Csodavárók Szatmár megyében

„Jönnek ide a zsidauk, Izraelbül meg mindenhunnan, oszt megbíznak embereket a falubúl, hogy azok tartsanak rendet. Itt lesz mingyán a határba, a Szamos fele vivő úton. Szép a temető, gonduzva van. Nincs ott meggy ültetve…  Sok vót itt a zsidau. Két temető is van. Minden zsidóul van a sírokra írva…”
 

 

Nyíregyháza után kanyargós az út. Akácerdő közé bújt vasúti átjárók követik egymást, némelyiken nincs sorompó se lámpa. A megyeszékhelytől alig pár kilométerre található Nagykálló. „Mit lehet Kállóban csinálni reggeltől délig? Az ember benéz a zsinagógába és kimegy a temetőbe. A temetőbe nagy, kerek, vörös kő alatt nyugszik a nótás cadik. A sírkő alján kis postaláda, amely a földbe visz. Sulem elmormog egy imát és a ládikó aljába csúsztatja a céduláját, amelyre ráírta kívánságait: Intézd el Szószóló, hogy baj betegség elkerülje családomat, és béke legyen Izráellel az egész földön.”– írja Kaczér.

 

Jungreisz rabbi síremléke ma zarándokhely

1751-ben Nagykállóban született Jichak Ejzik Taub cadik – magyarosan Taub Izsák Ezékiel csodarabbi – a magyarországi haszidizmus atyja. A Kállói Szentként is emlegetett rabbi Baál Sém Tov, azaz a csodatevő Szent Istennév ismerőjeként híresült el a kelet-magyarországi haszid zsidók körében. Számtalan gyógyulás, bölcs példázat és jótanács mellett az ő nevéhez fűződik, a Szól a kakas már című szatmári népdal, amely hazánk vidéki zsidóságának himnuszává vált. A szöveg első része magyar nyelvű, az utolsó két versszak vége héber. A Messiás eljöveteléről szól és arról, hogy a zsidóságot bűnei miatt száműzték országukból, de, ha a Messiás megérkezik, felépül a Szentély és Sion városa benépesül. A hagyomány szerint a rabbi egy kállói pásztorfiútól vette meg a dallamot.

Nagykállóban a Nagybalkányi úti régi zsidó temető a mai napig a haszid zsidók zarándokhelye. 1944 áprilisában elhurcolták az izraelita lakosságot, az életben maradottak közül sokan Amerikába távoztak. New Yorkban néhány ezer ember tartozik a Nagykállói közösséghez, melynek rabbija Taub Mózes, aki hetedik generációs utódja a legendás csodarabbinak. Taub Mózes 2004-ben járt a nyírségi városkában, ősatyja ajheljában (sátorszerű sírboltjában), melyet a cadikok fölé emelnek a haszid zsidó hagyományok szerint. A New York-ból érkezett zarándokok látogatása mély nyomot hagyott a nagykállói lakosságban, olyannyira, hogy ott jártunkkor a régi zsidótemető gondnoka közölte velünk: írni a csodarabbiról nem lehet. Hogy miért nem?

„Tudja kik hozták rendbe a rabbi sírhelyét? Azok a zsidók, a kaftánosok, kalaposak, New Yorkban. Azok mindent megtiltottak. Nem lehet fotózni, és írni sem lehet, mert ez szent helyük!”

 

Kérőcédulák a “szent helyen”

A Nyírséget hátunk mögött hagyjuk és megérkezünk Mátészalkára, a hajdani Szatmár királyi vármegye egyik jelentős városába. 1888-ban Magyarországon először (New Yorkkal egy időben) Mátészalkán, a Kossuth utca 16. szám alatt, Schwartz Pál házában gyulladt ki a villany. Az áramot a Schwartz Mór által alapított Szalkai Gyártelep és Mezőgazdasági R.T. villanyáram-szolgáltató részlege biztosította. 

Mátészalkán a lengyel zsidóknak külön negyedük volt. A 19. század közepére Szabolcs, Szatmár és Bereg királyi vármegyékben már tízezer zsidó élt. A 18. század elején Galíciából vándoroltak be tömegével, magukkal hozták a magyar lakosság számára sok esetben furcsa, ijesztő, öltözetüket, érthetetlen nyelvüket, és vallásukat, a haszidizmust. A Kárpátok lengyel területén, a Máramarosi havasokhoz közel rengeteg, szegény, tudatlan zsidó élt. Favágásból, kocsmabérlésből, házalásból, különböző mesterségekből – és sokan koldulásból tartották fent magukat. Közöttük terjedt el a kabalisztikus és messianisztikus tanokat vegyítő hitfelfogás.

