Német választások: Merkel marad

A vasárnapi, németországi Bundestag választások több szempontból is korszakhatárt jelöltek. A liberális FDP 11 év ellenzékiség után visszatér a kormányba, a szocialdemokrata SPD 11 év kormányzás után ellenzékbe kényszerül, az elmúlt évek baloldali – ám nem koalícióképes – többsége megtört. Merkel új koalíciós partnerrel kancellár marad. A néppártok idejét egyes elemzők behatároltnak látják a kisebb, klienspártok megerősödésével.
 

 

A kampányról

 

Ki mehet be?

A választási kampány nehezen indult be. A szeptember 27-ére kiírt választások azt is jelentették, hogy a kampány gyakorlatilag az iskolai szünet alatt kezdődött, a szabadságok ideje alatt, ami nem tette lehetővé, hogy nagy, nyilvános rendezvényekről tudósíthasson a média. A pártok főtereken tartott rendezvényein csak néhányszázan lézengtek. Kampányhangulat esetleg a berlini pártközpontok környékén alakult ki, mely pár utcányi távolságra már érezhető sem volt. Kisebb színfoltot csak az FDP vitt a kampányba, a liberálisok ugyanis nem kis meglepetésre a német turisták által kedvelt Mallorcán is kampányoltak, mondván, ha a hegy nem megy Mohamedhez…
A nagykoalíció két pártja egyébként is nehezen tudott markáns különbségeket felmutatni politikai ellenfelével szemben, hiszen az ellenfél az elmúlt négy évben kormánykoalíciós partner volt. A döntéseket közösen hozták, azokért közösen vállaltak felelősséget. Két héttel a választások előtt, a kancellárasszony és kihívója egyetlen televíziós vitájáig a nyilvánosságban visszatérően napirendre került a kampány unalmassága. Valóban, amíg az SPD próbálta támadni Merkelt, a két párt közötti különbségekre próbált rámutatni, addig a CDU úgy kampányolt, hogy politikai ellenfele nevét még csak ki se mondta. A helyzettel a legtöbb megfigyelő nem nagyon tudott mit kezdeni. Még akkor sem, ha a két jelölt ismert karizmatikusságának valószínűleg teljesen megfelelt a kampány.

Angela Merkel

Az unalmas kampány az elemzésekben ezek után az „antikampány“ jelzőt kapta. Ezek szerint a kialakult kampányhangulat nem a véletlen műve, esetleg a jelöltek személyiségének megfelelő, mégis passzív stratégia, hanem nagyon is tudatos kommunikáció eredménye, melyért elsősorban a CDU kampányvezetősége a felelős. Az EP választások óta a közvélemény-kutatók felmérési eredményeit nézve nem nagyon történt elmozdulás a választási preferenciákat illetően. A CDU magasan vezetett, az SPD nem tudott a katasztrofális eredményén számottevően változtatni, a liberális FDP – a CDU potenciális koalíciós partnere – a stabilnak mondható 12-14 százalékon mozgott. Így a szociáldemokraták számára két héttel a választások előtt a stratégia egy célra irányulhatott csak: a keresztény-liberális koalíció megakadályozására, ami a nagykoalíció folytatását jelentette volna.

