Ez egy közép-európai város zsidónegyede, ahol sokkal asszimilánsabb zsidó népesség élt, mint Kelet-Európában. Itt a házak túlnyomó részét nem zsidók építették, hiszen 1840 előtt nem is szerezhettek tulajdont. Itt a zsidó etnikai szegregáció klasszikus példája – lásd: New York – sem érvényesül…

Beszélgetés Ladányi János városszociológussal, az Óvás egyesület tagjával

 

Ladányi János

– Az Élet és Irodalomban megjelent cikkében arról ír, hogy azok a budapesti zsidók, akik nem költöztek el a régi zsidónegyed (Király utca, Dob utca) környékéről, semmilyen mutató szerint nem „zsidóbbak”, mint a távozást választók. Eszerint a ma is itt lakók csupán azért maradtak volna, mert nem volt módjuk magasabb státuszú városrészbe költözni?
– Nem feltétlenül. Közismert, hogy a budapesti zsidó népesség térbeli elhelyezkedése karakteresen eltér az összlakosságétól. Az eltérés nagy része azonban társadalmi státuszukkal (végzettség, foglalkozás, anyagi helyzet) magyarázható. Ha ezeket a tényezőket kiszűrjük, a különbség jelentős része eltűnik: így például magasabb státuszú zsidók hasonló arányban laknak Budán, mint magas státuszú nem zsidók. A fővárosi zsidók több mint egyharmada él itt.    
Ám mindezek után is maradnak karakteres eltérések. Ilyen például a zsidó lakosság magas aránya az Újlipótvárosban. Az ugyanebben az időben, a városközponttól hasonló távolságra épült, hasonló státuszú – akkor Szent Imre-városnak nevezett – Lágymányoson arányuk sokkal alacsonyabb. Jött a háború, az államosítás, a Rákosi-korszak, 1956, a Kádár-korszak, a rendszerváltás – és ez a különbség alig változott. Ugyanez figyelhető meg a régi pesti zsidónegyed esetében is. A budapesti zsidók csaknem egynegyede itt él még ma is. És ez az arány nem csökkent az utóbbi időben sem.

– A régi zsidónegyed a ’70-es ’80-as években meglehetősen lepusztult, alacsony státuszú negyed volt. Akik nem költöztek el, azokat vajon mi marasztalta?
– Az egyik ok nyilván a társadalmi státusz. Ugyanakkor, mint említettem, a zsidósághoz való kötődés mikéntje nem játszik lényeges szerepet az okok között. A maradók közt nem magasabb a hagyományt tartók és nem alacsonyabb a vegyes házasságban élők aránya. Egyébként az alacsonyabb státusz sem mindig igaz – legalábbis az általunk mért dimenziókban, mint például az iskolai végzettség, beosztás, jövedelem. Annyi a különbség, hogy az itt élők idősebbek az átlagnál, de csak annyival, mint amennyivel a belső pesti kerületekben élő nem zsidók is öregebbek a budapesti átlagnépességnél. A jelenség tehát mindenképpen figyelmet érdemel. A magyarázat egy része roppant egyszerű: az ebben a negyedben élő zsidók gyerekei megöröklik a lakásokat. A mai húsz-harminc évesek generációjánál pedig megfigyelhető a visszatérés is – mindannak ellenére, amit itt 1944-ben történt.

– Nyilván részben azért térnek vissza, mert a negyed státusza ma emelkedőben van.
– De az még mindig magyarázatra szorul, hogy miért költöznek vissza nagyobb arányban zsidók, mint nem zsidók. „A hely szelleme” kétségkívül fontos dolog. Továbbá, úgy vélem, szerepet játszik az is, hogy a  zsidók körében nincs olyan idegenkedés a főváros pesti részétől, mint ahogy ez a – magasabb státuszú – nem zsidók körében megfigyelhető. Ha egy zsidó magasabb társadalmi státuszcsoportba kerül, nem akar azonnal elköltözni Pestről. Az adatok szerint viszont a felfelé mobil nem zsidók, ha egy módjuk van rá, elköltöznek Budára. Fontos az is, hogy státuszemelkedés esetén egy zsidó nem akar feltétlenül családi házba költözni.

– Az urbánus szellem megnyilvánulása.
– Igen. Paraszti vagy dzsentri ősökkel rendelkező ember, ha teheti, azonnal családi házba „szalad”. Ha nem is falura, de a főváros körüli szuburbán körzetekbe.

