legszabadabb városának tartja. A város a hét összes napján éjjel-nappal mozgásban van, de jól illusztrálják ezt a szombat reggeli szabadtéri művészeti rendezvények, a közlekedés, a zsúfolt éttermek és a péntek este is nyitva tartó szórakozóhelyek is. És ma, a menő tel-aviviak néznek le a jeruzsálemiekre, akik roskadoznak a vallási kötelezettségek súlya alatt.
  

Valójában Jeruzsálemben sokkal kevésbé ellenőrzik a szombat betartását, mint azt a tel-aviviak hiszik. Ahogy az is igaz, hogy bár Tel-Aviv valóban sokkal világiasabbnak tűnik, lényegében nem sokkal szekulárisabb. Elhanan Meshi, a tel-avivi önkormányzat Üzlet Engedélyezési Hivatalának vezetője arról tájékoztatta a Jerusalem Reportot, hogy Izrael összes önkormányzatához hasonlóan, a tel-avivit is számos, a Belügyminisztérium által hozott törvény és rendelet köti, melyek úgy rendelkeznek, hogy bírságot kell kiszabni az olyan kereskedelmi egységek ellen, melyek szombaton nyitva tartanak, disznóhúst árulnak, vagy bármilyen egyéb kirívó módon megsértik a zsidó vallás szabályait.   

Este a strandon (Fotó: László Mária)

Egyébként Meshi arról is beszámol, hogy az önkormányzat meglehetősen rugalmasan kezeli ezeket a szabályozásokat. „Nem megyünk ki szabálysértőket keresni” – mondja. „Tel-Avivnak páratlan élni-és-élni-hagyni atmoszférája van, ultraortodoxok és szekulárisok ugyanabban az utcában élhetnek Tel-Avivban, mert tiszteletben tartják egymás jogait, és mert ezt a várost a tolerancia szelleme hatja át.”

 

„Az izraeliek lassan elhiszik, hogy a zsidó tradíció és a szekularizáció ellentmondás” – mondja Rosenthal. „És így a világiak és a vallásosok megpróbálják provokálni egymást, és elfoglalni egymás helyét. Mi, itt Tel-Avivban nem így csináljuk. Nálunk is van szombat hangulat – néhányan a szombatot kulturális és szabadidős tevékenységre való lehetőségként, néhányan a vallás idejének tekintjük. És ez jól működik együtt.”
Ezzel szemben és összehasonlítva, annak tükrében, amit Rosenthal „zsidóság” és „izraeliség” alatt ért, azt mondja, hogy „Tel-Aviv nagyon tipikus izraeli város. Nemcsak azért, mert balagan (káosz, szemét) van itt, ami nagyon jellemző Izraelre, hanem, mert dialektikus feszültség van a zsidóságon belül; a tradíción, a konzervativizmuson, a zárkózottságon, valamint a modernitáson és nyitottságon alapuló izraeliség között.”

Természetesen ez a kettősség jelen van minden izraeli városban. De Jeruzsálem inkább zsidó, miközben Tel-Aviv mágnesként vonzza magához a héber nyelvet és kultúrát. Igen, Jeruzsálemnek talán ott van, a város keleti részétől a nyugatiig húzódó „kulturális sugárút”, ahogy a jeruzsálemiek szeretik emlegetni, de az igazi izraeli kultúra Tel-Avivban van. Tel-Aviv mindennek a gyújtópontja, vonzza a kultúrát, a gazdaságot, a médiát és a kommunikációt. És ez olyan lendületet ad a modern törekvéseknek, amit sehol máshol nem találunk.”

Az Allenby utcán (Fotó:László Mária)

  

„Vajon hogyan lett Tel-Aviv olyan, amilyen ma?” – gondolkodik hangosan Rosenthal, s a kérdésre határozott válasza van; „Az Hagymnasia Ha’ivrit Herzliya [a Herzlija Héber Gimnázium], az új héber város első gimnáziuma miatt. ” Természetesen Tel-Avivnak ott volt a tenger, és később a kikötő is, de a gimnázium nélkül csak egy parányi település lett volna, körülbelül hetven polgárcsaláddal és kerítéssel övezett kertekkel. De a gimnázium, mely a város alapítása után Jaffából Tel-Avivba költözött, és egy csodálatos, Salamon templomát idéző épületben nyert elhelyezést, vonzotta a tehetséges fiatalokat és az elhivatott tanárokat.
   

„A tanárok, akik itt tanítottak! Az író és filozófus Ahad Haam, az író Joszef Hajim Brenner, a költő Saul Csernihovszki – ezek az emberek formálták  az izraeli-héber kultúra alapjait, és mind a gymnasiaban tanítottak. Nekik köszönhetően vált vonzóvá a város az első filmszínházak, az opera, és a színházak számára is. Tel-Aviv kulturális központtá nőtte ki magát, és mágnesként vonzotta a kreativitást és a modern törekvéseket.” 

