A világ és a judaizmus: Képzeletbeli veszélyek és valós lehetőségek*

A zsidók sorsát az elmúlt évszázadban főleg a zsidók ellenségei alakították olyanra, amilyenné vált. Mik voltak az elmúlt századok zsidó alapélményei? Antiszemitizmus, zsidóellenes kilengések, pogromok, a holokauszt és Izrael soha véget nem érő háborúi.
 

 

 

Izrael Állam – a válság szélétől az új vízióig

 

Avraham Burg (Fotó: David Shankbone)

Éppen túl vagyunk az állam 60. évfordulóján, tehát időszerű, hogy vizsgálatnak vessük alá a Zsidó Állam XXI. századi modernségét, amit sok olyan polgára támad, akik jobban szeretnék ezt az államot avítt elméletek formaldehidjében ázva látni. Ezek a polgárok egy hamis – egy sosem volt diadalmas múltra épülő – jövő utópisztikus álmát alusszák, amiből nem hajlandók felébredni. Joggal legyinthetnénk minderre azzal, hogy mindez elvont meditáció, de nem lehet, hiszen ez az utópisztikus álom igen nagy hatással van minden izraeli, minden arab és talán minden nyugati ember életére és jövőjére egyaránt.

A zsidók sorsát az elmúlt évszázadban főleg a zsidók ellenségei alakították olyanra, amilyenné vált. Mik voltak az elmúlt századok zsidó alapélményei? Antiszemitizmus, zsidóellenes kilengések, pogromok, a holokauszt és Izrael soha véget nem érő háborúi. Az első cionista kongresszust követően így írt Ahad Haam: „Herzl megírta a Judenstaatot, ebből kialakult a cionizmus, majd összehívták a Cionista Kongresszust. De mivel antiszemitizmus nélkül nem lett volna Herzl sem, az egész mozgalom csakis az antiszemitizmus szülötte.” Ma, a zsidók zöme demokráciában él, ahol nem leselkedik rájuk – legalábbis történelmi távlatokban – azonnali veszély. A cionizmus mégis él, sőt a modern zsidó tevékenység meghatározó eleme.

Theodor Herzl

Az elmúlt száz évben az átalakulási folyamat nagyon felgyorsult. A zsidó nép, amely világos és jelenlévő veszély árnyékában élt, vagy elpusztult, vagy kivándorolt. A halottak itt élnek emlékezetünkben, még nagyobb óvatosságra intve az élőket. Ha elfogadjuk azt az állítást, hogy minden zsidónak Izraelben van a helye, mert ott van a legnagyobb biztonságban, akkor nemzedékünk egészen másfajta kihívás előtt áll, mint az előttünk élő nemzedékek álltak. Ugyanis fel kell tennünk a kérdést: Ha egyszer eltűnnek a külső ellenségek, megmarad-e a zsidó nép? A zsidók mindig is tudták, hogyan válaszoljanak a háborúkra, az üldöztetésre és a fenyegetésekre. Megtalálták a megfelelő választ és igyekeztek mindent túlélni. De mi van, ha nincs többé fenyegetés? Megvan-e a nemzeti stratégiánk arra a korra, amikor a zsidók és a nem zsidók elfogadják egymást és egymás egyenlő partnereivé válnak? Akármi is legyen a válasz, mindkét vallásos közösségben sokan vannak, akik mindent megtesznek egy olyan helyzet kialakulása ellen, aminek elfogadására nem hajlandók. Izraelben a nemzeti vallásos tábor elutasítja a nemzetközileg elfogadott diplomáciai normákat. Ha az állam vezetői egyszer majd úgy döntenek, hogy végre tiszta vizet kellene önteni a pohárba, akkor biztosak lehetünk abban, hogy a nemzeti vallásos tábor tagjai először siránkoznának, majd tiltakoznának és fenyegetőznének, és végül minden módon ellenállnának. Az ő érdekük az, hogy a Zsidó Államnak ne legyenek egyértelmű határai. Számukra egy végleges békeszerződés katasztrófát jelentene, hiszen le kellene mondaniuk a Tórában leírt Nagy-Izraelről. De nemcsak erről van szó. Az ultra-ortodox rabbik jól tudják azt, amit a nyugati judaizmus szellemi vezetői már régóta tudnak: a béke és az ellenségeskedés falainak a lebontása akkor következhet be, ha az új izraeli integrálódik a Közel-Kelet életébe. Általában és szélesebb értelemben véve pedig ha egy nem zsidó többségi társadalom, amely liberális és az egyenlőség talaján áll, hajlandó befogadni a zsidót, akkor az utóbbi ne habozzon asszimilálódni és uram bocsá’ beházasodni egy nem zsidó családba. A nemzeti vallásos tábor azonban inkább választja az örökös háborút, mint a békét és a keveredést a nem zsidó világgal.