– Gyakran mondják erre a pesti városrészre, hogy nem is igazi zsidó negyed.
– Az biztos, hogy a szó középkori, vagy kelet-európai értelmében nem az. Ez egy közép-európai város zsidónegyede, ahol sokkal asszimilánsabb zsidó népesség élt, mint Kelet-Európában. Itt a házak túlnyomó részét nem zsidók építették, hiszen 1840 előtt nem is szerezhettek tulajdont. Itt a zsidó etnikai szegregáció klasszikus példája – lásd: New York – sem érvényesül, ahol a negyed közepén lakik legnagyobb arányban a legvallásosabb népesség és arányuk a centrumból kifelé haladva csökken. Pesten a zsidók jelentős részét elpusztították, megmaradt maga a negyed és ma ezt pusztítják, méghozzá szisztematikusan.

– De akik „pusztítják”, azok maguk is gyakran zsidók.
– Részben igen, részben nem. Épp a fenti két érvet szokták felhozni a negyed  arculatát védő Óvás egyesülettel szemben: „ez nem is igazi zsidónegyed”, és „akik itt ma bontanak, azok maguk is zsidók”. Arról, hogy mi az „igazi” zsidónegyed már szóltam, és véleményem szerint az utóbbi felvetés sem jobb érv, mint amikor azt mondják, hogy a lágerekben a kápók is zsidók voltak. A pusztítás megengedhetetlen! Még a legszűkebben értelmezett gazdasági okokkal sem igazolható, hiszen a zsidónegyed egyedülálló turisztikai attrakció. Nyugat-Európából aligha jönne valaki Budapestre egyedül a Várnegyed kedvéért, mivel gótikus városrészt ott sokkal többet talál. De ilyen nagy kiterjedésű zsidónegyed, ahol még ma is  élnek zsidók, ez Európában párját ritkítja.

– Azért ez talán mégsem annyira izgalmas hely, mint a prágai zsidónegyed.
– Főként azért, mert mindent megtesznek, hogy ne is legyen az. Ám mindennek ellenére állandóan turistacsoportokat látunk itt, akik kerülgetik a kutyapiszkot és rácsodálkoznak a romokra, nem értve, hogy mi történik. Minden pusztitás ellenére olyan élet van itt, mint kevés más helyen a városban, és egy egészen újfajta kultúra bontakozik ki – ami persze más, mint e negyed hajdani kultúrája. Sajnos ezt nem nagyon támogatják, de mégis sokan szeretnek idejárni, főleg fiatalok. Ezért nagyon csodálkozom, hogy a különböző – vallásos és nem vallásos – zsidó szervezetek ennyire közömbösek az ügy iránt. Jóval nagyobb lenne az esély megállítani a rombolást – még ma is –, ha a zsidó szervezetek hallatnák a hangjukat.   
A Mazsihisznek kétségkívül voltak olyan periódusai, amikor e téren aktívabbnak mutatkozott – Heisler András elnöksége idején ez feltétlenül így volt. Talán aktívabb volt a Mazsihisz akkor is, amikor a Dohány utcai zsinagóga mellett épülő monstrumoknak próbált ellenszegülni. Ebben a hitközség mostani vezetése elég határozott volt.

 

A zsidó lakosok aránya a belvárosi kerületekben

– Mi a helyzet, ha más országok hasonló jellegű negyedeit vizsgáljuk? A krakkói Kazimierz-ben is láthatunk szocreál építményeket.
– Igen, de ez a rombolás ma már egyik helyen sem folytatódik. Különösen igaznak kellene ennek lenni az egyetlen olyan közép-európai zsidó negyedben, ahol még ma is élnek zsidók. További érv, amit az Óvás ellen, és a rombolások védelmében felhoznak, az, hogy a városvédelem ugyan szép dolog, de hát nincsen rá pénz. Csakhogy a hely hagyományait tiszteletben tartó felújításokat mindenhol jelentős mértékben a vállalkozói tőke végezte el.

