Elie Wiesel: A bolond Mose

Elie Wiesel 2016. július 2-án hunyt el. Néhány éve, magyarországi látogatása alkalmával közöltük egyik legszebb elbeszélését. Ezzel emlékezünk rá.

A Béke Nobel-díjas Elie Wiesel december 9-én érkezik Magyarországra. Látogatása alkalmából a Szombat A bolond Mose című elbeszélésének fordításával köszönti őt, mely életműve központi témájával, az emlékezéssel és az emlékeztetéssel foglalkozik. A bolond Mose kulcsfigurája végigkíséri Wiesel életművét, és számos írásában visszatér.

 

Fotó: Pascal Le Segretain/Getty Images

A hosszú évek alatt valószínűleg elfelejtettem néhány játszópajtásomat, és alig valakire emlékszem azok közül, akikkel a háború előtt és alatt sok időt töltöttem. De őt nem felejtettem el. Mintha egymás foglyai lennénk. Ahová csak megyek, előttem jár. Néha már nem is tudom, melyikünk üldözi a másikat.

Pedig jól tudom, hogy nagyon régen meghalt; ami azt illeti, halála egybeesett gyerekkorom halálával. Ám ő ezt nem hajlandó elismerni. A halál és a tűz előjogait kihasználva makacsul tagadja a tényeket.

Csakhogy a tények sziklaszilárdak: mivel kétszeresen is hátrányos helyzetű volt – nem elég, hogy zsidó, de még magára maradt elmebeteg is –, az első transzporttal vitték el a gettóból. Első állomás: a régi zsinagóga. Mose kihasználta az alkalmat, és előimádkozott. Nevetett. Élete legszebb napja volt az: nem is álmodta volna, hogy ezen a nevezetes helyen imádkozhat egy háromezres gyülekezet előtt. Második állomás: a pályaudvar. Mose dalolt és táncolt, talán hogy lelket öntsön a többiekbe, vagy talán csak azért, mert még soha nem utazott vonattal. Harmadik és egyben utolsó állomás: egy réges-régen használaton kívüli, elhagyatott pályaudvar peronja. A néma menet élén Mose csak dalolt és dalolt, egyre hangosabban és hangosabban, az utolsó pillanatig, mintha egy csak maga számára ismert ellenséggel csúfolódna.

Az az ellenség nem tudta elnémítani mély, felkavaró énekét. Az a hang körbejárja a világot, és éppen olyan veszélyes meghallani, mint nem meghallani. Éjszaka gyakran riaszt fel álmomból. Újra átélem a gyerek félelmét, aki nem mer egyedül aludni. Megérzem a jelenlétét, ott van a szobában, a tükör melletti sarokban és a folyóra néző ablak előtt. Összegömbölyödöm és ébren várom a reggelt; csak akkor merek megmozdulni, amikor meghallom a város kora reggeli neszezését.

Régen egyáltalán nem féltem tőle. Gyakran járt nálunk. Apámat barátjává, bizalmasává fogadta. A szüleim figyelmeztettek: – Bánj vele kedvesen, mert bolond. – Nem tudtam, mit jelent ez a szó. Ő maga is így szólt hozzám: – Jól nézz meg, mert bolond vagyok. – Megnéztem, de nem értettem. Újra és újra bemutatkozott olyan embereknek, akiket naponta tízszer is látott: – Nem ismertek, én vagyok a bolond Mose. – Tudjuk, tudjuk – felelték és félretolták az útból. – Nem, nem eléggé, soha nem tudhatjátok eléggé.

Csodáltam őt. Mindenki szánakozva nézte, mégis ő kerekedett fölébük. Mindenhol középpontba került, ő volt a nagy bölcs; egy másik világban mozgott, amelybe csak rajta keresztül léphettünk be. Megéreztük, hogy olyan erő lakozik benne, amely össze is törhetne minket.

Zavarba ejtő, meredt pillantása ravaszságot, aljasságot kölcsönzött az arcának; velem mégis mindig kedves és barátságos volt. Boldogan hagytam félbe az olvasást, hogy meghallgathassam szívettépő énekét. Különös, befejezetlen történeteket is mesélt nekem. – Engem csak az eleje érdekel – mondogatta. – Kit érdekel a vége, azt úgyis ismerem! – És az elejét? – kérdeztem. – Azt is ismerem, csak megpróbálom megváltoztatni.

