Faludyért

Miután Békéscsabán az aradi vértanúkra emlékezők október elején egy Faludy-verset olvastak fel, sajtóhíradások szerint a szélsőjobboldalon tiltakoztak a szerintük „cionista és magyarellenes” költő művének nyilvános szavalása ellen. Sőt, a jövőben előzetes cenzúrához kötnék, hogy hivatalos ünnepségeken melyik költő verseit olvashatjuk föl.
 

 

 

Faludy György

Figyeljünk jól, ez az, ami mélyen rájuk vall: a cenzúra törekvése.

Faludyt nemcsak olvastam, de személyesen ismerhettem is. Zsidó származású volt, magyar érzésű, és szabadelvű világpolgár. Antifasiszta volt és antikommunista, tett a fasiszták és a kommunisták ellen – nemcsak szájalt, mint a mai szélsőségesek. A recski láger, az 1956-os forradalom és a kényszerű emigráció éppúgy verseinek élményanyaga volt, mint a szerelem.

Idézzük fel dafke a zsidó Faludyt.

96 évet élt vagy féltucatnyi országban, a legtöbbet Magyarországon, Angliában és Kanadában. A fasori Evangélikus Gimnáziumban, Bécs, Berlin, Párizs, Graz egyetemein tanult. Ezernyi verset írt, és legalább annyit fordított – hatalmas műfordítói oeuvre-t hátrahagyva. Hitetlen zsidó volt és szabadelvű magyar. Otthon volt az antikvitás, a középkor, a reneszánsz irodalmában és eszmetörténetben, az ókori kínai vagy az arab szufi költészetben éppúgy, mint a huszadik század lírájában. Szeretett nőt és férfit, hontalan volt térben és időben s honvágyó. Igazi huszadik századi diaszpóra sors az övé, akinek valójában könyvtári belépője volt az egyetlen személyi igazolványa. Versei tele vannak kultúrtörténeti utalásokkal: lubickolt műveltségében, és bizonyára büszke is volt rá, azért használta.
   

A Pokolbeli napjaim után borítója

Saját versei mellett Villon fordításával-átköltésével lépett a nyilvánosság elé, mely sikerkönyv lett. Már-már közmondássá lett kesergése: „Villon, te elém állsz”. Saját költészetét a rendszerváltásig kevésbé ismerték, mint e kötetét, melynek megjelenése után nem sokkal, a harmincas évek végén a fasizálódó Magyarország helyett a párizsi, majd algériai emigrációt választotta, s később az amerikai hadseregben harcolt a világháború idején. Nővérét a nyilasok a Dunába lőtték, könyveit elégették. 1946-ban visszatért, a Népszava munkatársa lett, majd a kommunista diktatúra első szakaszában a recski táborba deportálták. Az ’56-os forradalom után ismét emigrációba kényszerült, a londoni Irodalmi Újságot szerkesztette. Neve és műve Magyarországon megint tiltólistára került, csak illegális kiadványokban terjedhetett – s terjedt is – elsősorban ismét Villon-fordítása. Élete első felének fordulatait Pokolbéli víg napjaim című memoárregényéből ismerhetjük, mely már szamizdatban is sikerkönyv lett. A rendszerváltás után megadatott neki a hazatérés: mind fizikai, mind szellemi értelemben. Újabb és újabb nemzedékek ismerték és szerették meg azok mellett, akik korábbról ismerték és szerették. Sorok álltak előtte, ha dedikált. Élete legenda lett, s ő szívesen szőtte tovább e legenda szálait. Fáradhatatlanul írt, járta az országot, felolvasott és beszélgetett a közönséggel. 
   