Az ultra-ortodoxok más utat járnak be: miközben cinikus módon kihasználják a fizikai védelmet és a viszonylagos anyagi jólétet, amit a Zsidó Állam biztosít a számukra, ideológiai és elméleti síkon ellenzik ennek az államnak (és hadseregének) a létét, s eközben egyre magasabbra építik azt a vastag falat, amely őket a világi Izraeltől elválasztja.

 

Tel-Aviv alapítása a tengerparton (1909)

Az ultra-ortodox rabbik új ellenséget kreáltak maguknak a nem zsidó ellenség helyett: a zsidók világi életmódját és magukat a nem vallásos zsidókat. Ebben a harcban az ultra-ortodoxia fegyverei ugyanazok, mint amit a történelem során már többször használt sikerrel az ellenségei ellen. A legfontosabb fegyver az oktatás. A külvilággal dacoló judaizmus újabb nemzedékeit nevelik fel, hogy az ultra-ortodoxia – persze világi pénzen – jóllakhasson és közben az ultra-ortodox káposzta is megmaradjon.

A helyzet nagyon visszás. Hiszen a cionista mozgalomnak, amely pont azért alakult ki, hogy a zsidókat megszabadítsa a gettó-mentalitástól, sikerült felépítenie a Zsidó Államot, de közben s emiatt a Közel-Kelet a zsidók és a nem zsidók közötti ellenségeskedés, azaz a gyűlölet, a gyanú, az erőszak és a vérontás színterévé vált.

Az ultra-ortodoxia fő célja elvileg az, hogy megőrizze a zsidó autentikusság lángját. Gyűlölete azonban nem a külvilág ellen fordul, mint a múltban, hanem a klal Jiszrael nem vallásos tagjai ellen. A cionizmus fő áramának diplomáciai elszigetelődése, amelyet a vallásos cionizmus messianisztikus ideológiája támogat, lehetővé teszi az ultra-ortodox közösség bezárkózását. A vallásos cionizmus megőrzi és védelmezi a külső gettó-falakat, az ultra-ortodoxia pedig fáradhatatlanul dolgozik a belső falak megerősítésén és ezt még ünnepli is. A főként a demokratikus nyugaton élő diaszpórát még ma is sok vallásos zsidó a gólesznak (azaz a száműzetésben élő zsidóságnak) és a diaszpóra Izraelen kívüli létét ideiglenesnek tekinti annak ellenére, hogy a zsidóság és a nem zsidó környezet közötti ellenségeskedés megszűnni látszik.

Izrael, mint állam lényegében európai alapokon nyugszik. Altneuland című regényében Herzl egy Nyugat-Európában élő zsidó tapasztalatait dolgozta fel. Elképzeléseit nagy lelkesedés fogadta, főleg a kelet-európai entellektüelek, forradalmárok, a hagyományos judaizmus ellen lázadók és az ellenséges és fenyegető Európából távozni szándékozók részéről, különösen Lengyel- és Oroszországban.

