A zsidó avagy a zsidós Budapest

Mi újat mondhatunk vajon a modernkori magyar múlt egyik leggyakrabban ecsetelt kérdéséről? Vörös Károly máig érvényes módon határozta meg a „zsidó Budapest” és a „zsidós Budapest” számos érdemi vonását. Az elsőt illetően rámutatott, hogy az 1873-at követően a fővárosba áramló, majd ott tartósan gyökeret eresztő izraeliták társadalmi arculatát polgári jellegük adta.
 

 

 

Gyáni Gábor

Hiszen a piaci szférában és a magasabb tanultságot követelő hivatásokban (az értelmiségben) foglaltak elsősorban helyet, a kispolgárságtól a középpolgárságon át a nagypolgárságig ívelő társadalmi rétegek kereteit teremtve meg, és részben vagy egészben annak a kereteit töltve ki ezáltal. A budapesti zsidók polgárosultsága régóta forgalomban lévő tantétel, amely gyakran a magyarországi zsidók egészéről alkotott képet is elhomályosítja. Hiszen a neológ (és pesti) zsidóság felől tekintve a magyarországi zsidók túlzottan egységes és kompakt társaságnak tűnnek, pontosan olyannak látszanak tehát, amilyennek az antiszemiták gondolják őket.   

Vörös Károly arra is felhívja a figyelmet, hogy „a köztudatban a nagyvárosi polgári életmód (Magyarországon elsősorban a budapesti életmód) természetesen és törvényszerűen jelentkező egyes negatív elemei és kísérőjelenségei is sajátosan zsidó vonások” gyanánt rögzültek és hagyományozódtak. Így lett végül a zsidó Budapestből zsidós Budapest, minélfogva a polgárosodás és a zsidóság, mint egymást fedő kategóriák kerültek be a köztudatba. Ezzel pedig az antiszemitizmusba csomagolt Budapest-ellenesség, a főváros gyűlöletének is hangot adó antiszemitizmus lett a hazai magyar városellenesség egyik legfőbb forrásává. Jóllehet, és ez írásom fő mondanivalója, a jelzett két történeti tapasztalat legalább oly mértékben mítosz, mint amennyire kétségbevonhatatlan valóság egyúttal. Kétségtelen mitizálás bújik meg ugyanis azon kijelentés hátterében, mely szerint a budapesti zsidó mint olyan testesíti meg a polgárt (tartozzék bár a kis- , a közép- vagy a nagypolgárság soraiba); nem más ez, mint a magyar zsidó imázs egyik felettébb jellemző „túlzása”.  Azt is állítom továbbá, hogy a budapestiességnek, a polgáriasságnak a zsidó mivolttal való ily magától értetődő azonosítása nem mindenben felel meg a korabeli valóságos életnek. A társadalomtörténeti valóságot, úgy tűnik, az e valóságról kezdettől folyó diskurzus túlontúl jó ismerete és kritikátlan elfogadása, és nem a diskurzus mögötti és alatti tényleges gyakorlatról megszerezhető tudás közvetíti az utókornak. Nem kívánom kétségbe vonni a budapesti zsidók többségének polgári élethelyzetét, tisztán „polgári” foglalkozását, amely az elsőként idézett tétel kiindulópontja. Hiszen tökéletesen igaz, amit Vörös Károly, majd nyomában sokan mások állítanak, miszerint: „akár ipar, akár kereskedelem, akár értelmiségi szabadfoglalkozás: a budapesti társadalom sajátosan polgári elemeinek növekedésében […] a zsidók járnak az élen.” Bár abból, hogy valaki valaminek az élén jár, nem feltétlenül következik, hogy ő egyedül képviseli e minőséget. Az izraelita felekezetű népesség Budapesten a századfordulón a lakosság egyötödét, sőt utóbb közel a negyedét tette ki. Ehhez képest az imént emlegetett foglalkozásokban és státusokban megfigyelt 30 és 60 százalék közötti részesedésük nem is tűnik oly kiugróan magasnak, szemben azzal, amikor – helytelenül és nem minden célzatosság nélkül – az ország népességén belüli arányukhoz viszonyítják ezeket a számadatokat (országosan ugyanis öt százalék volt népességbeli arányuk). Ami mármost magán a budapesti izraelita felekezetű népességen belüli társadalmi eloszlási arányokat illeti, két érzékeny és fontos mutató érdekelhet itt bennünket, a proletároknak és a tisztviselőknek a zsidó népességben elfoglalt helye és súlya; hiszen Budapesten nincsenek sem parasztok, sem mezei munkások. A budapesti (a főváros környéki) ipari munkásságban valóban nincsenek jelen az izraeliták, a vállalkozók között vagy az egyes értelmiségi hivatásokban megfigyelt arányoknak megfelelően; ami teljességgel érthető. A gyáripari szakmunkások részben a Monarchia nyugati feléből ide érkező, részben a hazai kisiparból beáramló munkavállalókból rekrutálódtak. A zsidó egzisztenciák azonban nem lehettek a gyári szakmunka utánpótlásának potenciális forrásai, mivel a zsidó iparűzők nem azokban a szakmákban ténykedtek, ahol gyáriparosításra került sor. A segédmunkások ugyanakkor a paraszti és egyéb képzetlen, gyakran szlovák és más nemzetiségek köréből verbuválódtak. A zsidók ugyanakkor hagyományosan nem ahhoz a foglalkozási-jövedelmi csoporthoz tartoztak, ahonnan a képzetlen gyári munkaerő verbuválódott. Marad végül a kisipar, valamint a szolgáltató szektor, ahonnan nem is hiányoznak az izraeliták. 1891-es adatokat említve ezúttal, a külön megnevezés nélküli napszámosok egytizede volt izraelita ekkor Budapesten, és ez a hétezer ember, eltartottakkal együtt, az akkoriban százezres budapesti izraelita vallású népesség korántsem elhanyagolható hányadát alkotta.     S mi a helyzet a tisztviselőkkel? Köztudott, hogy a közalkalmazottak, különösen az állami és városi köztisztviselők (a fogalmazói szak) körében feltűnően kevés az izraelita származású személy. Nem ez jellemző ugyanakkor a később magántisztviselőként megnevezett irodistákra, a kereskedelmi, ipari és banki tisztviselő alkalmazottakra. A gyáriparosodás kibontakozásával párhuzamosan 1890 és 1910 között megnégyszereződik a számuk, azaz: magántisztviselők alkotják – eltartott családtagjaikkal együtt – az ekkor már kétszázezres fővárosi izraelita vallású népességen belüli legnagyobb foglalkozási tömböt.