A Talmud olvasását félbeszakítani nem volt igazi bűn, ha eltölthettem Moséval egy órát. Többet tudott a Talmudról, mint a kétezer év előtti bölcsek és tanítványaik. Messzebb látott náluk, némasága titkosabb igazságot rejtett, mint az övéké. Talán meglátta a Talmudban az első bolondot, akit Isten teremtett és akire egész biztosan hasonlított. A csodálatos gyűjteményben nem tényeket és kinyilatkoztatásokat talált, hanem látomást és ihletet merített belőle. Ő értette meg velem először, hogy idegenként szabad és kell gondolnom magamra; és hogy ezt az idegent el kell – és el szabad  elpusztítanom, ha nem akarom, hogy ő végezzen velem.

Mose egyáltalán nem tagadta meg a bolondságát, hanem még élt is vele. Menedékként, otthonként szolgált neki, és amikor nagy ritkán bolondokházában járok, minden beteg ugyanazt a tiszteletteljes félelmet váltja ki belőlem, mint valamikor régen Mose. Rámkacsint a próféta: ő az. Az üldözött, aki elkerget: ő az. A láthatatlan csecsemőjét derűsen ringató fiatal nő: Mosét próbálja megnyugtatni. Valamennyien az ő szemével néznek rám.

Sokszor megyek el mellette az utcán is. Gyakran ül mellettem egy-egy étteremben, színházban vagy éppen repülőn. Néha már azt hiszem, hogy a világegyetemnek egyetlen lakója van, hogy minden arc eggyé olvadt. Hirtelen butának érzem a fiatal hölgyet, akivel sétálok; sekélyesnek érzem a szavakat, amelyeket iszom; terhessé válnak a barátságok. El akarok menekülni, de a kijáratokat Mose őrzi. Valami ismeretlen hatalommal felruházva parancsol nekem és én engedelmeskedem: életem az övének feszül. Csak akkor menekülhetek tőle, ha elpusztítom. De hogyan gyilkolhatok meg egy bolond angyalt?

Ortodox zsidók a máramarosszigeti zsinagóga előtt

Egyszer már azt hittem, megtaláltam a megoldást: bezártam őt egy regénybe. Azt hittem, hogy tetővel a feje fölött, rendes lakcímmel, otthonnal felvértezve, olyan emberekkel körülvéve, akik szeretik, talán végre békén hagy. Csak később, a munka végeztével vettem észre, mennyire megtréfált: tudtomon kívül, tolvaj módjára becsempészte magát a többi szereplőbe (kortól, nemtől és vallástól függetlenül). A végén már ő mondta, hogy „én”, „te”, „ő”. Ha két szereplő egymással beszélgetett: mindkettő ő volt. Ha kínozták egymást: ő volt szenvedésük oka és megnyilvánulása. Rémülten olvastam újra korábbi munkáimat: azokban is ő uralkodott. Ott is megelőzött. És ami még súlyosabb: átutazóvá nevezte ki magát, kedve szerint bukkant fel, majd tűnt el újra. Épp hogy csak sikerült lelepleznem, már rohant is tovább, vadabbul, mint valaha, erőnek erejével rángatva új kalandok felé engem is.

Olykor felmerül bennem, hogy én magam is csak egy hiba, egy félreértés vagyok: azt képzelem, hogy a saját életemet élem, pedig csak az övét örökítem tovább.

Egy szép napon felhívott egy ismeretlen. Jiddisül beszélt, de vontatott, dallamos akcentusa leleplezte magyar származását. Megdöbbentett ismerősnek tűnő hangja.
– Kivel beszélek? – kérdeztem udvariasan.
Ha szégyellte is a saját nevét, nem fáradt azzal, hogy kitaláljon egy másikat. Inkább semmitmondó dolgokat zúdított rám.
– A nevemet kérdezi? Miért akarja tudni? Úgysem ismer. És nem is fontos. Mit jelent egy név? Csak konvenció, szélhámosság. Mi lehetne hazugabb, mint egy név? Hiszen tudja, hogy még Istennek sincs neve.
– Ő megengedheti magának, hogy ne legyen neve – feleltem félig nevetve, félig bosszankodva. – Őt biztosan nem keverik össze senki mással.
– Mit tud maga erről? És honnan veszi, hogy rám nem érvényes ugyanez? Végülis az ő képére teremtettek, nem?