Ehhez elsősorban a saját választóinak mobilizálására lett volna szükség. A CDU pedig a kialakult helyzet konzerválására törekedett, azaz, hogy a közvélemény-kutatások eredménye ne változzon. Így nem nagyon mobilizált, nem folytatott markáns kampányt, gyakorlatilag arra törekedett, hogy a biztos szavazók elmenjenek választani. Ez Merkel szemszögéből win-win szituáció volt: a nagykoalíció folytatása, illetve egy új keresztény-liberális koalíció is garantálta a hatalmon maradását. Egy héttel a választások előtt a liberálisok egy ad hoc pártkongresszuson kijelentették, hogy egy ún. „közlekedési lámpa koalícióban“ (piros-sárga-zöld azaz SPD-FDP-Zöldek) nem vesznek részt, számukra a CDU-val kötendő koalíció az egyetlen lehetséges megoldás. Ezek után Merkel is többé-kevésbé egyértelműen állást foglalt a Kohl-Genscher korszak koalíciójának megújítása mellett. Ez a kommunikáció elsősorban azon hagyományos kereszténydemokrata választóknak volt fontos, akik ugyan nem értettek egyet Merkel személyével, de egy szociáldemokrata kormányrészvételt még inkább elutasítottak. Számukra egyértelmű megoldást jelentett az FDP-re leadott voks. Azaz, talán jobban, mint eddig bármikor, a választási joggal élő polgárok stratégiai szempontok mentén és kevésbé a valós pártpreferenciát tükrözve szavaztak. Ez elmondható az otthonmaradt szociáldemokrata választókról is, akik egy újabb nagykoalícióhoz nem akarták támogatásukat adni. Az „unalmas kampány“ vagy az „antikampány“ terminológiákat több publicisztika is visszautasította. Ezek szerint a választók igenis tudják, hogy kire és miért adják le voksukat. A választás nem érzelmekről, szimpátiáról vagy hagyományos pártpreferenciák kimutatásáról szólt, hanem a racionalitásról, komoly döntésekről, az ország jövőjéről, amivel a választók nagyon is tisztában voltak. A két jelölt karizmatikusságát tekintve, ez másképp nem is nagyon lehetett. Kijelenthető, hogy akik éltek választási jogukkal, azok többsége valóban a most győztes koalíciót kívánta, ellenben a négy évvel ezelőtti nagykoalícióval.

A választás kimenetele

Négy évvel ezelőtt, a már akkor alacsonynak mondott, csaknem 78 százalékkal szemben, az idei részvétel 72,2 százalék, ami újabb történelmi mélypontot jelent.

A szociáldemokraták több mint 1,1 millió szavazót veszítettek a CDU (620.000) és az FDP (430.000) javára. A Balpárt csaknem 780.000 volt SPD-s szavazót tudott elhódítani, míg az egyéb pártokhoz 270.000 szavazó voksolt át. A legnagyobb veszteséget azonban az otthon maradt szimpatizánsok jelentették, ami 1,64 millió hiányzó voksot jelent. Az SPD 1949 óta ezzel a leggyengébb eredményt érte el. A szociáldemokraták mellett a kereszténydemokrata unió (CDU/CSU) 33,8%-kal a történelme második leggyengébb eredményét produkálta, ami egy a néppártok jövőjéről szóló vitát is felvet. A választói vándorlás a konzervatívoknál az SPD-vel szemben pozitív, a liberálisok azonban csaknem 1,2 millió CDU/CSU szavazót tudtak elhódítani, miközben 920.000 volt uniós szavazó otthon maradt.

Választási eredmények a grafikonon

Ez a vándorlás elsősorban Angela Merkel személye ellen irányult, aki már négy évvel ezelőtt is magas veszteségeket okozott a CDU számára. A liberálisok akkor hiába értek el kitűnő eredményt, gyakorlatilag nem tudtak profitálni az akkori kancellárjelölttel szembeni kiábrándult szavazatokból. Merkel a párton belüli konzervatív erők szerint túlságosan balra tolódott – valójában mindig is reálpolitikus volt. Kisebb változtatásokkal folytatta elődje, Gerhard Schröder megszorító csomagját, saját kereszténydemokrata profilt nem nagyon tudott adni politikájának. Az egyetlen kivétel talán a családpolitikában volt érezhető, ahol a gyermeknevelés terén azokat az anyákat is juttatásokban részesítette, akik gyermekeiket, megszületésük után otthon nevelik. Eme támogatás bevezetése elsősorban a párton belüli, hagyományos családképet preferáló (ahol a nő otthon marad és neveli a gyerekeket) köröknek szólt, mintsem egy reális korképre alapozott válasz lett volna. A támogatást elsősorban a konzervatív Bajorországban vették igénybe, ahol egyébként is problémás a nők egyenjogúságának kérdése, a program tehát a hagyományos struktúrák megerősítéséről szólt, mintsem valós segítségről. Ám ez a konzervatív pártkörök felé tett gesztus sem tudta valójában kompenzálni a kancellárasszony személyével szembeni szkepticizmust. 

