Bajnai Gordon: “…magyar embereket hurcoltak el és öltek meg részben magyar gyilkosok…”

“a halottakért és az élőkért tanúskodnunk kell. Van okunk az elgondolkodásra és a felelős szembenézésre, a régmúlt és a közelmúlt jelenségei miatt egyaránt. A régi bűnös gondolatok újra és egyre nagyobb veszélyt jelentenek nemcsak a zsidóságra és együttélésünkre… hanem az egész nemzetre…”
 

2009. december 10.

 

Bajnai Gordon

Tisztelt Konferencia! Tisztelt Professzor Úr! Kedves Meghívottak! Hölgyeim és Uraim!

Azért vagyunk ma itt, hogy zsidó és nem zsidó magyarok együttélésének múltjáról, jelenéről és jövőjéről beszéljünk őszintén és felelősen.

Különleges megtiszteltetés, hogy ezt Elie Wiesel társaságában, az ő aktív részvételével tehetjük. Nagy öröm önt újra itt köszönteni, professzor úr. Bízom abban, hogy rövid itt-tartózkodása alatt is ki tudjuk fejezni megbecsülésünket és hálánkat mindazért, amit mi magyarok, a szabadság hívei érzünk ön iránt. Mindannyian hálával tartozunk önnek azért, amit a holokauszt tragikus tanulságainak feldolgozása, az embertelenség megfékezése érdekében tett egész életében.

Személyes drámáját, életének megrázó eseményeit, szeretteinek elvesztését és a történelem legszörnyűbb tetteit beszéli el nekünk tanulságul. Lelkek a tűzben című művének előszavában azt írta: „Apám, a felvilágosult lélek az emberben hitt. Nagyapám, a buzgó haszid, Istenben bízott. Az egyik beszélni, a másik énekelni tanított. Mindkettő imádta a történeteket, és amikor én mesélek, az ő szavukat hallom. Az elcsendesedett viharon túlról suttogva ők azok, akik összekötik a túlélőt emlékükkel.”

Köszönjük önnek, hogy van bátorsága és ereje elmondani ezeket a történeteket. Hálával tartozunk azért, mert képes szembenézni a múlttal, képes minden fájdalom ellenére felidézni az egykor történteket. Ezzel egyszerre őrzi az elvesztettek emlékét és ébren tartja az élők lelkiismeretét.

Életútja, munkássága és személyes elhivatottsága példát mutat és tanúságtételt jelent. A szembenézés fontosságára figyelmeztet és az emlékezés felelősségére. Ön bizonyságát adja, hogy az emberségnek folyton, fáradhatatlanul küzdenie kell az embertelenség ellen, és ehhez kitartó munkálkodásra van szükség ma is. Hiszem, hogy ebben a meggyőződésben osztozunk mindannyian itt a teremben, és nem utolsósorban azért vagyunk ma itt, hogy ezt kifejezzük.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Van okunk az örömre, mert a magyarországi zsidó közösség újra élénk és virul, gazdagítva, erősítve ezzel az egész nemzetet. Egyre virágzóbb a zsidó vallási és kulturális élet Magyarországon, amiben nagy szerepe van többek között a hitközségeknek, a zsidó vallási, oktatási, kulturális és civil szervezeteknek is.

De ha megengedik, most mégsem erről beszélek. Azért nem, mert bár van okunk az örömre, sajnos okunk van, alapos okunk van az aggodalomra is. Kérem, ne tekintsék az ünneppel szembeni érzéketlenségnek, ha a saját jövőnk iránt érzett felelősség arra késztet, hogy itt és most nyíltan beszéljek erről.

Azért, mert – ahogyan Elie Wiesel mondta egykor – a halottakért és az élőkért tanúskodnunk kell. Van okunk az elgondolkodásra és a felelős szembenézésre, a régmúlt és a közelmúlt jelenségei miatt egyaránt. A régi bűnös gondolatok újra és egyre nagyobb veszélyt jelentenek nemcsak a zsidóságra és együttélésünkre, nem is kizárólag a kisebbségekre, hanem az egész nemzetre, mindannyiunk szabadságára és a demokráciára egyaránt.

Zsidók és magyarok múltja, történelme egybeforrt. Ezt a közös gazdag múltat közös, súlyos fájdalom terheli. Mert a vészkorszak nemzeti, össznemzeti tragédia volt. Velünk történt, és jórészt mi magunk követtük el. Ennek kimondása, az őszinte szembenézés a legelső lépés ahhoz, hogy a történelemből tanulni tudjunk, és ne kövessük el újból a múlt bűneit.