Valahol már hallottam ezt ez érdes, zaklatott, felkavaró hangot: de hol? mikor? milyen körülmények között? Talán egy elfeledett barátom hangja ez? egy feltámadt baráté? egy régi szomszédé, akinek elszámolnivalója van velem?
– Ismerem magát?
– Hogy jut ilyesmi az eszébe: ismerhetünk-e egyáltalán valakit?
Kijöttem a sodromból.
– Ne raboljuk egymás idejét, uram. Miért hívott fel?
– Mondtam már: találkozni akarok magával.
– Miért?
– Csak úgy. Szeretnék találkozni magával, beszélgetni, megérteni.
– Hogy jut ilyesmi az eszébe: megérthetünk-e egyáltalán valakit?
– Nem hajlandó találkozni velem? Ehhez nincs joga.

Végre kegyeskedett némi magyarázattal szolgálni: mondjuk talán azt, hogy nagy tisztelőm. Állítása szerint olvasta néhány művemet. Egy olyan részletről akar beszélgetni velem, amely őt személyesen is érinti.

Nemigen szeretem a bölcset játszani, aki közvetlen összeköttetésben áll az égiekkel. Nem élek a kastélyban, nem én vagyok a herceg bizalmasa.
– Tehát nem hajlandó találkozni velem? – erősködött az olvasóm. – Csak azért döntött így, mert a nevem nem jelent semmit önnek?

Biztos, hogy hallottam már ezt a hangot, ezt az akcentust.
– Csak egy órát kérek. Mindenképpen találkoznunk kell. A szülővárosáról van szó. Azt hiszem, ráismertem.

Tehát nem tévedtem. Egy kisvárosban született, azon a vidéken, ahol én is. Emlékszik a szülővárosomra, mert minden évben többször is járt ott. A bolond Moséra is emlékszik, akit kétszer fogadtak fel az őszi nagy ünnepek hivatalos kántorának szülőfaluja egyetlen zsinagógájában. Felugrottam: a bolond Mose? Hát így már mindjárt más.
– Komolyan mondja? – kiáltottam izgatottan. – Ismerte őt? Hallotta énekelni? Mikor? Hogy viselkedett, milyen hangulatban volt? Beszélt is vele? Mit mondott magának? Mikor látta utoljára?
– Túl sokat kérdez egyszerre. Telefonon nem tudjuk ezt megbeszélni. Éppen róla akartam beszélni magával. De az ön ideje túl drága. Kár. Sajnálom.
– Várjon! Én nem mondtam ilyet!
– De azt hittem…
– Felejtse el, amit mondtam.

Elie Wiesel (középen) és családja: édesanyja és két nővére: Bea és Hilda

 

Most már én ragaszkodtam a találkozáshoz. Mikor találkozzunk? Minél előbb. Most azonnal? Most nem ér rá. Délután? Nincs ideje. Este? Már elígérkezett. Adta az elfoglaltat: jövő hétig biztosan nem ér rá. Könyörgésemre végre hagyta magát rábeszélni: másnapra szabaddá teszi magát. Találkozzunk munka után, hétkor. Meghívtam magamhoz. Az neki túl messze van: Brooklynban lakik. Mivel jobb hely nem jutott eszembe, a negyvenkettedik utcai közkönyvtárnál beszéltük meg a találkozót. A főbejáratnál. Jó lesz így? Jó lesz. Hogy biztosan megismerjük egymást, el akartam mondani, hogy nézek ki. Erre nincs semmi szükség, tiltakozott.

Nevetve letette a telefont, és a nevetése még a hangjánál is ismerősebben csengett.

Így tudtam meg, hogy van még valaki ebben az érzéketlen városban, akiben ott él a kántor emléke, a kántoré, aki eljátszotta a szent bolondot, majd a bukott bolondot, hogy kihívja az égieket és szórakoztassa a gyerekeket.