 

Másodszor is kancellár

 

A belső kritikusokat erősítette elutasításukban Merkel XVI. Benedek pápával szembeni kritikája. Merkel volt az egyetlen keresztény-konzervatív politikus, aki egyértelműen kritizálta a pápa exkommunikációt feloldó döntését a Piusz-testvérség püspökeivel szemben, ide értve az antiszemita, holokauszt-tagadó Richard Williamson visszafogadását is. A német pápa kritikáját egy német világi konzervatív személy, ráadásul evangélikus nő szájából a CDU/CSU vallásos szárnya a mai napig nem tudta megbocsátani. Eme szárnynak tehát vagy maradt a választásoktól való távolmaradás, illetőleg a stratégiai választás, mellyel Merkellel szemben megtagadták ugyan a szavazatot, a pártot azonban mégis egy új-régi koalícióhoz segítették, a liberálisokra leadott szavazattal. A számítás bejött, hiszen a SPD még kevésbé tudta mobilizálni választóit és jelentős szavazóréteget veszített más pártok javára. 

 

A FDP megerősödése – a klienspártok felemelkedése

 

Guido Westerwelle

Az FDP több mint egy évtizedes ellenzékiség után tér vissza a kormányasztalhoz. A majdnem 15%-os eredmény, ami egyidejűleg a párt történelmének legjobb eredményét is jelenti, nem véletlen és nem egyik napról a másikra állt össze. A fent leírt kereszténydemokrata átszavazások mellett, a liberálisok konzekvensen a piacgazdaság melletti elkötelezett, adócsökkentő pártként tüntették fel magukat. Választási programjuk gyakorlatilag az adócsökkentésre épült, ami ráadásul csak bizonyos társadalmi köröket érintene. A karizmatikus pártelnök, Guido Westerwelle, választási beszédeiben szinte szóról szóra a négy évvel ezelőtti kampánybeszédeket idézte. A páratlan költségvetési hiányra utaló kérdéseket, hogy ti. miből és hogyan szeretné elérni az adócsökkentést, a liberális pártelnök szinte gépiesen a gazdasági növekedés generálásával válaszolta meg.
A válasz természetesen további kérdéseket vetett fel, utalva a például szolgáló Reagen-i költekező politika bukására vagy arra, hogy a kompenzálásra legalább 7%-os gazdasági növekedésre lenne szükség, ami Németország történetében még soha nem következett be. Mélyebb, konkrétabb vita, idő, hely és érdeklődés hiányában nem alakult ki. Egy közvélemény-kutató intézet felmérése szerint a megkérdezettek 90%-a nem tartotta hihetőnek az adócsökkentés finanszírozásának megvalósíthatóságát, ami azonban mégsem befolyásolta a liberálisok eredményét.

Mind a liberálisok, mind a Balpárt illetve a Zöldek támogatottságáról elmondható, hogy nagyon konkrétan körülírható társadalmi csoportok választották őket, ami a „klienspárt“ megjelölést teszi lehetővé. A választói profilok felállítása tovább könnyítheti a német választások megértését. A „tipikus“ liberális szavazó 25 és 45 év közötti egyéni vállalkozó. A Balpárt támogatói 45 és 59 év közötti csoportból kerülnek ki, elsősorban munkanélküliek, másodsorban munkások. A Balpártnál múltjából adódóan a regionális elosztás is releváns. Amíg az ország nyugati részén 8,4%-ot tudhatnak maguk mögött, addig keleten, mint második legerősebb párt 26,4%-ot. A Zöldek választói profilja a korosztályt és foglalkozást illetően két csoportra osztható. A fiatalok (18-24 éves) és a korai középkorúak (35-45 éves), akik foglalkozásukat tekintve alkalmazottak illetve egyéni vállalkozók. A kisebb pártok egytől-egyig a választás győzteseiként tüntethetőek fel. A liberálisok kimagasló eredménye mellett a Balpárt is történelme legjobb eredményét érte el, és a Zöldek is javítani tudtak négy évvel ezelőtti eredményükhöz képest.