Bevándorlók Jaffán

Csakhogy amikor a palesztinai zsidó vezetők a háború után szembesültek a holokauszt valódi, megrendítő dimenzióival, rádöbbentek arra, hogy a cionizmusnak az az emberi háttere, amelyre eddig építettek – nincs többé. Muszáj volt a muzulmán országokban élő zsidók felé fordulniuk, akik eddigi terveikben nem is szerepeltek. A herzli – és eredendően kelet-európai – Izraelt muzulmán országokból beözönlő tömegek lepték el. Számukra a cionizmus nem lázadást jelentett a hagyományos judaizmus ellen. Ellenkezőleg, ők már nemzedékek óta várták, hogy a judaizmus kiteljesedjen és végre visszatérhessenek őseik földjére. Míg a világi askenázi zsidók forradalmi államot alapítottak, az új állam tisztségviselői hagyománytisztelő szefárd zsidók lettek. Ezek azok az alapvető paradoxonok, amelyekből Izrael jövőbeli problémái eredhetnek. Tegyük a kezünket a szívünkre: Kijelenhetjük-e, hogy a mai Izrael egy európai és humanisztikus értelemben vett valódi világi demokrácia? Attól tartok, hogy nem. Az izraeli államiság modellje már rég elhagyta a régi Európa kikötőit. Korunk Izraelje napi szinten próbál válaszolni arra a kérdésre, hogy milyen fajta vallásos, etnikus demokráciává szeretne válni. Választania kell. Az amerikai modellben az emberek életét alakító legfontosabb parlamenten kívüli tényező a vallás. A muzulmán modellben az állam minden cselekedete a vallási törvényeken és az ezekből eredeztethető szabályokon nyugszik. Az egyik egy olyan állam, amely szellemében vallásos, s bár elválasztja az egyházat az államtól, a kereszténységnek elsőbbséget és fölényt biztosít;  a másik az iszlám kalifátus állama, amely képtelen elfogadni, hogy az állam mindössze egy – bár a vallási törvényeket szigorúan betartó – politikai eszköz. Attól tartok, hogy az erózió és hanyatlás általam leírt folyamatainak jelenleg nincs világi és liberális alternatívája.

Miközben Izraelben folyt és folyik a vita arról, hogy hogyan tovább, két alapvető kérdésre kellene választ találni: mi a Zsidó Állam, és honnan ered a hatalma.

 

A Tel-Aviv bizottság vezetői 1911-ben a Dizengoff ház teraszán a Rotschild bulváron

Mi a Zsidó Állam? A kérdésre az egyetlen megnyugtató válasz az lenne, hogy olyan állam, mint a többi: a nép kezében lévő eszköz a szükségletei kielégítésére és céljai megvalósítására, mármint az adott a lehetőségekhez képest. Ez a valóságból és a történelemből eredő eszköz világi, azaz az államban elterjedt vallások szempontjából semleges. Csakhogy a kérdésre van egy másik válasz is. Eszerint Izrael nem olyan állam, mint a többi. A vallásos jellegű Zsidó Állam egy messianisztikus ígéret, “az első lépés a zsidó nép megváltása felé”, azaz a megváltási folyamat része. Az állam vallásos jellegét azonban nemcsak a nem vallásos zsidók többsége tagadja, hanem sok ultra-ortodox zsidó is. Mindkét tábor tagjai emlékeznek ugyanis arra, hogy mi történt, ha és amikor a konkrét zsidó politika összefogott és keveredett a messianisztikus és a megváltást hirdető doktrínákkal. Katasztrófával végződött a Bar-Kochba-lázadás, majd jóval később a Sabbatáj Cvi-féle mozgalom is. Míg a nem vallásos zsidók azonosulnak államukkal, mivel az új zsidóság modern világiságának megtestesülését látják benne, az ultra-ortodoxok pont ezért nem hajlandóak kiadni az állam számára a hechsert – azaz ezért nem tekintik kósernek. E két szemlélet között találjuk a vallásos cionizmust, amely mindkét oldalnak azt mondja: „Nincs igazatok!” Izrael Állam nem egy világi eszköz és messianizmusa legitim és aktív – bármi is legyen ennek az ára.

Mondjuk, hogy az első kérdést sikerült megválaszolnunk. De ekkor jön a második: Honnan ered az állam hatalma? És itt a koalíciók és az ideológiák gyökeresen megváltoznak. A nem vallásosok számára az állam hatalmának az egyedüli forrása az Ember, az állampolgár. Ő küld képviselőket a parlamentbe, ő határozza meg, mit szabad és mit nem, mit most és mit később. A vallásosok véleménye teljesen más. Ők az egyén szabadságán alapuló demokratikus közösség létjogosultságát nem ismerik el, azaz az ember sohasem lehet a politikai hatalom forrása. A hívő zsidó nem hajt térdet más emberek előtt, csakis Isten és az Ő parancsolatai számítanak. A belső feszültség a demokrácia és a teokrácia, a Kneszet és a bét kneszet (azaz a zsinagóga), a rabbi és a ribón (azaz az önállóan cselekvő polgár) között valódi feszültség, amely azzal fenyeget, hogy Izraelt belülről szakítja ketté, mihelyt a külső fenyegetések megszűnnek. A Zsidó Állam jövőbeli létét nem a külső ellenség fenyegeti, hanem sokkal inkább a demokratikus Izrael és a zsidó-teokratikus Izrael közötti potenciális feszültség. Bár a dolog látszólag az izraeli polgárok magánügye, a vita kimenetele az egész világ zsidóságára kihat majd, hiszen a Zsidó Állam sorsához akarva-akaratlan mindannyian hozzá vagyunk kötve.