 

Elie Wieselt fogadják a Parlamentben

 
 

A II. világháborúban magyar embereket hurcoltak el és öltek meg részben magyar gyilkosok. Persze sokan mentették, védték zsidó honfitársaink életét és erős volt az együttérzés. Mégis majd mindenki, a nagy többség elfordult vagy csak némán hallgatott akkor, amikor a fasiszták, magyar és nem magyar fasiszták véghezvitték szörnyű pusztításukat. Ahogyan a világ, Magyarország is hallgatott.

Hogyan történhetett meg mindez a XX. században Európa közepén? A történelem tényeit, adatait, a politikai körülményeket pontosan ismerjük. És ismerjük az egyéni tragédiák sorozatát is, amelyeknek egyik leghitelesebb tanúja éppen Elie Wiesel.

Én mégis egy olyan körülményre hívnám fel most a figyelmet, amely ma újból nagy jelentőséget nyert. Ez pedig a gazdasági válság és az ennek nyomán bekövetkezett torzulások a társadalomban, a mindennapi érintkezésben, az emberek mentalitásában. Mert a társadalom szövetén a válság hatására megjelentek olyan repedések, amelyekbe könnyebben férkőzhet az a gyilkos ideológia, ami régről ott bujkált az emberek között. Korábban mégsem tudott elhatalmasodni annyira, mint a ’20-as, ’30-as évek során a múlt században. Ezek teremtik meg újra a szélsőjobboldali gondolatok táptalaját.

A mostani világgazdasági válság és lehetséges következményei csak a ’20-as évek végének összeomlásához hasonlítható. Az együttélés kereteit érdemes figyelni, mert azok borultak fel akkor. Ehhez pedig kétségtelenül és nagyban hozzájárult a ’20-as évek végén bekövetkezett gazdasági krízis. Milliók egzisztenciája, biztonságérzete ingott meg akkor – és ezt látjuk ma újból. A válság bizonytalanságot kelt, elégedetlenséget szül, a lecsúszás megteremti az igényt a szélsőségesen egyszerű és szélsőségesen veszélyes válaszokra. Ez adja az alapot a radikális politikai mozgalmak megerősödéséhez. Így volt ez a múlt században, és így van ez ma is.

Sok a hasonlóság a múlttal, de hál’ istennek sok a különbség is. A döntő különbség a tapasztalat. Ma már tudjuk, hová vezet ez az út. Már láttuk, hogyan erősödhetnek meg a szélsőségesek. Már láttuk, hogyan férkőznek először a fejekbe, aztán a hatalom közelébe, majd a hatalomba. Hogyan uralják el a közbeszédet, a közgondolkodást, és hogyan hatolnak be a hétköznapi élet minden területére.

Auschwitz után már semmi nem ugyanolyan, mint előtte volt. Mi magunk sem lehetünk ugyanolyanok. Auschwitz után nem mondhatjuk, hogy saját polgártársaink, szomszédunk, barátunk kiirtása elképzelhetetlen, tehát nem is fog megtörténni – mert már megtörtént. A holokauszt jelentősége éppen abban áll, hogy megmutatta, mik a gyűlölet állomásai. Az emberi közöny és az önfelmentés menekülő útvonala lezárult. Tudjuk, hogy az első gyűlölködő szót követik a tettek, és mindennek vége a halál.

Talán ismerik az idézetet: „Ahol könyveket égetnek, ott később embereket is égetnek majd”. De ahogy Elie Wiesel többször elmondta, az élet ellentéte nem a halál, hanem a közöny és a hallgatás. Ezért Auschwitz után már nem hallgathat a világ, és mi sem hallgathatunk, ha a legkisebb jelét látjuk a gyűlölet újraéledésének és a fasiszta gondolatok terjedésének.

Ezért hát a második legfontosabb különbség a múlt és a jelen között mi magunk vagyunk, vagy legalábbis lehetünk. Mindannyian, akik nem vagyunk közönyösek, mi, akik képesek vagyunk tanulni a történelemből, akik őszintén hiszünk a demokráciában, a szabadságban és az emberi méltóságban. Demokratikus meggyőződésünkbe kapaszkodva, mások közönyösségét legyőzve, egymást felrázva mi magunk akadályozhatjuk meg, hogy a szélsőségesek újból elkövessék a múltbeli bűnöket.