A hagyományos néppártok a jelek szerint veszítenek néppárti karakterükből, még akkor is, ha programjukkal különböző társadalmi rétegeket céloznak. A 30% körüli eredmény, amit a kereszténydemokraták kicsivel szárnyaltak túl, a szociáldemokraták pedig meg sem közelítettek, nem elegendő, hogy hosszútávon a nagykoalíció lehetőségét leszámítva stabil két-párti koalíció alakuljon. A jelenlegi alacsony részvételi arány elsősorban az otthonmaradt szociáldemokrata szavazókra vezethető vissza, hosszútávon azonban nem lehet egy demokráciának érdeke, hogy tovább nőjön a nem választók már most is második legnagyobb „frakciója“.

Hogyan választottak a németországi zsidók?

A kérdés megválaszolása természetesen nem egyszerű, hiszen nem áll rendelkezésre pontos felmérés. A németországi zsidók csoportja (kb. 120.000 választóról van szó) egyébként is nagyon kis csoport. Mindamellett, hogy szinte minden párt mellett és ellen is lehet érvelni a voksolás indoklásakor, mégis elképzelhető egy esetleges tendencia felvázolása. A németországi zsidók a második világháború után inkább a szociáldemokratákra szavaztak. Ám – noha egyedül az SPD rendelkezik egy 120 fős zsidó munkacsoporttal – a tendencia a CDU melletti voksolást mutatja. A mai német zsidóság túlnyomó része a volt Szovjetunió területéről származik. Az elnyomás emlékének jelenléte, valamint a szocialista gondolatokkal szembeni szkepticizmus érthető. A németországi ortodoxia számára a hagyományos értékekre épülő CDU-s családpolitika nyilván meggyőzőbb, mint a fiatal anyák mielőbbi munkapiacon való integrálását elősegítő szociáldemokrata felfogás. Nem utolsó sorban Merkel kancellárasszony Izraelhez való viszonya miatt preferálja a németországi zsidóság inkább a kereszténydemokratákat. Merkel minden adandó alkalommal kiállt Izrael megkérdőjelezhetetlen léte és önvédelemhez való joga mellett. Az antiszemitizmus új és régről ismert formáit minden síkon visszautasította, az európai kultúrát a zsidó-keresztény gyökerekre vezeti vissza. A Zsidó Központi Tanács (Zentralrat) elnökasszonya, Charlotte Knobloch és Angela Merkel közötti majdhogynem baráti viszony sem titok. Általában: a németországi zsidókat a választás során sokkal inkább orientálták az aktuális programok, mintsem a pártok hagyományos története. Eközben az Izraellel szemben tanúsított megnyilvánulásokat is figyelembe vették.

Az SPD bukása – az európai baloldal válsága

 