Korabeli udvar a lakókkal.

S mennyiben tipikus polgárok ők vajon, helyesebben: ha polgári egzisztenciának tekintjük a korabeli magántisztviselőket, hol határozható meg pontos helyük a fővárosi polgárságon belül? Bódy Zsombor vizsgálódásai arra vallanak, hogy a századelő magántisztviselői, melyek többsége Budapesten állt alkalmazásban, akik abszolút többsége állt izraelita felekezetűekből, az állami (önkormányzati) kistisztviselők (a X. és az az alatti fizetési osztályba soroltak), valamint a gyári szak- és előmunkások bére és jövedelme szerint kerestek. Ritkán mondhatott magának közülük bárki is tényleges és akár szolid (középosztályi) polgári egzisztenciát. E mellett szól továbbá iskolázottságuk alacsony foka, ami  abból is eredt, hogy ezen a területen (a köz tisztviselőitől eltérően) semmiféle képzettségi előírás nem volt érvényben. 

 

Hiszen a piaci szférában és a magasabb tanultságot követelő hivatásokban (az értelmiségben) foglaltak elsősorban helyet, a kispolgárságtól a középpolgárságon át a nagypolgárságig ívelő társadalmi rétegek kereteit teremtve meg, és részben vagy egészben annak a kereteit töltve ki ezáltal. A budapesti zsidók polgárosultsága régóta forgalomban lévő tantétel, amely gyakran a magyarországi zsidók egészéről alkotott képet is elhomályosítja. Hiszen a neológ (és pesti) zsidóság felől tekintve a magyarországi zsidók túlzottan egységes és kompakt társaságnak tűnnek, pontosan olyannak látszanak tehát, amilyennek az antiszemiták gondolják őket.   