Ki lehet az? Egy öregember, aki még egyszer utoljára visszanéz, mielőtt végleg elkárhozik? A fia, aki a múltat, a régi sebeket keresi? Egy árva, aki meg akar érteni valamit? Holnap kiderül. Egyelőre a várakozás is éppen elég. Már nem is éreztem magam annyira egyedül: az emlékezetem már nem börtön lesz, amely egyre szűkösebb és egyre fojtogatóbb börtönöket zár magába. Kívülről kinyitják az ajtókat. Végre valaki megerősíti, hogy a bolond Mose tényleg létezett, nem csak úgy befészkelte magát a képzeletembe.

Nagy szükségem volt erre a kézzel fogható bizonyítékra, erre az igazolásra. Mert amióta fölvettem a telefont és hallottam a másik lélegzetét, kételkedni kezdtem a létezésében: csak saját életem lenyomatának vagy talán meghosszabbításának véltem. Olyan gyakran és olyan messzire elkísért, hogy már-már összekevertem a sorsunkat, az életutunkat: úgy énekeltem, ahogy ő, úgy imádkoztam, ahogy ő, én is megpróbáltam próbára tenni és a magaméval összevetni mások némaságát. Én lettem ő.

Így aztán valamiféle hálával gondoltam ismeretlen brooklyni barátomra: neki köszönhetően újra önmagammá válhatok. Feltéve, hogy nem éri semmi baj, nem hal meg addig, nem felejti el az emlékeit…

Később, amikor munkám végeztével hazafelé tartok, hirtelen kényelmetlen érzés fog el: mi van, ha a brooklyni magyar zsidó nem is idegen? Meg kell állnom az utca közepén, hogy egy felhőkarcolónak támaszkodjak. Gondolatban végigmegyek a beszélgetésünkön, és most az egészet furcsábbnak érzem, mint ma reggel: miért nem akarta elárulni a nevét? Miért nem akart eljönni hozzám? Miért csak az utolsó pillanatban említette a kántor nevét? És miért nevetett? Valami homályos veszélyt érzek. Ha nem idegen, akkor ki lehet? Mit akar tőlem?

Összeszedem magam és továbbmegyek. Későre jár, nagyon elfáradtam. Követem a folyót. Egy lélek sem jár erre. Mégis minden sarkon megállok és hátranézek: csak nem követ valaki? Lélegzetvisszafojtva várok: semmi. Csak az idegeim játszanak velem. Jön egy autó, elvakít a fényszórója, hátraugrom. Elment. Ki vezette? Nem szabad semmire gondolnom. Végre a házhoz érek. A portás ajtót nyit, és csodálkozva bámul rám. Azt hiszi, részeg vagyok, nem vagyok egyedül. Fölmegyek a huszonnegyedik emeletre. A szobám. Nem merem fölkapcsolni a villanyt. Tapogatózva megyek az ágy felé, sötétben vetkőzöm le. Úgy érzem, figyelnek. Aludni. Alvásba bújni. Ezer kéz nyúl felém és hívogat: félek, de hagyom, hogy vigyenek, meg akarom adni magam annak a hangnak, megérteni, hogy miért volt olyan ismerős; félek, de meg akarom érteni, hogy miért félek… így toporgok körbe és körbe, míg végre elalszom.

Már egy órával a megbeszélt időpont előtt lecövekeltem a könyvtár előtt. Az áruházak ontották magukból a vásárlókat, akik aztán újabb és újabb hullámokban lepték el a járdát. A járókelők és az autósok javában vívták mindennapos csatájukat. Végeláthatatlan volt a zsúfoltság. A hőségtől közönyös, rezignált arckifejezést öltöttek az arra járók. Férfiak és nők, fiatalok és öregek sétáltak kéz a kézben. Volt, aki megszokásból, volt, aki azért, hogy ne vesszen el a tömegben. Egyre csak duzzadt a sokaság.

Mozdulatlanul álltam és fürkésztem az izzadt arcokat: vajon felismerem majd azt, akire várok?