Frank Walter Steinmeier

A nagykoalíció vége, a SPD kormányból való kiesését is jelenti – 11 év után. Ezzel biztosnak mondható végéhez ért a Toni Blair és Gerhard Schröder nevével fémjelzett európai szociáldemokrata „harmadik út“ korszaka. A Schröder által proklamált „Agenda 2010“, melyet a német megszorító csomagként emlegetnek, ami a szociális állam ellátórendszereinek alapjaiban, ám reformokon keresztül történő megőrzéséről szólt, ezzel lezártnak mondható. Az SPD ezért a csomagért hatalmas árat fizetett. Az általános elutasítást kiváltó programmal ugyan jövőképessé, fenntarthatóvá és nem utolsó sorban megfizethetővé tette az ország szociális hálóját valamint az egészségügyi ellátást – alternatívát állítva például a CDU által preferált privatizációra – profitálni azonban eme programból nem tudott. Holott a tömeges munkanélküliség leépítése éppúgy az „Agendára“ vezethető vissza, mint az a tény, hogy Németországot nem érte felkészületlenül a globális pénzügyi, majd gazdasági válság. Sem a munkanélküliek (akik ellátása biztosított), sem a munkában állók, sem a nyugdíjasok nem érzékelik eddig a válság hatását. A Merkel-Westerwelle páros számára politikai profitot ezek után is a schröderiánus politika és annak gyakorlatilag változatlan továbbvitele jelent. Schröder alatt a mostani, bukott kancellárjelölt, Steinmeier a kancellária vezetője volt. Egyesek szerint ő maga az „Agenda 2010“ alkotója.

A szociális változások – ez most már hosszútávon is kijelenthető – a német pártrendszer változásához vezettek. A volt NDK Szocialista Egységpártjának utódja, a volt PDS, a mai Balpárt nem utolsó sorban az SPD megszorító politikájából kiábrándultak számára jelentett alternatívát. Támogatói között keleten a rendszerváltás veszteseinek mondott választók találhatók, míg nyugaton a szociáldemokratáktól az „Agenda“ miatt elpártolt baloldali szavazók és a struktúraváltás által elsősorban érintett ipari munkások, mint a bányászat és nehézipar szakszervezeti tagjai. És bár tartományi szinten létezik együttműködés a szociáldemokraták és a szocialisták között, szövetségi szinten ezt mindkét párt előre kizárta, többek között a külpolitikára vonatkozó elképzelések összeegyeztethetetlenségére hivatkozva.

A Balpárt az azonnali afganisztáni kivonulást követeli, miközben a szociáldemokraták egy hosszú távú terv felállításán dolgoztak eddig. Az Izraellel szemben tanúsított politika terén is különbségek tapasztalhatók. Amíg a szocialisták pl. a gázai hadjárat alatt a volt NDK anticionista retorikáját melegítették fel, addig a szociáldemokraták soha nem vonták kétségbe Izrael legitimitását vagy a zsidó állam önvédelemhez való jogát. Merkel és Steinmeier voltak azok, akik a hadjárat második napján elsőként álltak ki a nyilvánosság elé és a konfliktusért való felelősséget kizárólag a Hamasznak tulajdonították.

Az SPD próbálta az elkerülhetetlen átalakításokat szociális alapelvekhez igazítani, ami azonban a saját választói lemorzsolódásához vezetett. Egyes vélemények szerint a szociáldemokraták életben maradását hosszútávon a szocialistákhoz való közeledés garantálhatja, aminek a végén egy pártfúzió is állhat. Ehhez azonban az SPD-nek ismét meg kell találnia baloldali alapértékeit, a szocialistáknak pedig szakítani kell a populista, posztszocialista ideológiával. A német parlamenti választások, csakúgy, mint az európai parlamenti választások azt tükrözik, hogy mind Németországban, mind Európában a baloldali pártok nem tudnak valós alternatívát állítani az egyébként a krízisért felelősnek kikiáltott liberális gazdaságpolitikával szemben. A választók ugyan belátják a változások szükségességét, de nem hajlandóak ebbe saját magukat is bevonni. A kialakult kapitalista rendszer egyelőre alternatíva nélkül tovább konzerválódik, a krízisért felelős politika reformálhatja meg a krízishez vezető rendszert. Az újraelosztásról és az általános minimálbérről (ilyen jelenleg nincs) szóló viták – legalább is a következő választásokig – Németországban elcsendesednek. Frank Walter Steinmeier a végeredmény kihirdetése előtt gratulált a választás győzteseinek, majd pedig kijelentette, hogy ellenzéki vezetőként kívánja folytatni a politizálást. Kérdéses, hogy a baloldal megújulásához a schröderiánus Steinmeier mennyire tud aktívan hozzájárulni úgy, hogy 2013-ra valós alternatívát jelenthessen az SPD. Ehhez elsősorban saját politikáján kellene változtatnia, ami az aktuális személyi és ideológiai vonal mentén legalább is kétséges. Az európai testvérpártoktól sem várható egyelőre jelentős impulzus. Az európai szociáldemokrácia letargikus mélyponton van. Az újragondolás, újralapozás látszólag csődöt mondott. Az hagyományos ideológiai alapokhoz való visszatérés, majd felépülés magán a baloldalon belül a létrejött törések mentén szinte lehetetlen. A mostani választások azt is megmutatták, hogy egyelőre nincs egy egyeztetésre váró baloldali többség a társadalomban.  