A „haszid” szó jámbort, kegyest, kegyelmet, hű szeretetet jelent. Rabbijaikat cadiknak, igaz embernek nevezték. A folklór szerint a gyermek Kossuth Lajost a sátoraljaújhelyi cadik gyógyította meg és jövendölt neki fényes karriert. A cádikokat életükben és haláluk után is számtalan hívő kereste/keresi fel. A vidéki városkák utcáit elárasztották a zarándokok, akik tanácsért, gyógyulásért és áldásért fordultak az Igaz emberhez. Napjainkban is divat haszid körökben, a jeruzsálemi Siratófal mintájára kérő cédulát helyezni a csodarabbi ajheljába. A haszidokat különösképpen jellemezte a messiásvárás. 

 

Mátészalka környékén, Csenger városkában és Porcsalma községben jelentős jesivák működtek. Mára már semmi sem maradt belőlük. A Mátészalkától 20 kilométerre lévő Porcsalmán 1960- ban egy K. Mihály nevű TÉESZ elnök, (a faluban csak Stróf Miska gúnynéven emlegették) meggylankást telepített a zsidótemetőbe. Felszánttatta a sírokat, felborította a kőtáblákat. A falu lakosai közül néhányan még emlékeznek a hajdani nagy zsidótemetőre, sőt arra is, hogy az 1950- es években a temető mellé telepítették a cigányokat. A romák sárkunyhókban éltek itt. Később a 60-as évek végén állami támogatással a falu szélén, cigánytelep hoztak létre számukra.

 

Boros Irma mesél

„Jönnek ide a zsidauk, Izraelbül meg mindenhunnan, oszt megbíznak embereket a falubúl, hogy azok tartsanak rendet. Itt lesz mingyán a határba, a Szamos fele vivő úton. Szép a temető, gonduzva van. Nincs ott meggy ültetve.”– magyarázza készségesen egy helybéli lakos, mikor a zsidó temetőről kérdezzük. Alig egy-két ház található a Szamoshoz vezető út mentén. Szép takaros porták, de a házak közé egy drótkerítéssel körbevett kis parcella ékelődik. Hat vagy hét kőtábla áll a műanyagflakonokkal teledobált száraz gyommal borított földdarabon. Nem telik bele két perc idegenvezetőnk is akad. Tőle tudjuk meg, hogy kicsit bentebb a kukoricás felé van még egy másik temető is. „Sok vót itt a zsidau. Két temető is van. Minden zsidóul van a sírokra írva”– meséli, aztán mikor megkérdezem emlékezik-e 1944 júniusára, hogyan vitték el a helybéli zsidókat az előbb még olyan közlékeny öregúr rám mered, s némi döbbenettel az arcán kérdezi: „Anyám, tik zsidauk vagytok, héj?” Kérdésemre, hogy ezt miből gondolja, a válasz ennyi. „Mások ilyesmiket nem kérdeznek. Másokat ilyesmi nem nagyon érdekel.”

A másik temető kovácsoltvas kapuját Dávid-csillag díszíti, valaki letörte a hatodik ágát, a kőfal beomlott, így könnyűszerrel bejuthat bárki a temetőbe. Akkor veszem észre, hogy mögöttünk, hatalmas meggylankás húzódik egészen a már említett drótkerítéses parcelláig. A 84 esztendős, helybéli lakos, Boros Irma elmondja, hogy a községnek egyetlen, nagy zsidótemetője volt. 1960 körül valóban elindult a temető felszántása, hiszen az elhurcolt zsidók közül alig egynéhányan tértek haza, nem akartak ide temetkezni, és kicsivel később elköltöztek a faluból. Berger Mór bácsi haza jött, kereskedőként tovább tevékenykedett egy ideig Porcsalmán, de soha senkinek nem beszélt arról mi történt velük, hová tűnt a valaha virágzó zsidóközösség.

 