Nagy tehát a felelősség és nehéz a feladat. A szélsőjobboldal újbóli erőre törése ma már nem fenyegetés, hanem szomorú s nyilvánvaló tény.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A köztársaság, a demokrácia nem ostromlott vár, amibe be vagyunk zárva. Az ellenség legtöbbször nem kívülről támad, hanem belülről. A szélsőségesek legnagyobb trükkje az, hogy a demokráciát felhasználva veszélyeztetik a szabadságot és támadnak másokat. Mi pedig csakis demokratikus alapon, alkotmányos eszközökkel védekezhetünk ellenük. Elég, ha Weimarra emlékezünk. Weimarra emlékezünk, és tudjuk, a demokrácia paradoxona, hogy antidemokratikus erők is használhatják a lehetőséget és hatalomra juthatnak benne.

Hasonlóság ez is. Betiltani nem lehet egy pártot egészen addig, amíg az az alkotmány és a jogszabályok szerint működik. De igenis kötelességünk elítélni azokat az elveket, szavakat és tetteket, amelyek tagadják az alkotmányt és a jogszabályok szellemét. És az államnak kötelessége haladéktalanul fellépni, amint túlmennek a jog határain.

Gond az is, hogy a mai magyar szélsőjobboldal álságos és kétszínű. Miközben megbélyegez másokat, elvárja, hogy ezt ne tekintsék szélsőséges nézetnek. Miközben fenyegeti a zsidókat vagy a romákat, elvárja, hogy ezt önvédelemnek nevezzék. Miközben minden mondatában és cselekedetében tetten érhető a gyűlölet, tagadja, hogy pusztítani akarna. Miközben uszít a cigányság ellen, tagadja, hogy bátorítaná a rájuk támadó gyilkosokat. Miközben náci jelképeket idéző zászlók alatt vonul, tagadja, hogy a náci eszméket követi. Ki akar rekeszteni másokat, és elvárja, hogy őt magát ne rekessze ki ezért senki.

A köztársaság egybefog mindenkit, aki tiszteli az alkotmányt, a törvényeket és az emberi értékeket. Önmagát rekeszti ki, aki semmibe veszi ezeket. Ám hiba volna az itteni beszédek nyomán a radikálisok megvilágosodását várni. Nekünk kell meghúzni átjárhatatlanul egy határt, egy éles vonalat. A határt, hogy meddig terjed a demokratikus politika által képviselt érték- és eszmerendszer, és hol kezdődik a fasiszta gyakorlat és ideológia.

Európa érettebb demokráciáiban ez nem is jelent gondot. Vannak ott is szélsőjobboldali, idegengyűlölő pártok, de mindenki tudja, hányadán álljon velük. Karanténba zárja őket a politika, a politikai közép, a kulturális elit és a média is. A pártok tudomásul veszik a létezésüket, de légmentesen elzárják tőlük magukat, mert csakis így érhetik el, hogy a fasiszták által folyton újra és újra szított tűz ne lobbanhasson fel. Erre tanította meg a történelem az érett demokráciákat.

Sajnos azt kell mondanom, Magyarországon gesztusok vannak, de még nincs politikai konszenzus. És ez nagy hiányosságunk. Hogyan fordulhat elő, hogy ma egy politikai pártnak az az egyetlen jelmondata, hogy Magyarország a magyaroké, és ezzel az üzenettel 10 százalék feletti támogatást, európai képviseletet szerezhet?

Hogyan lehet, hogy civilizált körökben általánosan elfogadott nézet kétségbe vonni az irodalmi Nobel-díj értékét, csak mert akinek odaítélték, nem egyszerűen magyar, hanem magyar zsidó, és életében és munkásságában központi jelentőségű a holokauszt?

Hogyan juthattunk odáig, hogy embereket fenyegessenek és öljenek meg Magyarországon csupán azért, mert cigánynak születtek? Csak úgy lehet mindez, hogy hibáztunk mi magunk is, sokan, akik itt ülünk a teremben.

Hibáztunk akkor, amikor hagytuk, hogy a szélsőséges gondolatok megerősödjenek, fokról fokra beférkőzzenek a hétköznapi beszédbe és a közbeszédbe is. Hagytuk, hogy a politikai színtéren megjelenjenek azok a hangok, amelyek mások kirekesztéséről, megbélyegzésről, megfélemlítésről szólnak. Túl sokan, túl sokszor rándították meg a vállukat, amikor a szélsőjobboldal felütötte a fejét, és minden egyes vállrándításra feljebb csúszott az ingerküszöb.

Megvertek egy haszid zsidó embert a nyílt utcán. Elszigetelt, egyedi eset – hangzott a válasz. Molotov-koktéllal felgyújtották egy magyarellenesnek kikiáltott zsidó ember, egy zsidónak mondott ember üzletét. A demokrácia erős, nem fenyeget veszély – ez volt a reakció.