1987-88-at írhattunk, amikor bemutatták a róla készült portréfilmet. Az első és a második nyilvánosság között működő Egyetemi Lapok hasábjain nyílt levelet írtam neki, amit postáztam is Kanadába. Kedves levélben válaszolt. Attól fogva leveleztünk, majd amikor visszatelepült, a kilencvenes évek elején egy időben gyakran találkoztunk. Kedvelte a fiatalok társaságát, én pedig mestert kerestem. Ő lektorálta első kötetem. Megtisztelőnek éreztem, hogy gyakran fogad, később meg is látogatott bennünket. 200 szonett című könyvébe írta a következő dedikációt. „…Nincs igazad. Én tartom megtiszteltetésnek, hogy fiatal költők szóba állnak egy ilyen öregemberrel, mint én…”

Sokat vitatkoztunk politikáról, zsidóságról. Unokatestvére volt Teddy Kollek, Jeruzsálem legendás polgármestere, foglalkoztatta őt Izrael biztonsága, bár kritikus volt politikájával szemben. A zsidósággal kapcsolatos álláspontja megegyezett Koestlerével, akivel jó kapcsolatban állt: Ha az ember zsidó akar lenni, menjen Izraelbe – megszüntetvén a töredezett identitást okozó, neurotizáló diaszpóra létet. Ő a világpolgárságot választotta. Szabadelvű volt és szociáldemokrata, érzékeny a határon túli magyar kisebbség kérdéseire is. Gyakran járt Erdélyben is felolvasókörúton. A kilencvenes években a jobboldalon megtűrt antiszemitizmus miatt eltávolodott a „népi íróktól”, akikkel korábban nyitottabb viszonyban állt, mint a hazai „urbánus” ellenzék, a későbbi szabaddemokraták, akikhez aztán ő került közel. Sem a nácikat, sem a kommunistákat nem szívlelte. Ha zsidóságról beszélt, lehalkította a hangját. Németországról mondta, az egyesítés idején, André Malraux-t bonmot-ját idézve: „Annyira szeretem, hogy hármat is szívesen látnék belőle…”. Noha értettem, nem tudtam nevetni e viccén.

Költői életműve hatalmas időszakot ölel fel, és hullámzó színvonalú. A kritika nem is volt kegyes vele. Színfoltnak tartották őt, charmeur-nek, nem nagy, tán nem is jó költőnek. Igaz, nem volt könnyű helyzetben: túlélt három-négy irodalmi korszakot – József Attila és Radnóti kortársa volt. Nem tudta megújítani döntően klasszikus, páros vagy keresztrímekre épülő, nagy műveltséganyagot hordozó, sokszor túlzottan is hétköznapi nyelven megszólaló, elbeszélői jellegű versvilágát. Megverselte a háborút, a hidegháborút, Recsket, ’56-ot, az emigrációt, s e történelmi élmények gyakran túlterhelték költészetét.

Számomra azonban vannak feledhetetlen versei. Döntően azok, melyek a legszemélyesebbek, ahol nem közvetlenül a külvilág, a közélet eseményei, a történelem foglalkoztatják, hanem a lét alapkérdései, világnézeti dilemmái, olyan életfordulatok, vagy ihletett pillanatok, melyek érzelmi erőterében szabadon hagyja áramlani lénye legmélyéről feltörő élményeit, gondolatait. Ilyenek természetesen a szerelmes szonettek, melyek esetén gyakran éppúgy nem tudjuk kideríteni, nőhöz vagy férfihez íródtak, volt-e egyáltalán konkrét múzsájuk, mint Shakespeare szonettjei esetében – s ő bizonyára rá is játszott e hagyományra. Vagy például Újszülött fiamhoz című, 1955 januárjában, Pesten írt, hosszú poémája:
 
„S hol vannak ők, a régiek? Hadd figyelem az arcodat,
hoztál-e róluk rúna jelt, hieroglifet, karcokat?
Mily radioaktivitást sugároz az auschwitzi rét,
hogy egy ősöd porából, kit a répaföldön szórtak szét,
ősödből, ki azóta már füvek zöldjébe öltözött,
egy sejtcsomónyi bölcsesség tán éppen beléd költözött?”