Pontban hét órakor megjelent egy férfi és egyenesen rám nézett. Nem ismert meg. Én viszont felismertem. Izzó szemét, duzzadt ajkát, hajlott hátát. A többi nem is számított. A külseje nem volt fontos. Régen mindig rongyokban járt. Most elegáns volt, világosszürke öltönyt és hozzáillő nyakkendőt viselt. Régen a koldust játszotta; most viszont a gazdag embert.
– Mose – motyogtam elfulladva.
Kezet nyújtott.
– Jó napot. Örülök, hogy megismertem. Hogy van?
Komor, dallamos volt a hangja. Mozdulatai bizonytalanságról árulkodtak. Arckifejezése pedig egyszerre volt zavarba ejtő, alázatos és csúfondáros.

Nem akartam hinni a szememnek. Csak úgy lüktetett a fejem. A kezemet szorongatta, és nem volt erőm visszahúzni. Az járt a fejemben: „Gondolkodj, gyorsan!” De nem mertem gondolkodni: ki tudja, hová vezetnek a gondolataim. Ha a bolond Mose életben van, akkor mindazok életben vannak, akik eltűntek, akik belevesztek a ködbe; történt valami az éjszaka birodalmában, amiről semmit nem tudunk, valami, ami merőben különbözik attól, amit gondolunk.

Elengedte a kezemet és kíváncsian vizslatott, mintha próbára akarna tenni:
– Mosénak szólított. Miért?
– Nem is tudom. Véletlenül, megszokásból. Szeretem ezt a nevet, a népünk történelmét rejti magában.

Ő volt az, a barátom, a bolond kántor, ő nézett farkasszemet velem, ehhez kétség sem fért. Láttam, amikor a halálba indult, mégis ez volt a legfőbb bizonyíték, hogy életben van: akik éjjel bekerültek a halál olvasztótégelyébe, nappalra egészségesebben és tisztábban jöttek elő belőle, mint azok, akik nem mentek utánuk.

Hirtelen megértettem, miért kísért a felszabadulás óta: azért láttam mindenütt őt, mert mindenütt ott volt, minden szemben, minden tükörben. A halottak visszatértek a földre, mind hozzá hasonlóan; ő az első láncszem a bolondok sorában, maga az emberré változott sors.

Már nem volt pocakja, sem dús szakálla. Toldozott-foltozott kabátja alatt már nem viselt imakendőt, talisz katant. Mégis ugyanaz a Mose volt, aki valamikor régen az utcán, a zsinagóga előtt kiáltozott az imák idején: – Lángolok, gyerekek, lángolok, mint a tűz! Nézzetek ide, gyerekek, és láthatjátok, hogy mindenki képes lángolni anélkül, hogy elégne! – Mindig azt hitték, részeg. Szeretett inni. Ünnepek idején végiglátogatta a haszid csoportokat, és azzal zavarta meg az összejövetelüket, hogy felugrott az asztalra és egyetlen hajtásra kiitta a felé nyújtott üvegeket. Ő volt a bolondok királya, a prófétaszerű bolond, bármit megtehetett. Minél többet ivott, annál látnokibban beszélt. – Igen, lángolok, gyerekek! – kiáltozott. – Nézzetek meg jól és értsétek meg, hogy a tüzet a tűz szítja fel, és a tűz ki is oltja a lángot! de jaj annak, aki kioltja, jaj annak, aki elhúzódik tőle. Nézzétek, gyerekek, nézzétek, hogy rohanok neki!
– Menjünk, együnk valamit – javasolta új ismerősöm.

Találtunk egy kóser éttermet a negyvenhatodik utcán. A pincér egy üveg szilvapálinkát tett az asztalra. Koccintottunk. – Mose mindig egyedül ivott. Vele kellett volna tartanom, de túl fiatal voltam. Most már késő vajon?  Ki tudja? – kérdeztem.

Másodszor is töltöttem magunknak a pálinkából. Aztán harmadszor. Én egy hajtásra kiittam a magamét; ő ízlelgette, apró kortyokban itta. Az jutott eszembe: „Mégiscsak megváltozott. Régen türelmetlen lett volna, siettette volna a dolgokat. Lehetséges volna, hogy útja végéhez ért?”
– Olvastam, amit a bolond Moséról írt – mondta kis fintorral. – Úgy látszik, jobban ismerte, mint én.
– Jobban? Inkább talán máshogy.
– Nem, jobban. Hogy mire alapozom ezt? Sokat beszél róla, ő tölti be élettel az írásait. Ezért akartam mindenképpen megismerni. Mit tud róla? A hátteréről? A céljairól? Titkos terveiről? Biztos benne, hogy olyan volt, amilyennek ábrázolja? Hogy nem arra használta fel a bolondságát, hogy elérjen valamilyen célt, amelyet csak ő ismert? És egyáltalán, biztos benne, hogy meggyilkolták Auschwitzban?