Puskával lelőttek egy cigány embert az otthonában. Nincs rasszista motivációja – jött a felelet.

Aztán követték ezeket más szörnyű tragédiák, és mára ott tartunk, hogy sokaknak félniük kell pusztán származásuk miatt. Sokakat ér nap mint nap fenyegetés, megaláztatás, megfélemlítés azért, mert zsidó, cigány, vagy bármely más kisebbség tagjai.

Nekünk, demokratáknak, jobb- és baloldaliaknak egyik legnagyobb hibánk az, hogy hagytuk a politikai versengés és szembenállás egyik újabb frontjává válni az antifasizmus ügyét. Hagytuk, hogy ne a legmélyebb emberi meggyőződés, hanem politikai hovatartozás kérdése legyen megítélni a szélsőségeket. Ahogyan egyre durvul a politika, úgy züllik a demokrácia, úgy válnak a politika túszává a legelemibb emberi értékek és célok.

De nem lehet szavazatszerző technikának tekinteni a szélsőségekkel szembeni kiállást vagy hallgatást. Egyiket sem. Azzal nem sokra megyünk, ha egymást támadjuk, ha az egyik politikai érdekből hangoskodik, a másik esetleg politikai érdekből hallgat. Ezt jobb- és baloldalon minden demokratának be kell látnia.

Meggyőződésem, hogy ez minden higgadt, középen levő demokratikus politikai erő érdeke. Ha a minél nagyobb szavazatszerzés reményében korábban tettek is engedményeket egyesek, ha néha elfordították is a fejüket egyes politikusok, ma már nincs olyan megfontolás, amely ezt indokolná. Az az érdeke a jobboldal demokratikus erejének, hogy meghúzza és átjárhatatlanná tegye a határt önmaga és a szélsőségesek között.

Súlyos hiba, ha valaki akár a legkisebb település önkormányzatában együttműködik a szélsőjobboldallal. Súlyos hiba, ha valaki akár a helyi hatalomban, akár kormányon nemcsak elfogadja, de igényli a szélsőjobboldal támogatását. Súlyos hiba, ha a parlamentben ülhetnek olyanok, akik nyíltan és kérkedve bélyegeznek másokat, zsidókat, cigányokat.

Ez az a pillanat, amikor végképp külön kell választani demokratákat és a demokrácia ellenségeit. Olyan tettekre van szükség mindkét oldalon, amelyek egyértelműen mutatják, ki hol áll, ki van belül és ki van kívül. Nem szabad a legkisebb engedményt sem tenni a radikálisoknak, és nem lehet senki bátortalan ahhoz, hogy kizárja soraiból a gyűlölet képviselőit.

Ha ezt meglépi az, akinek meg kell lépnie, akkor bizonyosak lehetünk abban, hogy a parlamentben ülő pártok mindegyike őszinte szövetséges lehet, és kell, hogy legyen a szélsőségek ellen. Akkor bízhatunk egymásban, és bízhatunk abban is, hogy az igazi demokraták többségben lesznek a parlamentben jövőre is, bármilyen eredményt hozzanak a jövő évi választások.

Ha van felelősség az egyik oldalon, akkor kell lennie a másik oldalon is. Közéleti karanténba kell zárni a szélsőségeseket. Régóta hangoztatják ezt baloldali liberális pártok és az értelmiség is. Én magam is többször elmondtam.

De meg kell érteni azt is, hogy a karanténba nem terelhetünk be önkényesen másokat csak azért, mert a miénktől eltérő elveket vallanak. Gondoljuk meg, mi növeli jobban a demokratikus közösség erejét? Az, ha kiátkozunk másokat ebből a közösségből, azt mondva, hogy közelebb állnak a szélsőséghez, közelebb, mint mi magunk, vagy az, ha minél szélesebb szövetségbe fogadunk olyanokat is, akik egyébként a miénktől eltérő politikai nézetet vallanak ugyan, de tudjuk, hogy van éles határ köztük és a szélsőjobboldal között.

Úgy hiszem, mindannyian tudjuk, mi a helyes válasz. Ezért van szükség új, tiszta lapra, ezért van szükség új összefogásra, amíg még nem késő.

Hölgyeim és Uraim!