Rosenthal kijön a sodrából, mikor emlékeztetem, hogy a várost néha, pejoratívan, „Tel-Aviv Államként” emlegetik, mintha burokban létezne, az ország más városaitól elkülönülve.
  

Várakozás a reptéren (Fotó: László Mária)

„Nonszensz” – vág vissza. „Ez az ország olyan, mint egy élő organizmus, a maga szerveivel. Tel-Aviv magához vonzza az embereket, és ezért ő a központi szerv. De ez nem burok. A burok hermetikusan zárt vagy repedt. Ha Tel-Avivot nem venné körül Izrael többi része, és ha nem lenne folytonos interakcióban velük, Tel-Aviv sem létezne többé”. Tel-Aviv egy ésszerű alternatíva, egy élhető város, és a tel-aviviak néha nemet mondanak néhány vallási és nacionalista őrültségre, mely magával ragadja az országot – de nem élnek burokban. Tel-Aviv, politikailag, Izrael mérsékelt áramlatát képviseli. Nem különösebben baloldali, kivéve persze, ha Jeruzsálemmel hasonlítjuk össze.

 

„De talán” – folytatja – „van itt egy másfajta burok”. „Amikor azt mondom: Tel-Aviv, az északi részekre gondolok, ahol a társadalom felső rétege él, itt az emberek nagy része askenázi. Ők kényelmesen és jól élnek. Nem sújtja őket szegénység vagy szenvedés, ezért nem is nagyon gondolnak ilyesmire.”

    De szegénység és szenvedés igen is létezik Tel-Avivban. „Igen, természetesen létezik” – válaszol. „Nem létezik olyan város, melynek ne lennének szegényebb részei, és Tel-Avivban ez elsősorban a déli területekre jellemző. Tel-Aviv déli része olyan, mint az ország déli része – társadalmilag, gazdaságilag és politikailag is elmaradottabb.”

    Tel-Aviv, ismeri be, zsidó város; csupán egy maroknyi arab él Tel-Avivban, Jaffán kívül. „Tel-Avivot azért alapították, hogy elmeneküljenek Jaffából, hogy elmeneküljenek az araboktól. Az alapítók atyák expliciten kimondták ezt, és írtak róla a lapok hasábjain. Közigazgatásilag Jaffa és Tel-Aviv egységet alkot, de kulturálisan és minden egyéb tekintetben különálló városok.”

    „Izrael része a Mediterráneumnak, de nem része a Közel-Keletnek. Amikor az alapítók építették ezt a várost, gondoltak Európára, de nem gondoltak a Közel-Keletre. Olyanok vagyunk, mint Spanyolország vagy talán kicsit olyanok, mint Görögország. De erre a vidékre nem illünk. Nem olyanok vagyunk, mint Kairó és, legyünk őszinték, Izrael nagy része sem olyan, mint Umm el-Fahm (izraeli arab város). Ez problematikus, több szempontból is. Én csak azt mondom, hogy imádom ezt a várost, de sosem állítottam, hogy tökéletesnek tartom. És legalább, Jeruzsálemmel vagy más úgynevezett „kevert városokkal” ellentétben, itt nincs semmilyen álságos próbálkozás „a békés együttélésre.”

Bármennyire is elégedett sok tel-avivi a várossal, mégsem tudnak anélkül Tel-Avivról beszélgetni, hogy valamilyen tekintetben ne hasonlítanák össze vagy állítanák ellentétbe más városokkal – főképp, ha szembeállításról van szó – Jeruzsálemmel.

    „Jeruzsálem és Tel-Aviv folytonos dialógusban áll egymással” – magyarázza Rosenthal. „Tel-Aviv egy modern város, homokra építve, és ez meghatározza őt. Jeruzsálem történelmi város, erős kövekre épült. Ez egyfajta Jing és Jang; Tel-Aviv nem létezhetne Jeruzsálem nélkül, és Jeruzsálem sem Tel-Aviv nélkül.”

 

Tel-Aviv (Fotó: Klein Rudolf)

A jeruzsálemiek, kijátszva a végső ütőkártyát, gyakran megjegyzik, hogy Tel-Aviv, fehér, oldalvást épített Bauhaus házaival nagyon csúnya város. „Igen, azt hiszem, az” – mondja Rosenthal. „De az én genetikai kódom arra predesztinál, hogy tagadjam ezt a csúnyaságot. Én egyszerűen nem látom ezt.” 

 

„Mindnyájunknak megvan a maga helye a világon, és mindannyiunk életében eljön az a pillanat, amikor szinte lehetetlenné válik különválasztani az embert és a helyet, ahol él. Huszonnégy évig máshol éltem, bár mindig egyértelmű volt számomra, hogy szívesen visszatérnék Tel-Avivba, és a környékre, ahol felnőttem. Szóval megtettem.”