Legszívesebben közbevágtam volna: – Félreértett, rosszul fejeztem ki magam, rosszul fogalmaztam, ezért félreértette az írásomat. Most már ismerem az igazságot, mert az az igazság, hogy a bolond Mose nem halt meg és soha nem is fog meghalni, ahogy a szeme világa sem fog soha kialudni. – De nem szóltam egy szót sem, hagytam, hogy rámzúdítsa a mondanivalóját, mint valami jól megérdemelt büntetést.

Amikor aztán nem bírtam tovább, rákiáltottam: – Mit akar tőlem? Mi rosszat tettem önnel? Milyen jogon ítélkezik fölöttem, milyen jogon vádaskodik? A bolond Mose? Ő nem ítélt el senkit, de maga igen. Minek, kinek a nevében?

Megfogta a kezemet, hogy lecsillapítson.
– Elragadtatja magát, ne legyen ilyen dühös. Megsértettem: elnézést kérek érte.
Arra gondoltam: „Hát igen, mégiscsak megváltozott. Mose soha senkitől nem kért bocsánatot, még Istentől se, Istentől a legkevésbé.”
Kortyolt egyet és folytatta, immár valamivel halkabban: – Olyan kíváncsi voltam, hogy kihasználtam a kedvességét, ért engem?
– Ne beszéljünk többet erről. Igyunk. Úgy idézhetjük meg legjobban a kántor emlékét, ha iszunk.

Hogy elnyerje a bocsánatomat, egyetlen hajtásra kiürítette a poharát; majd rövid habozás után így folytatta: – Már csak egyetlen kérdésem van. Lehet, hogy megsértem vele. Mindig szeretettel beszél róla. Úgy beszél róla, ahogy én az apámról. Miért?

El akarta mesélni az életét, a háború előtt, alatt és után átélt élményeit. Nem voltam kíváncsi rájuk. Kezdtem összezavarodni, egyre jobban kijöttem a sodromból, összegabalyodtak a gondolataim, egyre jobban eltévedtem.
– Térjünk vissza a kérdéséhez. Hogy miért idézem fel szeretettel az emlékét? Mert senki más nem teszi. Mert senki apja, senki fia nem volt. Otthontalanul, gyökértelenül, munka nélkül élt: úgy is mondhatnám, hogy szabad ember volt. A külvilág nem tudta megkísérteni, sem megijeszteni. Megbízhatatlanul, magányosan tengődve fertőző örömforrássá, közjóvá változtatta a bolondságát. Vezércsillagként mutatta az utat. Látnok volt, aki soha nem ivott kétszer ugyanabból a kehelyből, soha nem kereste kétszer ugyanazt az élményt. Hogyan idézhetném fel a képét szeretet nélkül, a sorsát elvágyódás nélkül?

Reggelig folytathattam volna, de elhallgattam. Hirtelen eszembe jutott, hogy valójában semmit nem tudtunk róla, csak azt, amire ő maga nyitotta ki a szemünket. Lehet, hogy valamelyik szomszédos faluban családja volt, szerelmes volt egy nőbe, gyerekeket nevelt. Mit is mondhattunk róla pontosan? Hogy bolondnak nevezte magát, hogy összekeverte a boldogságot és a szegénységet, a világos pillanatokat és a hallucinációkat. De mi a helyzet a többivel? Azzal az oldalával, amit soha nem mutatott meg? Kétségek gyötörtek. Újra szemügyre vettem a brooklyni zsidót.
– Az igazságot! – suttogtam. – Azonnal mondja el az igazságot! Maga tud valamit, amit én is tudni szeretnék. Mondja el! Ki maga? Miért érdekli a kántor? Talán a testvére? A barátja? A gyilkosa? Bosszút akar állni érte? Vagy talán – a fia?