Vörös Károly arra is felhívja a figyelmet, hogy „a köztudatban a nagyvárosi polgári életmód (Magyarországon elsősorban a budapesti életmód) természetesen és törvényszerűen jelentkező egyes negatív elemei és kísérőjelenségei is sajátosan zsidó vonások” gyanánt rögzültek és hagyományozódtak. Így lett végül a zsidó Budapestből zsidós Budapest, minélfogva a polgárosodás és a zsidóság, mint egymást fedő kategóriák kerültek be a köztudatba. Ezzel pedig az antiszemitizmusba csomagolt Budapest-ellenesség, a főváros gyűlöletének is hangot adó antiszemitizmus lett a hazai magyar városellenesség egyik legfőbb forrásává. Jóllehet, és ez írásom fő mondanivalója, a jelzett két történeti tapasztalat legalább oly mértékben mítosz, mint amennyire kétségbevonhatatlan valóság egyúttal. Kétségtelen mitizálás bújik meg ugyanis azon kijelentés hátterében, mely szerint a budapesti zsidó mint olyan testesíti meg a polgárt (tartozzék bár a kis- , a közép- vagy a nagypolgárság soraiba); nem más ez, mint a magyar zsidó imázs egyik felettébb jellemző „túlzása”.  Azt is állítom továbbá, hogy a budapestiességnek, a polgáriasságnak a zsidó mivolttal való ily magától értetődő azonosítása nem mindenben felel meg a korabeli valóságos életnek. A társadalomtörténeti valóságot, úgy tűnik, az e valóságról kezdettől folyó diskurzus túlontúl jó ismerete és kritikátlan elfogadása, és nem a diskurzus mögötti és alatti tényleges gyakorlatról megszerezhető tudás közvetíti az utókornak. Nem kívánom kétségbe vonni a budapesti zsidók többségének polgári élethelyzetét, tisztán „polgári” foglalkozását, amely az elsőként idézett tétel kiindulópontja. Hiszen tökéletesen igaz, amit Vörös Károly, majd nyomában sokan mások állítanak, miszerint: „akár ipar, akár kereskedelem, akár értelmiségi szabadfoglalkozás: a budapesti társadalom sajátosan polgári elemeinek növekedésében […] a zsidók járnak az élen.” Bár abból, hogy valaki valaminek az élén jár, nem feltétlenül következik, hogy ő egyedül képviseli e minőséget. Az izraelita felekezetű népesség Budapesten a századfordulón a lakosság egyötödét, sőt utóbb közel a negyedét tette ki. Ehhez képest az imént emlegetett foglalkozásokban és státusokban megfigyelt 30 és 60 százalék közötti részesedésük nem is tűnik oly kiugróan magasnak, szemben azzal, amikor – helytelenül és nem minden célzatosság nélkül – az ország népességén belüli arányukhoz viszonyítják ezeket a számadatokat (országosan ugyanis öt százalék volt népességbeli arányuk). Ami mármost magán a budapesti izraelita felekezetű népességen belüli társadalmi eloszlási arányokat illeti, két érzékeny és fontos mutató érdekelhet itt bennünket, a proletároknak és a tisztviselőknek a zsidó népességben elfoglalt helye és súlya; hiszen Budapesten nincsenek sem parasztok, sem mezei munkások. A budapesti (a főváros környéki) ipari munkásságban valóban nincsenek jelen az izraeliták, a vállalkozók között vagy az egyes értelmiségi hivatásokban megfigyelt arányoknak megfelelően; ami teljességgel érthető. A gyáripari szakmunkások részben a Monarchia nyugati feléből ide érkező, részben a hazai kisiparból beáramló munkavállalókból rekrutálódtak. A zsidó egzisztenciák azonban nem lehettek a gyári szakmunka utánpótlásának potenciális forrásai, mivel a zsidó iparűzők nem azokban a szakmákban ténykedtek, ahol gyáriparosításra került sor. A segédmunkások ugyanakkor a paraszti és egyéb képzetlen, gyakran szlovák és más nemzetiségek köréből verbuválódtak. A zsidók ugyanakkor hagyományosan nem ahhoz a foglalkozási-jövedelmi csoporthoz tartoztak, ahonnan a képzetlen gyári munkaerő verbuválódott. Marad végül a kisipar, valamint a szolgáltató szektor, ahonnan nem is hiányoznak az izraeliták. 1891-es adatokat említve ezúttal, a külön megnevezés nélküli napszámosok egytizede volt izraelita ekkor Budapesten, és ez a hétezer ember, eltartottakkal együtt, az akkoriban százezres budapesti izraelita vallású népesség korántsem elhanyagolható hányadát alkotta.     S mi a helyzet a tisztviselőkkel? Köztudott, hogy a közalkalmazottak, különösen az állami és városi köztisztviselők (a fogalmazói szak) körében feltűnően kevés az izraelita származású személy. Nem ez jellemző ugyanakkor a később magántisztviselőként megnevezett irodistákra, a kereskedelmi, ipari és banki tisztviselő alkalmazottakra. A gyáriparosodás kibontakozásával párhuzamosan 1890 és 1910 között megnégyszereződik a számuk, azaz: magántisztviselők alkotják – eltartott családtagjaikkal együtt – az ekkor már kétszázezres fővárosi izraelita vallású népességen belüli legnagyobb foglalkozási tömböt.