A világ mint kihívás, nem mint fenyegetés

 

Samuel Huntington

A belső feszültség folyamatos növekedése Izraelben annak tudható be, hogy a vallásos zsidók hatalma és befolyása – Izraelben és azon kívül egyaránt – egyre növekszik. A jelenség nem válaszható szét attól a folyamattól, amiről már szóltunk, azaz hogy a vallás szerepe nő és a racionalizmus hanyatlóban van az egész nyugati világban. George W. Bush elnökségét a nyílt vallásosság jellemezte, és a demokrata jelöltek egy alkalmat sem szalasztanának el, hogy eldicsekedjenek templomjáró hevületükről. Tony Blair nagy csinnadrattával áttért a római katolikus hitre, míg Sarkozy elnök vissza szeretné hozni Istent a politikába Franciaországban és szerte a világon. A zsidó és izraeli vallásosságban az az egyedi, hogy diplomáciai kérdésekben a vallás a döntőbíró, uralkodva a szolgalelkű és megkövült politikai establishment felett. Izrael, amely egy világi, modern államként jött létre, az évek során – legalábbis bizonyos tekintetben – vallásos állam lett, az állampolgárait nagyon is érintő döntések egy részét fundamentalista zsidók kezébe adva. Ez a csoport dönti el, hogy ki a zsidó és ki nem az, ki házasodhat kivel, az állam mikor köthet békét és mik legyenek a regionális és globális háborúk okai. Ezek azok az emberi és társadalmi jelenségek, amelyek a civil izraeli zsidó társadalmon belüli zűrzavarokat okozzák. Az izraeli államiság világi struktúráját veszély fenyegeti. Az egyensúly egyre inkább a fundamentalista vallás túlsúlya felé billen.

Számomra Izrael az egész világ problémáinak a mikrokozmosza, hiszen ami itt végbemegy, az tükrözi azokat a folyamatokat, amelyek a világot jellemzik. A múlt évezred végén Samuel Huntington figyelmeztetett a civilizációk összeütközésének a veszélyére. Előre látta, hogy vége az államok közötti konfliktusok korának. A jövő összecsapásai hitek és kultúrák miatt kezdődnek majd el, és az első elkerülhetetlen háború a demokratikus-keresztény nyugat és a feljövőben lévő és radikalizálódó iszlám között fog majd kitörni. Én a magam részéről nem fogadom el azt a módot, ahogyan Huntington felosztja a világot. Szerintem a civilizációk összeütközése a szemünk előtt folyik, de népeket, társadalmakat és hiteket ível át. Titánok harca a demokratikus civilizáció állampolgárai és versenytársaik között, akik egy teokratikus civilizáció követői. Ez a konfliktus ott forrong a judaizmuson, a kereszténységen és az iszlámon belül. Mostantól azt mondhatjuk, hogy a küzdelem nem keresztények és muzulmánok között, és nem zsidók és fundamentalista mohamedánok között zajlik. Az egyik oldalon ott vannak a szélsőségesek, teokraták és fundamentalisták, szövetkezve némely hasonszőrű kereszténnyel és muzulmánnal, a másik oldalon pedig ott vannak a demokraták, legyenek zsidók, keresztények, vagy muzulmánok. Korunk meghatározó eseményei nem a zsidók és a keresztények között zajlanak le. A konfliktusok kirobbantói a különböző vallású fanatikusok, akik elutasítják az egyetemes humanizmus, a születéstől kezdve nekünk járó alapvető szabadságjogok alapelveit. Vadul és fanatikusan küzdenek a demokratikus, nyitott és pluralista társadalom ellen.