Majd így folytatja:

„Lábán rétjén egy ember álmodik,
a nap világa süt,
jobbkarja, mit szemére ráborít,
halántékára csügg,
két ujja játszik, lelke álmodik, –
    így alszom magam is,
apám aludt így minden délután
és így nagyapa is,
s így még egy s még egy nemzedék,
százharmincháromig.
Így láttalak ma reggel, s szóltam én:
napom világa süt,
jobbkarja, mit szemére ráborít,
halántékára csügg,
két ujja játszik, lelke álmodik
és bármit álmodik:
nagy zsoltárunkból mégis visszazeng,
az új sor Jákobig.”

S így ír a vers vége felé:

„Fent állunk, mint a hősök,
alattunk a legyőzött,
a porba tiprott hősök…

Ilyen hegyen kell állanunk, fiam,
és úgy állok itt veled,
mint Auschwitzban álltak, ha jött a gáz,
jött és emelkedett,
mikor terjedt a gáz s az emberek
fele már elesett,
s az élők a holtakra álltak,
hogy még egy percig éljenek.

Így állunk a holtak hegyén,
nagyszüleid, anyád, meg én”

Hasonlóképpen emlékezetes a Szerelmes versek egy haldoklóhoz, a londoni-soprobolzanoi versciklus, amit 1963 nyarán, haldokló rákbeteg feleségéhez írt. Száraz, szikár, visszafogott tényszerűsége fokozza az elmúlással szembeni kétségbeesett tehetetlenséget.

„Ketten ülünk itt szemben a halállal
s a nyári alkonyattal.
A fiú elment. És a gyermek gyermek:
hideg és irgalmatlan.
És gyűlölni fog téged, mert elhagytad,
s engem mert itt maradtam.”

 „A szertartást látom, míg eltemetnek
e fennsíkon, a kúpos havasok
tövében, mert a hegyeket szeretted.
S én elérem az esti vonatot.
Velencében vár még reám a nyárvég:
talán két hét, talán három maradt,
mikor oly sok a nap s oly mély az árnyék.
A Lídó strandján elfekszem hanyatt.

A hullámverés zaja, örök kék ég,
s labdázó gyermekeket hallani.
Kérdem: vajon tested hajótörését
túlélte-e lényedből valami?
Déltájt kinyitom a szememet végül
s lesem, merről s mikor jön már a test,
mely téged pótol. Mert szerelem nélkül
nem élhetek. Tőled tanultam ezt.”

A rendszerváltás hajnalán, talán ’88-ban, vagy ’89-ben, a dugig telt Jurta Színházban – mely akkor még nem félfasiszták törzshelye volt, hanem az ellenzéki mozgalmak egyik fóruma – olvasták fel, énekelték színészek, zenészek megzenésített költeményeit, köztük a Tanuld meg ezt a versemet című darabot.

„Tanuld meg ezt a versemet,
mert nemsokára könyv se lesz,
költő se lesz és rím se lesz,
és autódhoz benzin se lesz,
és rum se, hogy leidd magad,
mivel a boltos ki se nyit,
s kivághatod a pénzedet,
mert közeleg a pillanat,
mikor képernyőd kép helyett
halálsugarat közvetít,
s mert nem lesz, aki megsegít,
ráébredsz, hogy csak az maradt
tiéd, mit homlokod megett
viselsz. Ott adj nekem helyet.
Tanuld meg ezt a versemet.”

Egyszerre volt az életben és a kultúrában lubickoló reneszánsz alkat, a ráció tántoríthatatlan híve és ironikus kultúr-pesszimista. A 20. század Magyarországának egy nyitott szemű tanúját tisztelhettük és szerethettük benne, akire illik Petri György sora: egy „el nem fordult tekintet”. Olyan személyiség, akire a mai kor írói tanújául is szükség volna.

Egy jobb kor számára, okulásul.