S mennyiben tipikus polgárok ők vajon, helyesebben: ha polgári egzisztenciának tekintjük a korabeli magántisztviselőket, hol határozható meg pontos helyük a fővárosi polgárságon belül? Bódy Zsombor vizsgálódásai arra vallanak, hogy a századelő magántisztviselői, melyek többsége Budapesten állt alkalmazásban, akik abszolút többsége állt izraelita felekezetűekből, az állami (önkormányzati) kistisztviselők (a X. és az az alatti fizetési osztályba soroltak), valamint a gyári szak- és előmunkások bére és jövedelme szerint kerestek. Ritkán mondhatott magának közülük bárki is tényleges és akár szolid (középosztályi) polgári egzisztenciát. E mellett szól továbbá iskolázottságuk alacsony foka, ami  abból is eredt, hogy ezen a területen (a köz tisztviselőitől eltérően) semmiféle képzettségi előírás nem volt érvényben.

Mitől válhat(ott) mégis oly mértékben hihetővé a zsidók tisztán polgári társadalmi mibenlétének a kortársak által is fennhangon hirdetett tétele? Szekfű Gyula, hogy a diskurzus legalább egyik nevezetes képviselőjétől idézzünk, minden további nélkül képes volt leírni, hogy „ez aránylag kisszámú faj a kapitalizmusnak mégoly rohamosan felcsigázott igényeit is [képes volt] kielégíteni és saját véréből való embert állítani minden helyre, hol üzleti ügyesség és lelemény kapitalista nyereséggel, profittal kecsegtetett”. Szekfű a Nyugatról importált, Werner Sombarttól kölcsönzött „tudományos” igazságot vélte tetten érni, amikor a hazai állapotokat diagnosztizálta. Többről van azonban szó holmi tudományos fejtegetésnél: a közvélemény hangja szólalt meg általa az ellenforradalom hatalmi és szellemi berendezkedésének hektikus (antiszemitizmussal telített) időszakában.

A korabeli közvélekedés pedig azon a nem vagy alig cáfolható mindennapi tapasztalaton alapult, hogy a zsidóságukban számon tartott személyek túl gyakran töltenek be vállalkozói (menedzseri) és értelmiségi szerepeket; ráadásul különösen nagy tömegük él abban a városban, amelyik a kapitalizmus, a modernitás, az európaiság fő hazai fészke ez időben. Hiszen a századfordulón az izraelita népesség egynegyede volt budapesti illetőségű, ugyanakkor az ország teljes népességének nagyjából öt százaléka lakott csupán a fővárosban.

Az tehát ez esetben a döntő, hogy milyen tapasztalatokat szerzett vagy szerezhetett a kortárs a zsidókról, amely egyébként nem mindig és nem feltétlenül esett egybe az illető tényleges élethelyzetével és kivált nem az identitásával. A közösségi tapasztalatok ily esetben nem ritka megtévesztő jellegéről Bibó István beszélt revelatív módon. Az antiszemitizmus szerinte gyakran abból fakad, hogy sajátos módon szerveződik össze a keresztények és a zsidók társadalmi élete, melynek során „ismétlődően és állandóan… a félrevezető tapasztalatokat szerzik egymásról”. Igazi tapasztalatokra tesznek ugyan szert eközben, ugyanakkor „e valóságos tapasztalat mellett egyiknek sincs igazi képe a másik egész valóságáról, mert úgy vannak társadalmilag egymás mellé szervezve, hogy egymásról szükségszerűen és tipikusan rosszat tapasztalnak: rosszat tapasztalnak akkor is, ha véletlenül a másik típus legjobb egyedeivel állnak szemben”.

Ha „ez aránylag kisszámú faj” (Szekfű) tőkés vagy ügyvéd képviselőivel kapcsolatban jut valaki valóságos, bizonyos tekintetben azonban félrevezető tapasztalatokhoz a „zsidót” illetően, a tőkés és az ügyvéd társadalmi szerepével szükségszerűen egybekapcsolódó tulajdonságok vetülnek ki, ruházódnak át „a faj”, tehát a zsidóként azonosított, ekként számon tartott egyének képzeletbeli közösségére. S végül az utóbbinak tulajdonított vélt vagy valóságos tulajdonságokból vezetik le a szóban forgó társadalmi szerepek megkívánta vagy az általuk csupán lehetővé tett egyéni viselkedést és habitust. Mi más indokolja egyébként, hogy zsidósnak titulálják a profitszerzésre való törekvést, ami minden igazi tőkés vállalkozó és menedzser sajátja kell legyen; s mi egyéb indokolja, hogy a jogi paragrafusok útvesztőiben való fifikás eligazodást, amely minden jó ügyvéd sine qua nonja, hamisítatlan zsidó, mert a talmudi gondolkodáson iskolázott ember mentalitásaként gondolják el.