Merre tart mindez?

A modern Izrael a világ egyik legpluralistább társadalma. Az itt élők szabadon gondolkodhatnak és nyilatkozhatnak bármiről, és az egyesülés szabadsága is szinte teljes. Ez az abszolút és korlátlan nyitottság egyrészt sok jelenlegi probléma forrása, másrészt a társadalmi megújulásra is számos lehetőséget biztosít. Az izraeli létforma nyitottsága csapdahelyzetet is teremtett: a szuverén Zsidó Állam (kulturális, gazdasági, honvédelmi) terheit a világi izraeliek viselik, a vallásosok nem. Fordított a helyzet a zsidó azonosságtudattal: az új Izrael az ősi gyökerekkel való kapcsolattartást „rábízta” az „új lovagrendre”, az ultra-ortodoxiára és a telepesekre. Az utóbbiak olyan élcsapatnak tekintik magukat, amelynek a feladata az Izrael népe és a Szentföld (a Szent Föld) közti kapocs fenntartása – s így tekintenek rájuk azok is, akik nem is igazán értik a doktrínájukat és nem fogják fel a veszélyességüket. Ami az ultra-ortodoxokat illeti, ők a zsidó nép és a képzelt, sosem volt múlt közötti kötelék felelőseivé léptek elő.

 

Jaffa út (festmény, Gustav Bauernfeind, 1890)

Ha elfogadjuk az állítást, hogy Izrael a saját jelene és a saját gyökerei közötti kapcsolat ápolását erre a két csoportosulásra bízta, akkor bizony drámaian komoly problémával állunk szemben. Méghozzá azért, mert ez a két vallásos csoport a nyugati értelemben vett szabadságjogokat az állam alapjaiként nem fogadja el; mindketten tagadják a demokrácia abszolút elsőbbségét a hatalom bármely más forrásával szemben; és egyik sem fogadja el a Zsidó Államot a mai zsidóság korrekt és legitim politikai modelljeként sem elméletben, sem gyakorlatban.

 

Hogy ki tudja vonni magát e két csoport befolyása alól, a modern és normatív zsidó Izraelnek meg kell találnia a vallási értékek és megújhodás egyéb forrásait úgy, hogy ez utóbbiak centrumában ne a Szent Föld álljon, hanem azok az univerzális értékek, amelyek a judaizmusban rejlenek. A nyitott Izrael zsidóságának kapcsolatot kell keresnie az értékalapú világ zsidóságával azért, hogy Izrael és a diaszpóra, a judaizmus és az univerzalizmus közötti viszonyt együtt határozzák meg. Babilon és Jeruzsálem ma már nem földrajzi fogalmak, hanem két külön szellemi, tudati és pszichológiai állapot. Jeruzsálem az elzárkózás és a magába fordulás kifejeződése, míg Babilon a nagy zsidó lelket jelképezi, amely az egész világért felelősnek érzi magát. Izrael királyság lett prófécia nélkül, ami engem és sokakat egyre erősebbé tesz. A felszínen minden működik: döntések születnek, azokat valakik végrehajtják, az élet megy tovább, a hajó halad. De merrefelé? Azt senki sem tudja. A gálya belsejében a fáradt rabszolgák húzzák az evezőket, de körülöttük sötét van. A tisztek a kapitánytól várják az utasításokat, de a következő hullámnál a kapitány sem lát tovább. Iránytű nincs a hajón, az árbockosárban pedig már rég nem ül senki.