Temetőkapu letört Dávid-csillaggal

Az idős asszony pontos leírást ad a jesiváról és a templomról is. „Szoba-konyhás épület volt a zsidauiskola. Egy kis ház vót az is, mint itt mindünknek vályogbúl. Egy udvarban volt a templom nekijek, meg a fürdő, meg a mészárszék. A sakter csinált ott mindent, tudja, úgy nevezik zsidóul a mészárost. De ez nem csak mészáros volt, hanem pap is meg tanító. Ebbül az épületbül, a templombúl meg az iskolábúl semmi sem maradt. Ott volt ez a Varjas tó fele a patika mögött.” Tisztán emlékezik arra, hogy 44-ben sárga csillaggal jelölték meg a zsidóházakat. Világos nappal terelték össze a csendőrök az izraelita lakosságot a faluvégen. Onnan vitték őket Szalkára. „Pulyalyány vótam én akkor, de nem felejtem azokat a rémült tekinteteket. Sírt egy asszony, hagyta vóna a kisjányát a szomszédokra, de senki nem merte vállalni. Féltünk a csendőröktől. Csendőrőrs vót itt Porcsalmán. Elvitték a járógépes jányt is, meg Blau Irmát, akinek szikvizes vót az apja, együtt jártunk iskolába. Elvitték Dács és Linder szabómestereket meg Filepet, a tüzépest, meg a marhakereskedő Markovitsot, meg Berkovits Áront, Weiszet a rőfös boltbúl.  Én még Szalkán láttam sátrakban rengeteg zsidaut, oszt onnét továbbhajtották szegényeket. Olyan fekete nagy kalapos, kaftános zsidauk vótak. Azt szombaton minket kértek meg, hogy gyújtsunk tüzet nekijek, tudja nekijek a szombat szent. Hogy mi lett a házaikkal? Hát üresen nem sokáig maradtak, sokba beköltöztek, na egyik ilyen zsidau házba költözött B. F. bácsi, oszt mesélte édesapámnak, hogy meszelné le a falat, meg tenné rendbe az ajtau félfát, de nem lehet, mert a zsidau imádság mindég előmutatkozik. Tudja a zsidauk odatették az imádságukat, oszt megcsókulták a kezüket és megérintették vele azt az imádságot az ajtauban. Na B. F. bácsi attúl mindég rosszkedvű lett, de az imádságot nem tudta eltüntetni. Az is elüttem van, hogy pulyakoromban, ha úgy rosszalkodtunk, azt mondta anyja meg apja, hogy elvisznek a lengyel zsidauk! Féltünk mink tőlük, fekete ruhás nagyszakállas emberek, oszt tudja milyen a gyermek, megijed hamar. Még van egy pár zsidau ház most is a faluban.”

Csenger városka a Román határ szélén, a Szamos partján fekszik. 1741-ben vérváddal gyanúsították a zsidó lakosságot, később a vádat bizonyítékok híján elejtették. Ekkor már Szatmár, Bereg, Szabolcs vármegye eldugott falvacskáiban is nagyobb teret kapott az antiszemitizmus. A haszid vallás iránt érzett babonás félelem egyre jobban elharapódzott a szatmári falvakban. Érdekes tény, hogy a vidék gasztronómiája milyen hűen őrzi a tradicionális szegény sorsú zsidók ételeit, a tört paszulyt, és a kóser szilvapálinkát, ezeket a mai napig mesterien készítik a szatmáriak. 

Csengerben zsinagóga állt. Az épületben1950-ben cipőgyárat létesítettek, majd idővel elbontották. A városban egy 1960-as években épült ház gyümölcsösében található a zsidótemető. Két cadik nyugszik itt szilvafák árnyékában. Jungreisz csodarabbi sírboltja, zsúfolásig van kérőcédulákkal.

 

A csengeri zsinagóga régi képeslapon

  

A csengeri Helytörténeti Múzeum szomszédságában élő 83 éves V. Gyula szerint „Itt, ahun most a Helytörténeti Múzeum van, itt egy nagy gazdag zsidau lakott. Marhakereskedő vót.”– mutat a szomszéd épületre. Tényleg szép, módos ház, stukkókkal díszítve. „Azt ide hozták vissza a csendürök ütötték, jajaj, hogy mutassa meg, hová rejtette el a pénzit! Én kísértem a csendüröket, mikor szedték összefele a zsidaukat, mutattam, hun laknak.”– közli huncut mosollyal az arcán. – Én mind ismertem a zsidaut. Oszt most meg, ha jönnek idefele a temetübe, azok a nagy kaftános zsidauk Amerikábul, mindnek én tartok eligazítást, hun a temetü, hun az apja, nagyapja sírja, azt alig ad egy két dollárt! Ez a telek, ahun a házam áll, valaha zsidau kezén vót, na de nem jött az vissza onnét, én meg ugyi megvettem, kifizettem becsülettel, most mán az enyim.

 

A szatmárnémeti zsinagóga

Csengertől mindössze 12 km-re található Szatmárnémeti. Kaczér Illés „Ne félj szolgám Jákób” című regényében Ötvár néven említi. „Ez az ötvár a magyar részen a magyar vár, a sváb részen a sváb vár, a megyeházán a kuruc vár, a városházán a labanc vár, és a Szamos öreg füzei alatt, a sötét Gyehennában a cigány vár”– írja. Később Hatvár lesz Ötvárból, hiszen a városból korábban kiűzött zsidók 1830 körül visszatelepültek és megalapították Zsidóvárat. Mára csak a Várdomb utcai zsinagóga tanúskodik erről. A városban három zsinagóga működött, egyik ezek közül felújítás híján összedőlt, a másikat lebontották, helyén a városi rendőrség épülete található. Szatmárnémeti híres szülöttei között hiába keressük Kaczér Illés nevét, s a Magyar irodalomtörténet is megfeledkezik róla. A hagyomány szerint kipában írta regényét a kelet-magyarországi haszid zsidó sorsról. Elmesélte fiainak mindazt, amit ezen a vidéken látott, hallott, és amiben neki és őseinek is része volt.