Balog Zoltán: “…abban bízunk, hogy szövetségesei lehetünk egymásnak”

Balog Zoltán az Emberi jogi, kisebbségi, civil- és vallásügyi Bizottság elnökének (Fidesz) beszédét közöljük, mely elhangzott 2009. december 9-én a Parlamentben, Elie Wiesel tiszteletére rendezett konferencián.
 

2009. december 10. 

Tisztelt Marion Wiesel Asszony, tisztelt Elie Wiesel!
Főtisztelendő és főtiszteletű Egyházi Méltóságok,
Képviselőtársaim, Miniszterelnök Úr!
Excellenciás Nagykövet Hölgyek és Urak!
Tisztelt Megjelentek!

A nemzet az a közösség, ahol mindaz, ami másokkal történik, velünk is történik.

1944-ben ennek a nemzeti közösségnek többszázezer tagját elhurcolták ebből a szép, gyönyörű országból. Közöttük egy alig 15 éves fiút Mármarosszigetről a haláltáborba. Mármarossziget újra nem Magyarország, de Elie Wiesel Magyarországra tért vissza 65 év után először.

 

A Szimpóziumon Balog Zoltán elnökölt

 

Bizonyára nem találja meg Budapest utcáin azokat az illatokat, hangulatokat és színeket, gesztusokat, melyek gyermekkora világát jelentették – mégis szeretném, ha tudná olyan emberek közé jött, akik tudják, mi történt Európában és Magyarországon 1944-ben, s tanulni akarnak belőle.

Tiszta szándékkal fogadjuk, s abban bízunk, hogy szövetségesei lehetünk egymásnak. Bízunk benne, hogy meglátja Magyarország igazi arcát, mely nem gyűlölettől eltorzult arc, még ha nem is tud mindig mosolyogni.

Abban bízunk, hogy segít majd nekünk, s jó hírünket viszi a világba. A magyar-zsidó együttélés – konferenciánk címe ez – nincs ugyan nehézségek és viták nélkül, de VAN együttélés. Hiszen Magyarországon a tragédia után újjáéledt a zsidó közösség hite és kultúrája. Ilyen új-régi ága a magyar zsidóságnak az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség. Vitáink is vannak persze bőségesen, politikáról, kultúráról, hitről, nemzetről, pénzről –, de ezek ellenére mi a gyógyító emlékezésben vagyunk érdekeltek. Egy olyan Magyarországban, ahol hite, vallása, faji, kisebbségi mivolta miatt senkinek nem kell félnie, mert megvédi az állam, s a közösség ereje.

Készek vagyunk, nem törődve azzal, hogy mások, ellenfeleink, hogyan használják fel önvizsgálatunkat, újra és újra magunkba nézni: megteszünk-e minden tőlünk telhetőt azért, hogy azok, akik egykor tudatlanságból, keserűségből, ostobaságból, gyűlöletből a nemzeti szocialista eszmék foglyaivá lettek, ne találjanak követőkre? S ne gondolhassák, hogy nem olyan nagy baj az antiszemitizmus!

S ha ezt az önvizsgálatot újra és újra elvégeztük, akkor bátran megkérdezzük: Akik ma Magyarországra, a magyarokra az antiszemitizmus bélyegét sütik, azt milyen szándékból teszik? Tényleg az indulatok csillapításában érdekeltek, nem inkább a még nagyobb békétlenségben?

Nem engedjük, hogy velünk, vagy bárkivel szemben az antiszemitizmus vádját politikai kommunikációs csodafegyverként használhassák! Nem tűrjük, hogy ártatlan zsidó emberek szenvedéseit felhasználva, az országunk többi súlyos bajának megvitatása helyett bennünket arra kényszerítsenek, hogy hamis vádak elleni védekezésre vesztegessük erőnket!  

De a gyógyító emlékezésben érdekeltek vagyunk! Mert emlékezni kell.

Megállni a másik ember szenvedése mellett, s levenni valamit a teherből, melyet cipel – ez az egyik legalapvetőbb emberi gesztus. Ebből él minden közösség, abból hogy vannak közöttünk ilyen emberek. Ne felejtsük el őket sem! Az ő tiszteletükre, a világ igaz magyarjainak tiszteletére zöldellnek a fák Jeruzsálemben a Jad Vasemben. Még akkor se felejtsük őket, ha az ő fényük mellett az árnyék, a sötétség is jobban látszik: hogy ezrek és százezrek, behunyták a szemüket, elfordították a tekintetüket, vagy éppen beszálltak az embervadászatba.

 

Oberlander Baruch is felszólalt

Van, aki saját vagy családja kommunizmusban elszenvedett sorsán keresztül próbálja ma, Magyarországon megérteni a holokauszt, soá áldozatainak szenvedéseit! Ne fájjon ez nekünk!  Ugyanis, ha az embernek nincs joga tulajdon fájdalmához, ha őt magát semmibe veszik, akkor mások szenvedése sem érdekli többé. Az áldozatoknak jó szívvel elégtételt adni egy olyan világban, ahol az embert, a potenciális emlékezőt is naponta éri megaláztatás és igazságtalanság – még ha ez nem is mérhető a népirtás borzalmaihoz – nem fog sikerülni. Ha azt akarjuk, hogy a megértés növekedjen a holokauszt tragédiája iránt, akkor a legfontosabb feladatunk egymás emberi méltóságának tiszteletben tartása és megőrzése ma, itt, közöttünk, mindenkivel szemben. Auschwitz, a Gulág borzalmaira a felnövekvő nemzedék akkor tud valóságos megrendüléssel odafigyelni, ha megismerve a tényeket így kérdezhet: „A tiszteletet, amit én megkapok a családomban, a barátaimtól, az iskolában, a főnökömtől, a hatóságtól, a média világában, a kormánytól, az egyházi közösségemtől  – azt miért tagadták meg annakidején tőlük?! Hiszen nekik is jár, hiszen ők is ugyanolyan emberek voltak, mint én!”

Egy vérből lettünk teremtve.

Sebeket gyógyítani csak emberi méltóságukat őrző emberek tudnak, s a gyógyulás így sem könnyű. Hisz mennyi minden történt a holokauszt óta: új szenvedések, új áldozatok, régi és új tettesek, régi és új elhallgatások, s hazugságok. Az áldozatoknak csak azt a tiszteletet, békét és igazságot tudjuk felkínálni, amiben mi, itt együtt élő emberek egymást részesítjük. Magyarok és zsidók, anélkül, hogy egymást ilyen alapon egyáltalán osztályoznunk kellene.

Így jöhet el a bűn megvallása, így lehet megbocsátás, tisztelet, béke és igazság.

A bocsánatkérés nem a gyengeség jele, hanem a belső lelki erőé. Általa nem gyengébbek, hanem erősebbek leszünk. A megbocsátás sem a gyengeség jele, hanem azt bizonyítja, hogy az áldozat visszakapta emberi méltóságát.  Mindannyiunknak szüksége van mindkettőre: hol a bocsánatkérésre, hol pedig a megbocsátásra.

Köszönjük, hogy elfogadták meghívásunkat. Különösen köszönjük Elie Wieselnek, hogy eljött Budapestre. Köszöntöm Önöket a Magyar Országgyűlés, az Emberi jogi, kisebbségi, civil-és vallásügyi Bizottsága nevében, valamint az Egységes Izraelita Hitközség és a Magyarországi Zsidó Hitközségek szövetsége nevében.

Azt kívánom, hogy legyen hasznos és gyógyító a mai találkozásunk!