Az új zsinagóga Tel-Avivban, 1930

Én a magam részéről képtelen vagyok belső iránytű nélkül élni. Nekem otthon azt tanították, hogy a zsidó nép célja nem egyszerűen a túlélés, hanem a felfelé törekvés. Számomra a felfelé nem Istent, illetve nem csak Istent jelenti. A szabadságot, ahogy a zsidók kitörtek az egyiptomi rabszolgaságból. Az igazságot és egyenlőséget, amit a zsidók elértek a hosszú vándorlás során a Sinai-sivatagban. Az egyetemes humanizmust, amit a zsidók megcéloztak a nagy próféták korában. Majmonidész optimizmusát és igyekezetét, hogy véget érjen a hódítások és a népek leigázásának a sötét középkora. Eredetileg a cionizmus sem csak arról szólt, hogy ki kell menteni a zsidókat a gonosz antiszemiták karmai közül. A cionista alapító atyák olyan társadalmi modellben gondolkodtak, amely minta lehet minden állam számára. Amelyben megvalósul Hillél alapelve, miszerint „Ne tégy olyat mással, amit magaddal nem tennél meg.” Ha a zsidók valaha nem szerettek üldözött kisebbség lenni, akkor új államukban többséget alkotó népként ne üldözzék a kisebbségeiket. Az utóbbi években ez utóbbi törekvés elhalni látszik. A társadalmi értékekről szóló vitákra most nincs sem igény, sem idő. Az izraelieket egyrészt a napi megélhetés és az anyagi jólét iránti vágy foglalkoztatja, másrészt pedig aggódva figyelik az életükre törő, acsarkodó hangokat, amelyek az iszlám világból származnak.

Már többször javasoltam, hogy kezdjük a dolgot az izraeli fiatalság nevelésénél. Távolodjunk el a nemzeti traumától és változtassuk meg a középiskolai tananyagot. Meg kell emlékezni az európai zsidóság kiirtásáról, de másként. A mainál zsidóbb módon, gyengeségünket erővé változtatva. Új teológiára van szükség, amely nem az Istent, hanem az Embert helyezi a középpontba. A hitünkben legyen kevesebb fatalizmus és fanatizmus, és sokkal több megértés az olyan vélemények és hitek iránt, amelyek nagyon különböznek a miénktől, de éppen olyan igazak. A mindennapi élet nehézségei között és a híradók véres képeit nézve nem könnyű elképzelnünk egy olyan Izraelt, amely egy átfogó lelki-vallási párbeszéden alapuló békefolyamat elindítója. De mégis, egész létünket a világbéke iránti állandó felelősségünknek kellene motiválnia. Olyan zsidó népet szeretnék látni, amely azt a fogadalmát, hogy „soha többé” nem csak a holokausztra vonatkoztatja. A tegnapi áldozatoknak, akik legyőzték Hitlert, ma védeniük és támogatniuk kellene a világ összes szenvedő áldozatát. Az izraeliek többségének nem ez a véleménye. Még nem.

Mindez csak úgy ültethető át a gyakorlatba, ha a Zsidó Állam újrafogalmazására egy elég széles koalíció jön létre Izraelben és a zsidóságon belül. Ha a Zsidó Államot úgy határozzuk meg, hogy az a „zsidók demokratikus állama”, ez nagyon jól hangzik, nincs benne semmi gonoszság. Én mégis félek ettől a meghatározástól, mert ha alaposabban szemügyre vesszük ezt a kifejezést, kiütköznek a hibái. A már említett problémákon kívül ott a kérdés: „Honnan ered az állam hatalma?” Istentől, vagy az Embertől? Teokrácia ez, vagy demokrácia? És ha az állam a „zsidóké”, akkor ez azt jelenti, hogy minden körülmények között a zsidóké is marad, még akkor is, ha a zsidók kisebbségbe kerülnek? Milyen módon? Rábeszélés útján, vagy erőszakkal? Ez a meghatározás, amelyben eleve ott rejlik a „zsidók” és a „demokraták” közötti diszkrimináció az előbbiek javára, valójában leveszi a felelősséget az egyének és a közösség válláról, hiszen bárhogy is változzék a valóság a jövőben, az azonosságtudattal nem kell foglalkozni, az úgyis kötelező s változatlan marad. Ha mindehhez hozzátesszük, hogy a fenti meghatározás és a „zsidóság” mibenlétének a magyarázói vagy mélyen vallásos emberek, vagy hitbuzgó nacionalisták, akkor kiderül, hogy ez az állam vallásos-nacionalista, messianisztikus doktrínákkal operál. Ennek – ezt sajnos már tudjuk a történelemből – csak rossz vége lehet. Az én véleményem szerint egy demokratikus és egyenlőségen alapuló Zsidó Államnak a zsidó nép államának kell lennie, és ugyanakkor nem kevésbé a nem zsidó állampolgáraié is. Egy ilyen államban az állam zsidó jellegéért és értékeiért való felelősséget nem diktálják felülről; ennek a felelősségnek az államalkotó közösség és a civil társadalom tagjainak a tevékenysége révén magától kell kialakulnia.