Mitől zsidós Budapest?

S itt jutunk el érvelésünk második pontjához, a zsidós Budapest imázsának a kérdéséhez. Mitől zsidós Budapest? Attól, hogy polgári. S mitől polgári Budapest? Attól, hogy lakói között túl sok a zsidó. S vajon ily mértékben képes valamely számbeli kisebbség rányomni a bélyegét a nagyvárosi közösség egészére? S ha igen, vajh miért? A kérdésre adott válasz rendszerint így hangzik: azért, mert a társadalmi mobilitás kivételes befolyást biztosít a kisebbségnek ebben az irányban. „Elébb csak a középső rend idegen Budapesten. De aztán ez a középső rend meggazdagodik s bizonyos percentjében felső rend lesz belőle. Mire a megváltozott vidéki iskolai szellem megváltoztatja a tanult emberek felső rendjének is az arculatát egyetemen, irodalomban, művészetben, tudományban és sajtóban, már szinte kész helyzet fogadja a szellemi élet új hadseregét: a magyarul ismét idegenné lett Budapest nagyiparosainak, nagykereskedőinek, bankárainak közben kialakult álmagyar életstílusa” (Karácsony Sándor). A többség, és nemcsak a budapesti, hanem a teljes magyarországi szintúgy, az immár magyarként hivalkodó, magát e téren hovatovább mintaként kínáló, holott „nagyobbik felében zsidó-sváb-nemzetközi városban” vélte meglelni a magyart; pedig Budapest, mint afféle „európai fertály”, álmagyar hely, „nem pedig saját magunk életgyökereinek és életfájának pompás, remek virága” (Karácsony Sándor).
   

Pest látképe egykori grafikán

A diskurzusnak ez a szinte már közhelyes toposza a nagyvárosellenesség attitűdjével fűzi szorosan össze a zsidó mint idegen képzetét. Teszi ezt nem utolsó sorban azért, hogy az utóbbiból adódó vitathatatlan gondolati és érzelmi töltet által is tovább fokozhassa a nagyvárossal szembeni előítélet erejét és érzelmi hőfokát. Azért idegen tőlünk, mármint autentikus magyaroktól ezen „európai fertály”, szól a szentencia, mert a vitathatatlanul idegen zsidó szellem uralja a helyet (még ha nem minden zsidó lakik is Budapesten, amelynek ugyanakkor a számbeli kisebbsége rekrutálódik csupán belőlük).  A zsidósnak a nagyváros összefércelt fogalma, amelyre könnyen épül majd politikai antiszemitizmus, ellen áll a racionális okfejtésnek, ahogy egyébként az előítéletekkel ez lenni szokott. Hiába maga a tény, hogy Budapest felső rendje is csak részben áll, úgymond zsidókból, mint ahogy persze a középosztály is legfeljebb egyes elemeiben azonosítható velük, ráadásul a politikai és nagyobb részt a szellemi elit zömében éppen nem izraelita felekezetű egyének halmaza, a legkevésbé sem mond mindez ellent a hely zsidós voltát illető makacs hitnek. Mindezen zavaró tényezők retorikai eszközökkel megoldott cáfolatára szolgál az „elzsidósodás”, az „elzsidósodott”, a Horthy-kori politikai antiszemitizmus-szótárában pedig a „zsidóbérenc” kifejezéseknek, mint a valóság leírására hivatott nyelvi alakzatoknak a mind sűrű hangoztatása.     A helyzetet a visszájáról tekintve, az elzsidósodott kifejezés használata implicite arra utal, hogy a zsidó szintúgy átalakul; ahhoz ugyanis, hogy valamiképpen hasonulhasson a másikhoz, a törzsökös magyarhoz, részben legalább le kell vetkőznie saját eredendő idegenségét is. Hogyan gyakorolhatna máskülönben érdemi befolyást magyar partnerére, rábírva őt arra, hogy hozzá, az idegenhez váljon hasonlatossá. S ezzel máris az asszimiláció kérdésének a sűrűjében járunk.

