Fiala János: Pótkulcs

Írta: Szombat - 2009-11-03 Rovat: Politika

„A zsidók történelmi okokból nem szokták hamvasztatni magukat – világosított fel Ferenc, akinek eleinte felfoghatatlan volt a családom hozzá való viszonyulása. Hát még az anyukájának, akinek lehetetlen volt megmagyarázni, hogy a fia milyen okból készülhetett több héten át nálunk a vizsgáira. Miközben nálunk evett. És ivott.”

A könyv borítója

„Ezzel együtt az a közel húsz év, amit a Szent István körúton töltött, jószerivel folyamatosan és egyfolytában a belakással telt. Az ingatlanán belüli helykereséssel, amit kizárólag jó- és rosszkedvében rendezett át. Központi kérdéssé a nagyszoba és a hall viszonya lett. Kiegyensúlyozásuk érdekében egyszer még a ravatalozót is átrángatta, amikor úgy érezte, hogy a nagyszoba felé dől az egész, azzal azonban eltorlaszolta az ajtót, amit le kellett akasztania ahhoz, hogy közlekedni lehessen. Ráadásul ezzel nem sokat egyszerűsödött a helyzet, mivel az ágya teljes terjedelmében elfoglalta a hallt, amin szabályosan át kellett gyalogolnia annak, aki be akart jutni a nagyszobába.

A folyamatos tologatástól idővel kikészültek a bútorlábak és lekopott a lakk a parkettáról, miközben karcok erdeje nőtt rajta. Az előbbi problémát azzal oldotta meg, hogy mindenről lecsavarta vagy lefűrészelte a lábazatot, amire a vendégei azzal reagáltak, hogy:
– Milyen érdekes, nálad valahogy minden alacsonyabban van.
A másodikra viszont nem keresett, ezért nem is talált megoldást, mert nem lehetett egyvégtében, állami pénzen parkettáztatni.

A Szent István körutat abban az időben újították fel, amit az ottani üzletek sora követett. Volt olyan, amit teljesen átalakítottak, de olyan is akadt, ami csak portált cserélt. Ezért nem lepte meg Ferencet, amikor egyik este a ház falának támasztva találta a közeli illatszerbolt neonfeliratát, amit mérete dacára azonnal beigazított a hóna alá. Épp baktatott felfelé, amikor összetalálkozott Csiszár bácsival, a házmesterrel, aki nem akart hinni a szemének, pedig akkor még nem sejthette, hogy pontosan huszonnégy órával később újra találkozni fognak, csak akkor Ferenc lefelé haladt, mert a háztartási boltnak az új díszfényét lovasította meg, és nem a levedlettet.

Az a huszonéves Ferenc kedves tizenévesnek hatott, aki szívesen ismerkedett a világgal, barátkozott lányokkal. Eleinte csak a fejüket tömte, mivel a testi örömszerzésben nem bírt gyakorlattal. Hatalmas lexikális tudása elegendőnek bizonyult a megkörnyékezésükhöz, és csak akkor kezdtek távolodni tőle, amikor bonyolult kompenzációs beszédében térképhez hasonlította – mondjuk – őket, mert hirtelen ötlettől vezérelve egy általános iskolai osztálytársát idézte föl nekik, aki annak idején, a földrajzórán, Japánnál kereste Angliát. Erre kikerekedtek és riadttá váltak a női szemek. A lányok nem erre számítottak. Péter bonyolultságával csak átmenetileg tudta leplezni előttük, hogy nem látott még pinát életében. Hogy emiatt beszélt össze-vissza, és nem azért, mert jó fej, amire a korábban izgatottan fészkelődők a kijáratot kezdték keresni a tekintetükkel.

Amikor egy holland kuplerájban végre túlesett a tűzkeresztségen, elképesztő lendülettel vetette magát hiánya pótlásába. Szinte fejest ugrott a lányokba. Le akarta tudni restanciáját, amelynek mértékéről legközelebbi barátjától, Viktortól rendelkezett pontos adatokkal. Nevezetesen, hogy az ő életkorában hány – a szó képletes értelmében – puskatusba rótt rovátkával kellene bírnia.

Áldozataiért nem ment messze. Elég volt az első emeleti kozmetikai szalonig felbaktatnia, amit kizárólagos vadászterületének tekintett. A klienseket és a személyzetet egyaránt szemmel tartotta. Ráérő idejében bevásárolt nekik, majd amikor elkészültek – lehetett az smink vagy frizura –, vagy végeztek a munkájukkal, udvariasan lekísérte őket, hogy a félemeleti fordulóban készségesen felajánljon egy frissen főzött kávét. Aki elfogadta, rövidesen ágyba kapta a feketéjét.”