Úgy érzem, hogy nem állunk messze attól, hogy az egyház és az állam végre teljesen elváljon egymástól. Az izraeli politika a maga értékrendjével megsemmisítő csapást mért a vallásos intézményekre és az intézményesült vallásra, mert a judaizmust – amely az állam megalapításáig minden zsidó közösség közös nevezője volt – az izraeli társadalom legfontosabb megosztó elemévé tette. Ez a folyamat csak úgy fordítható meg, ha a vallási diskurzust, azaz a rabbik politikai és pénzügyi befolyását eltávolítjuk a politikából és távol tartjuk a kormányzástól.

 

Tel-Aviv új épületei, 1910

A vallásnak természetesen e területen is megvan a maga nagyon fontos szerepe, méghozzá az állam igazságtalan intézkedéseinek a kritikája. Amikor Nátán próféta odaállt a mindenható Dávid király elé és kijelentette, hogy „te vagy az az ember!”, példát mutatott az utókornak is. Igen, a humánumnak felül kell kerekednie a nyers számításon, a gyengéket és a rászorulókat meg kell védeni. Ami pedig az idegeneket, a nem zsidókat illeti, őket nem szabad a judaizmus ellenségeinek tekinteni, hanem pont ellenkezőleg, szívesen látott partnereknek, akik inspirálják a judaizmust. Persze egy ilyen társadalomban a legnagyobb kihívást a pluralizmus jelenti, azaz egy olyan másiknak az elfogadása, aki különbözik tőlem. Ha a Zsidó Államnak nem sikerülne igazságossá válnia a nem zsidókkal szemben, akkor ez azt jelentené, hogy hiábavaló volt a kétezer évnyi várakozás. Ellenkező esetben viszont Izrael a vallások közötti béke globális modelljévé válhatna. Modellé Nyugat-Európa számára, amely muzulmán bevándorlók tízmillióinak adott otthont.

A nem is olyan régen még tisztán keresztény világ ma arra kényszerül, hogy praktikus modellt mutasson be arra, hogy miként lehetne a nem keresztény kisebbségeket kezelni. Csakhogy ma már a kisebbséget egyáltalán nem lehet úgy kezelni, ahogy valaha bennünket kezeltek. A zsidókat porig alázták, és végül mint menekülteket sem fogadták be. Ilyen módon a mélyen negatív európai energiákból kiemelkedett Zsidó Állam dialektikusan olyan szérummá válhatna, amely képes lenne kigyógyítani a demokratikus-keresztény civilizációt a xenofóbiából, a gyűlölködésből és a rasszizmusból, amelyek az Amerikai Egyesült Államokban és az Európai Egyesült Államokban újra felütik a csúf fejüket a fehér világ új idegenjei ellen. Ezek a kérdések átnyúlnak a klasszikus jobboldal-baloldal dichotómiákon és nem egyeznek a vallásos-szekuláris dichotómiákkal sem. Amíg a béke napja el nem érkezik, az izraeli jobboldal semmi mást nem tud felmutatni, csak a kardot és a Messiást. És ha egyszer béke lesz, az ellenségek híján keletkező űrt a klasszikus baloldal képtelen lesz új spirituális tartalommal kitölteni. Egyes izraeliek megkísérlik Izrael jövőbeli társadalmi tájképét megrajzolni, de a hangjuk ma még el van nyomva. A régi egyenletekhez megpróbálnak humanizmust, univerzalizmust, és új értékeket hozzáadni; traumák végtelen sorozata helyett a bizalom atmoszférájában szeretnének élni. Mindenkit a partneremnek érzek, akik hajlandóak feltenni a kemény kérdéseket még akkor is, ha a válaszaik nagyon különböznek egymástól, és akik a kezüket a szívükre téve bevallják, hogy aggódnak. Sokan vannak ilyenek.

 

* Vitaindító a Samuel Bronfman Alapítvány Judaizmus mint civilizáció: tartozni valahova a többes azonosságtudatok korában címmel, Park City-ben rendezett szimpóziumán, 2008 júniusában. Avraham Burg a Szohnut, illetve a Kneszet, az izraeli Parlament volt elnöke.