 

A tényleges tapasztalat

Az asszimiláció kölcsönös alkalmazkodást, másképpen szólva, részleges önfelszámolást és az egymásba való átalakulás készségét s képességét feltételezi mindenkitől, aki részese az interakciónak. Abban a vonatkozásban azonban, hogy ki asszimilálja a másikat (inkább), mindenki mást gondol az ügyről. Ez abból is fakad, hogy a mindennapi tapasztalatban a disszimiláció élménye felel meg leginkább e társadalmi aktusnak, ami a veszteség érzésével tölti el az érintetteket, és persze mindazokat, akik maguk nem választják az asszimilációt. Az ortodox és vidéki zsidó könnyen és sűrűn gondolja ilyenformán, hogy végzetesen elidegenedett tőle, ezzel együtt saját eredendő zsidó voltától a neológ és asszimiláns budapesti zsidó; a keresztény budapesti és kivált vidéki „magyar” pedig könnyen és sűrűn érezheti és vélheti úgy, hogy a magára „magyar mezt” öltő Budapest azáltal, hogy elzsidósodott, teljesen idegenné lett számára.

A társadalmi gyakorlat felől tekintve a tényleges tapasztalat nem vág teljesen egybe azzal, amit a „társadalmi imagináció” (Sarah Maza) keretében szokás e gyakorlatról tartani. Az életstílust kutatva könnyen belátható például, hogy a fogyasztás, az életstratégia (a gyerekek iskoláztatása) és megannyi más társadalmi gyakorlat budapesties, mondhatnánk „zsidós” mibenléte olyan általános integráló tényező, amely zsidót és keresztényt, németet és magyart kivétel nélkül egy bizonyos fajta társadalmi (polgári és nagyvárosi) életrendbe tagol be. Ez azonban egyáltalán nem érvényes Budapest eszmei és fizikai határain kívül, ott, ahol az élet fő szervező elve legkevésbé sem a nagyvárosi polgáriasság (még ha nyomokban fellelhető is belőle valami). Ennek ellenére a gyakorlati életvitelében egyébként „zsidós” budapesti nem zsidó is felléphet zsidós Budapestet kárhoztató szólamokkal, ami azonban pusztán ideológia, „takaró elképzelés”, ahogyan Mannheim az ideológia fogalmát meghatározta.

Azok számára ellenben, akik életvitele nem a „zsidós” tapasztalatok szerint folyik, úgy dolgozható fel csupán Budapest idegensége, főként a tőle elválaszthatatlan magyar elemnek (nem zsidó lakóinak) hozzá idomuló sajátszerűsége, hogy a hely eredendő (megszüntethetetlen) idegenségből eredeztetik a jelenséget; ez a hely afféle Molochként szüntelenül felfalja a folyamatosan belé áradó, vele ellentétes nemzeti (magyar) elemet. Kívülről (vidékről és alulról) tekintve Budapest zsidóssága ez okból több és más mint valamely ideológia, valóságos és teljes értékű tapasztalat lévén, amely a korabeli életformák egyidejű sokrétűségéből, nagy változatosságából, és úgyszólván történelminek tekinthető különbözőségeiből következik. Ennek az utóbbinak nem túl sok köze van ugyan a másságként tudatosított nagyvárosiasság önnön belső világához, de legalább hitelesen vall a másságot illető gondolati és érzelmi konstrukció ténybeli külső feltételeiről, az így és ekként megszólaló tapasztalat társadalmi gyakorlatban gyökerező valóságos okairól.   

Hivatkozott irodalom:

Bibó István: Zsidókérdés Magyarországon 1944 után. In: Uő: Válogatott tanulmányok 1945–1949. Bp., 1986. 621-809.

 

Bódy Zsombor: Egy társadalmi osztály születése. A magántisztviselők társadalomtörténete 1890-1938. Bp., 2003.

 

Karácsony Sándor: A magyar Budapest. In: Uő: Ocsudó magyarság. Bp., 1942. 312–331.

 

Mannheim, Karl: Ideológia és utópia. Bp., 1996.

 

Maza, Sarah: The Myth of the French Bourgeoisie. An Essay on the Social Imaginary 1750-1850. Cambridge, Mass., 2003.

 

Szekfű Gyula: Három nemzedék és ami utána következik. Bp., 1940.

 

Vörös Károly: A budapesti zsidóság két forradalom között 1849–1918. In: Uő: Hétköznapok a polgári Magyarországon. Bp.,1997. 187–205.