Németország várható külpolitikája

 

Otto Graf Lambsdorff

Az új koalícióval Németországnak új külügyminisztere is lesz, minden valószínűség szerint Guido Westerwelle személyében. Az FDP a külpolitika terén nagy hagyománnyal rendelkezik. Westerwelle maga, a választás estéjén nem véletlenül mutatkozott Hans-Dietrich Genscherrel a Kohl-kormány külügyminiszterével, akinek nagy szerepe volt a német újraegyesítésben. De említhető Otto Graf Lambsdorff neve is. Graf Lambsdorff a liberális párt tiszteltbeli elnöke 1993 óta és a Schröder-kormány megbízottjaként az ő irányítása alatt történt a náci történelem feldolgozásának egyik utolsó intézményesített lépése, a kényszermunkások kártalanítása. A liberálisok kampányát elsősorban a belpolitika, ott is az adócsökkentés kérdése dominálta. Mégis nagy meglepetést váltana ki, ha a Westerwelle által vezetett külügy gyökeresen változtatna a külpolitikán. Merkel egyébként is jobban kedvelte a nemzetközi porondot, ahol mosolyával és megbízhatóságával a transzatlanti kapcsolatok javulásához lényegesen hozzá tudott járulni. Westerwelle nem titkolva külügyminiszteri ambícióit, nemrég Moszkvában járt, ahol profiljának megfelelően elsősorban üzletemberekkel találkozott. A látogatás inkább további kérdéseket vetett fel, mintsem válaszokat. Az afganisztáni bevetést illetően az FDP eddig támogatta a nagykoalíció politikáját, ami a bevetés melletti teljes szintű kiállást jelenti. A kormányzástól való 11 éves távolléten azonban nyilván érezhető a rutin hiánya. A liberális pártelnök mégis építhet a párt külügyi hagyományaira, valamint maga mögött tudhatja a párt tapasztalt, tekintélyes külpolitikusait. Westerwellét sokáig komolytalan, a kormányzásra alkalmatlan politikusnak tartották. Hosszú ideig titokban tartott, majd a nyilvánosság előtt is felvállalt homoszexualitása az elfogadás folyamatát nem segítette elő. Bebizonyította azonban, hogy képes a változtatásra, tud a hibáiból tanulni és nem utolsó sorban választási stratégiája eredményes. Merkel jobban teljesített az elmúlt négy évben, mint azt sokan elképzelték. A volt taxisofőr és utcai harcos Joschka Fischer külügyminiszterré való kinevezése után is inkább a vonakodó vélemények voltak túlsúlyban. Biztosra mondható, hogy Westerwelle is jobban fog teljesíteni, mint azt ma sokan gondolják. A liberálisok választási eredménye mindenesetre kikényszerítette az elismerést, s az új külügyminiszter pedig legkésőbb az Iránnal szembeni újabb szankciók kommunikálásánál bizonyíthat.  

Forrás:

www.tagesschau.de

www.infratest-dimap.de