– Néhány évvel ezelőtt Párizsban is hasonló civil mozgalom indult a Marais negyed régi házainak lebontása ellen. Annak mi lett az eredménye?
– A Marais rehabilitációja ötven évvel ezelőtt, még André Malraux kulturális miniszterségének idején kezdődött. A mozgalom egyébként nagyon sikeres volt, a Marais ma Párizs egyik legizgalmasabb negyede. Azok pedig, akik annak idején a Marais megmentésében részt vettek, ma rendkívül aktívak a pesti zsidó negyedért folytatott küzdelemben. Mondhatom azt is, hogy e téren a párizsi zsidó értelmiség aktívabb, mint a budapesti. 

– Budán is van néhány olyan – pár háztömbre vagy utcára kiterjedő – terület, ahol a zsidók aránya sokkal magasabbnak tűnik, mint az átlag.
– Valóban vannak olyan tömörülések, ahol megfigyelhető ilyen vagy olyan népességcsoport kisléptékű tömörülése. A hatvanas években épült budai lakótelepek például akkor kimondottan magas státuszúnak számítottak: öröklakásokat értékesítettek, igen kedvezményes kamattal. A káderkapcsolatok – persze nem csak zsidók esetében – nyilván segítettek az ilyen lakáshoz  jutásban. Ha néhány háztömbre koncentráló mikrovizsgálatokat végzünk, akkor ilyen jelenségeket is találhatunk. Utcákra lebontva ilyen adatokat azonban nem szoktuk közölni, mert ez az ott élők személyiségi jogait sérti, biztonságérzetüket ronthatja. Sajnos ma egyre inkább indokolt az ilyen ügyekben óvatosnak lenni.

– A Kádár-rendszerben is voltak olyan folyamatok tehát, amelyek a zsidókat másként érintették.
– Nem zsidóként érintették őket másként, hanem magasabb státuszúként.

 

“A zsidó városrész fokozatosan kiterjedt”

Mint ez a korabeli statisztikai adatokból nyomon követhető, a budapesti zsidó népesség az 1873-as városegyesítést megelőző korszakban még a pesti városfalon kívül, a Király utca két oldalán elhelyezkedő városrészben tömörült. Ez a “zsidó városrész” a későbbiekben fokozatosan kiterjedt a Terézváros és Erzsébetváros környező területeire, majd egy idő után a szomszédos Józsefvárosnak, sőt a Ferencvárosnak a Nagykörúton belüli részeire is. Ezzel párhuzamosan azonban megindult a magasabb státusú zsidók kiáramlása a hagyományos zsidó városrészből. A jobb módú zsidó lakosság egy része előbb a Lipótváros, később már az abból csápszerűen kinyúló, magas státusú területek irányába is törekedett, majd – inkább csak a harmincas évektől kezdve és viszonylag lassú ütemben – megindult a magas státusú zsidó népesség kiáramlása a budai kerületek felé. A holokauszt előtti korszak utolsó fejleménye az “új zsidó városrész”, az Újlipótváros felépülése és magasan kvalifikált zsidó népességgel való benépesülése volt. 

A második világháború után fokozatosan átalakult a megfogyatkozott számú fővárosi zsidó lakosság térbeni elhelyezkedésének mintája. Mindenekelőtt a hagyományos zsidó városrészben lakók arányának töretlen ütemű csökkenése érdemel említést. E népesség egyik, alacsonyabb státusú része az új lakótelepek, másik, magasabb státusú része pedig előbb Buda belső, majd egyre kijjebb eső, zöldövezeti területei felé áramlott. Ez a folyamat a rendszerváltás táján már átcsapott a főváros adminisztratív határain, és megindult a fiatalabb zsidó családoknak a szuburbán területek felé való kiáramlása is.

Összegezve az elmondottakat: megállapítható, hogy a budapesti zsidó népesség városrészek közötti megoszlását elemezve egyfelől egyértelműen kimutatható egy olyan, demográfiai és szociális különbségekkel nem magyarázható eltérés, amit indokoltnak tűnik etnikai alapú szegregációnak tekinteni. Másfelől viszont megállapítható az is, hogy a budapesti zsidó népesség térbeni eloszlása semmilyen általunk használt mutató vonatkozásában sem követi a szociális, kulturális vagy vallási értelemben a többségi társadalomtól élesen eltérő jellegzetességeket mutató etnikai kisebbségek lakóhelyi szegregációjának a legtöbb külföldi városból ismert mintáját…

(Ladányi János: Zisódság és szegregáció – a budapesti zsidó népesség lekóhelyi szegregációjának alakulása Élet és Irodalom 2002. december 27. )