Mintha meglepte volna a kérdésem. Elvörösödött és hunyorogni kezdett, szemhéja idegesen tikkelt, de meg sem próbálta megállítani. Rövid hallgatás után összeszedte magát és nagyot nevetett.
– Maga tréfál! Elragadtatja magát! Milyen élénk a fantáziája! Hogy én bosszút akarnék érte állni? Hogy én lennék a fia?
– Az, hogy nevet, nem bizonyít semmit. Csak azért nevet, hogy leplezze a kis játékát, de én átlátok magán. Mondja el, ki maga és miért ül itt velem szemben. Mondom, hogy mindent tudnom kell.
Újra elkomolyodott és elmélyedve vizsgálta a körmeit. Elködösült a tekintetem.
– Nos? Nincs több mondanivalója? Nagy kár. Ha itt lenne a bolond Mose, ő megtalálná a módját, hogy szóra bírja. De ő már nem ezen a világon él. Soha nem is élt ezen a világon. De én akkor is ismertem és egészen mostanáig követtem. Ez biztosan bizonyít valamit, de úgy fogok meghalni, hogy nem tudom, mit.

A körmét rágta, izzadtság gyöngyözött a homlokán. Világos volt, hogy megijesztettem. Talán mert lelepleztem? Vagy mert megpillanthatta a kántor másik arcát? Vagy azt hitte, hogy én vagyok a bolond Mose? Néhányszor szomorúan megcsóválta a fejét, majd felpattant és kábán, vontatottan közölte, hogy mennie kell.

Mintha ködön át néztem volna, ahogy az ajtóhoz sétál; megállt a kasszírnő előtt, kifizette a számlát, borravalót adott a pincérnek, visszajött, hogy még egyszer jól megnézzen magának, majd elment. Vissza kellett volna tartanom, utána kellett volna rohannom, kényszeríteni, hogy mindent bevalljon. A kántor biztosan ezt tette volna, de én képtelen voltam rá: túl sokat ittam.

Zaklatottan néztem a többi vendéget, de ők szerencsére nem törődtek velem. Fiatal párok bámulták egymást, még enni is elfelejtettek; öregemberek némán ettek, mintha haragudnának a világra. Lassanként kiürült az étterem. Végre én is felálltam és bizonytalan léptekkel kisétáltam. Hamarosan újra a Times Square-en találtam magam, ezen a zord vásártéren, ahol a csavargók pakolják ki a kétségbeesésüket. A magányos járókelők neonfényben fürödve, a wurlitzer zenéjétől eltompulva vonszolják magukat egyik kocsmából a másikba. Egész éjjel céltalanul mászkáltam. Azután hazaindultam a folyó mentén: a reggeli szellő újra életet öntött belém. Az alkohol hatása kiment belőlem, visszanyertem az egyensúlyomat, újra tisztán láttam. Elszégyelltem magam az étterembeli viselkedésem miatt, nem kellett volna jelenetet rendeznem. Hiszen a brooklyni zsidó, akinek még mindig nem tudtam a nevét, csak egy kíváncsi olvasó volt, aki találkozni akart a honfitársával. A többi csak beteg képzeletem szüleménye. Annak a szegény fickónak semmi köze nem volt hozzá.

Drága Mose, gondoltam mosolyogva; megint megtréfáltál. Te sosem változol.

Ám a találkozás felvetett egy kérdést, egy újabb kérdést a szülővárosom kántorával kapcsolatos kérdések tengerében. Lehet, hogy részegségemben mégis tisztán láttam. Lehet, hogy a bolond Mose senkinek nem fia ugyan, de mindannyiunk édesapja.

Elie Wiesel, aki 1928-ban született, ma feleségével, Marion Rose-zal Amerikában él, amelynek 1963 óta állampolgára. Itt él fia, Elisha is a családjával. A felesége szintén túlélő: Belgiumban, Franciaországban és Svájcban vészelte át egészen kisgyerekként a vészkorszakot. Nemcsak az alapítvány munkájában segíti férjét, hanem könyveinek angolra fordításában is, mivel Wiesel többnyire franciául ír. Eddig mintegy negyven könyve jelent meg.

 

Kapcsolódó cikkeink:

Elie Wiesel szerint a legnagyobb ellenség a közöny  

Elie Wiesel Magyarországon

Elie Wiesel hatvan év után Budapesten