Itt, ebben a teremben egyszer már volt többségük azoknak, akik nem tudták vagy nem akarták felismerni saját felelősségüket. Ők szentesítették az úgynevezett zsidótörvényeket. Ez volt a vészkorszak egyik legfontosabb magyarországi előzménye. Itt, ebben a teremben emelték törvényi erőre azokat a szégyenletes gondolatokat, melyek mások gyűlöletén, kirekesztésén, megbélyegzésén alapultak. Ezzel legitimálták a szélsőséges elveket, és ez vezetett több százezer zsidó, cigány és más magyar polgár meggyilkolásához.

Itt, ezekben a padsorokban ültek akkor ennek felelősei. A követőik most kint állnak a küszöbön. Hogy bejutnak, az ma valószínű, alig kérdés, csak az a kérdés, hogy mennyien. És főleg az, hogy itt mire lesz lehetőségük és erejük. Itt, ebben a házban verték szét annak idején a polgári demokráciát. Most itt, ebben a házban kell majd megvédeni azt.

Rajtunk múlik mindez, mindannyiunk hitén és meggyőződésén, mert erre alapul a demokrácia. Ezért legelőször is ezt a hitet és meggyőződést kell megerősíteni magunkban, hogy megerősítsük a demokráciát. Ez nem politikai érdek kérdése, hanem emberi tisztesség dolga. Ez a legelső emberi parancs, és éppúgy parancsa jobb- és baloldalnak. Hiszem, hogy ebben azonosak vagyunk. Mindenkinek azt kell néznie, saját maga mit tehet annak érdekében, hogy visszaszorítsuk a szélsőségeseket.

Ezért hát arra kérem az ittlévőket és a magyar közéletet, a politika minden szereplőjét, a demokratikus politika minden szereplőjét, hogy a mai alkalmat is használjuk arra, hogy nyissunk egy új és tiszta lapot. Mostantól nem az okokat kell keresni, ezen már túl vagyunk, hanem a következményeket kezelni. Nem azt kell nézni, hogy a múltban ki mit hibázott, hanem azt, hogy most és a jövőben kiben bízhatunk.

És ha már új lapot nyitunk, érdemes annak fejlécére írni vastag betűkkel az emberi és polgári jogok nyilatkozatának kezdő mondatát: Minden ember szabadnak és jogokban egyenlőnek születik és marad. Azoknak, akik ma itt ülnek, magától értetődőek ezek a mondatok, de éppen nekünk kell kiállni azért, hogy ezek a szavak mindenkinek egyértelműek legyenek, és a mögöttük rejlő elvek maradéktalanul érvényesüljenek.

Az itt ülők mind készek tenni ezért. Erős bennünk a köztársaságba vetett hit és a demokratikus meggyőződés. A mi köztársaságunk, a mi demokráciánk. Hiszem, hogy többen vannak a politikában bal- és jobboldalon egyaránt azok, akik ugyanígy vallják ezeket. Többen vagyunk és erősebbek vagyunk, mint a demokrácia ellenségei. Ez ma még nem is kérdés. Ezt mindenkinek büszkén és egyértelműen kell vállalni. Ne legyen hezitálás, ne legyen több kétfedeles politika, ne legyen több félreérthetően megfogalmazott mondat, kétértelmű tett.

Hölgyeim és Uraim!

A magyar állam mindenkit megvéd, ez a dolga. Minden lehetséges és alkotmányos eszközzel küzdünk azért, hogy a szélsőségesek ne jelenthessenek veszélyt senkire. De ez nem kizárólag a kormány felelőssége, hanem valamennyi politikusé, továbbá minden polgáré, aki őszintén hisz a demokratikus értékekben, a köztársaság eszményeiben. Mindazok kötelessége ez, akik készek megvédeni a szabadságot és az emberi méltóságot. Nem elég hinni ezekben, minden nap tennünk is kell azért, hogy megóvjuk és érvényre juttassuk ezeket az értékeket.

Én olyan országban akarok élni, ahol a megbélyegezésnél, a kirekesztésnél és a széthúzásnál erősebb a megértés, a befogadás és az összetartozás. Mert bármennyire is különbözünk, összetartozunk. És különbözőségünkkel nem gyengítjük, hanem erősítjük egymást és erősítjük a nemzetet, a mi közös nemzetünket.

Mindenkinek van tennivalója abban, hogy minél többen megértsék ezt az egyszerűen felfogható, sokszor kimondott, talán kissé el is koptatott, mégis az utóbbi időben sokak által sajnos elfeledett gondolatot, hogy békében, biztonságban, nyugodtan élhessenek együtt zsidók és nem zsidók – magyarok.

Köszönöm, hogy meghallgattak. 

 

Fejtse ki véleményét fórumunkban!