„Amikor az első alkalommal vizitált meg bennünket, az olyan volt, mintha egy nyomozó járt volna nálunk. Minden lyukba benézett. Körbejárta a kertet. Szemügyre vette a disznókat. A tyúkokat. Az ólakat. Majd azt mondta, hogy soha, semmilyen élőlénnyel nem zárná össze önként magát.
– Miért? – kérdeztem.
– Mert nem akarok gondoskodni róluk.
A macskák iránti ellenszenve egy barátnőjétől származott. A kutyáktól félt. A nőktől tartott. Ufókban és marslakókban nem hitt. Kihagytam valamit?
Talán a növényeket utáltatta meg a legjobban vele az anyja – a vágott és cserepes változatot egyaránt – a huzattal és az öntözési szaktanácsaival, amelyekkel elsősorban akkor állt elő, ha elutaztak az apjával. A mamája, Etelka néni, nyaranta a konyhai erkélyt változtatta virágoskertté a lakása helyett, amit Ferenc számos alkalommal tett szóvá, mondván: nem a szomszédokat akarta elkápráztatni az ajándékával. Ezeket a mondatait azonban meg sem hallotta az anyja, akinek szent meggyőződése volt, hogy a növények érdeke mindenekelőtt való. Akkor pedig nem lehetett bent a helyük. Miközben ő maga is egy érzékeny virágszál volt a két szoba, hall, személyzetis cserepében, aki a legenyhébb huzatra fennhangon reagált:
– Ajtó! – sikoltotta, mint egy kalauz.
A szülők lakásába apja betegsége előtt se négylábú, se madár nem kapott meghívót, ami Husival tört meg, aki egész egyszerűen a nyomukba szegődött – Zuglóban, az Amerikai úti idegsebészeti vizsgálat után szállt fel velük a villamosra –, és akitől ezek után nem volt szívük megválni. Talán isteni jelet láttak benne. Mi több, hagyták, hogy bekvártélyozza magát Ferenc korábbi kisszobájába, ahova egy hétköznap délután nem tért meg soha többé. Történt, hogy a Szent István parkban olyan távol kódorgott el Ferenc apjától, aki akkor már csak topogott a járókeretével, hogy nem talált vissza. Ervin bácsi kétségbeesésével azért nem szembesülhettem, mert egy urnában láttam viszont, ami nagy megrökönyödést váltott ki a rokonságból.

– A zsidók történelmi okokból nem szokták hamvasztatni magukat – világosított fel Ferenc, akinek eleinte felfoghatatlan volt a családom hozzá való viszonyulása. Hát még az anyukájának, akinek lehetetlen volt megmagyarázni, hogy a fia milyen okból készülhetett több héten át nálunk a vizsgáira. Miközben nálunk evett. És ivott. Mi mostunk rá. Sőt! A nagyszüleimnek – akiket erre neveltek – az volt az első dolguk, amikor megérkezés után levette a csukáját, hogy kipucolták. Amivel ott és akkor Ferencet is zavarba hozták. Ezt onnan tudom, hogy a szülei kibeszélése után magára is sort kerített, amitől annyira megkönnyebbült, hogy ideig-óráig egészen elviselhetővé vált.

Nála, tehát a lakásában mindig elfogott valami hiányérzet. Sokáig kerestem az okát. Aztán rájöttem. Nem volt ott egyetlen élőlény sem, rajta kívül. Növény vagy kutya. Esetleg madár. Vagy egy barátnő, aki váratlanul betoppan. De pótkulccsal csak a szülei rendelkeztek. Akiknek arra már nem volt engedélyük, hogy hívatlanul be is állítsanak. Rajtuk kívül tudtommal soha senkinek nem ajánlott pizsamát vagy hálóinget, ahogy fiókok sorát sem kínálta váltóruhának, pedig gyakran érezte magát egyedül. Annak megértéséhez és feldolgozásához inkább szakkönyveket olvasott és pszichológushoz járt. Később az életmódját említette felmentő okként.

Nem értettem. Nekem volt erre egy ennél sokkal pofonegyszerűbb megoldásom. Mindössze egy bigével kellett volna összebútoroznia. Ehelyett bebiflázott szakkönyvekből tartott kiselőadást a magányosság és az egyedüllét különbözőségéről a hölgyeknek, akik ezek után nem feltétlenül vágytak a társaságára. Vagy nem azok, akiket közel szeretett volna tudni magához. Máskor azonban nagyon szórakoztató volt, és nemcsak a piától.”