„Őszinte vagyok bántóan, mint a vakítóan ragyogó nap”

“Bosszút állni? Ki állhatott volna bosszút? Kin? Akik azt a gyereket kínozták, akihez olyan sok közöm van, már nem azok az emberek, akiken bosszút tudnék állni. Amikor leginkább az az embergyerek voltam, akit módszeresen kínoztak, fel sem merült bennem, hogy bosszút álljak. Helyt kellett állni. Sose jutott eszembe, hogy milyen kegyetlenek a nevelők, mert nem jutott eszembe, hogy lehetnének kegyesek is.”

 

2009. szeptember 3. / Németh Ványi Klári

„Tamás vagyok./ Jónás vagyok./ Cigány vagyok./ Provokatív vagyok, kerek arcú, szenvedélyes vagyok, fekete hajú vagyok/”- írja 2002 – ben a Magvetőnél megjelent Ő című verseskötetének fülszövegében. Elek Tibor 2007 – ben készített Önnel interjút, ott így nyilatkozik, „Költő vagyok, író és cigány”.

Kicsoda Jónás Tamás? A mai magyar irodalom meghatározó alakja, cigány költő?

Nekem lassan kezd mindegy lenni. De hadd hívjam fel arra a figyelmet, hogy aki eljut oda, hogy írásaimat olvassa, pazarol, ha azzal az érzéssel, előfeltételezéssel olvas, hogy cigány költő írásait olvassa. Az írásaimat megéri nem cigány költő, hanem egy költő írásaiként olvasni és ekkor, de csak ekkor és kifejezetten mellékesen megtudható valami arról is, mit jelent cigánynak lenni.

A cigányság Jónás Tamás védjegye? Mi történik akkor, ha Ön mondjuk egy középosztálybeli, értelmiségi családban nevelkedik. Különórákra jár. Zeneiskolába, sportra. Lett volna miről írnia? Mi tette Önt költővé?

Hagyjuk meg ezt a kérdést a misztikus megválaszolatlannak, mitől lesz valaki költő. Én eleinte nem voltam cigány és mégis írtam nyolc-kilenc évesen. Persze ez csak azt jelenti, hogy azokról az indulatokról, hiányokról, melyek írásra késztetik az embert, nem tudtam, hogy a cigányságomból származnak. Pontosabban azért vannak bennem, mert van, volt egy jellegzetes tipikus cigánysors, amit be kellett járni, amibe bele kellett törődni. De azért volt a mi családunk sorsában egyedi is, apám és anyám erős, fontos, gyönyörködtetően árnyalt személyisége legalább annyit nyom a latba, mint az a durva és egyszerűsítő kifejezés: cigánynak lenni.
Azt hiszem, nem arról beszélek én sosem, milyen cigánynak lenni, hanem arról, amiről minden művészet, milyen nem átlagosnak lenni. Nincs olyan ember, aki ne lenne valamilyen kisebbségnek a tagja, most finoman azt fogalmaztam meg, hogy mindenki egyéniség, személyiség, tipikus és egyéni keveréke. Azt hiszem, lett volna indokom akkor is írni, ha nem cigányok a szüleim, és nem a szegénység nyomja rá bélyegét a gyerekkoromra. De hogy éltem volna a lehetőséggel? Kínálkozott volna ennyire erősen? 

1997-ben a Bár szombathelyi kiadó gondozásában látott napvilágot Cigányidők címmel önéletrajzi kisregénye. A Magyar Rádió Napló pályázatának első, az olasz Then Romano lap nemzetközi pályázatának 3. helyezettje lett. Sokan szociográfiaként értelmezik „De még a legérdekesebb mesénél is tudok érdekesebbet. Ez, pedig a saját életem története. Ezt a történetet el is mondom nektek” olvashatjuk a könyv mottójaként. Tamáska Csernelyben, a Miskolci Gyermekvárosban, majd Szombathelyen töltött gyermekkora elevenedik meg ebben az egyszerre szörnyű és szép szövegben. Szorongás, félelem, kiszolgáltatottság, megaláztatás, brutális nevelőszülők, a kegyetlenkedő, erőszakos édesapa alakja, aki elől sokszor menekülniük kellett. „Nem is tudom, hogy mit csináltam rosszul és az édeskének adtak rendesen enni, nem tépték ki a haját kopaszra, az ő arcát nem nyomták tyúkszarba, és nem átkozták, és nem verték, és nem verték, és nem verték. Megpróbáltam elszökni, elkaptak” írja nevelőszüleinél töltött időszakáról. Hogy sikerült megszabadulnia ezektől az emberektől? Felnőttként nem akart bosszút állni a szenvedései miatt?

Jónás Tamás

Bosszút állni? Ki állhatott volna bosszút? Kin? Akik azt a gyereket kínozták, akihez olyan sok közöm van, már nem azok az emberek, akiken bosszút tudnék állni. Amikor leginkább az az embergyerek voltam, akit módszeresen kínoztak, fel sem merült bennem, hogy bosszút álljak. Helyt kellett állni. Sose jutott eszembe, hogy milyen kegyetlenek a nevelők, mert nem jutott eszembe, hogy lehetnének kegyesek is. Akkor kezdtem felháborodni, amikor börtönbe zárták őket. Akkor sem rájuk először, hanem a bíróságra, a rendőrökre, anyámra és apámra, Marimra, a testvéreimre, akik megmenthettek volna, akik megmentettek. Úgy kerültem vissza a Miskolci Gyermekvárosba, hogy a szomszédok észrevették kegyetlenkedéseiket és feljelentették őket. Valamivel talán hónapokkal később anyu értem jött és visszavitt Csernelybe. Megszabadulni tőlük egyelőre nem sikerült.
„Ne írj meg mindent, mocskos dolgokat! Vagy írd meg, de a neveket változtasd meg, nincs ezekhez a dolgokhoz semmi köze a többi embernek, fiam! Minek? Nem voltak ezek olyan érdekes dolgok. No, mit meséljek? Apád mindig ivott, engem vert, veletek semmit se foglalkozott, de tedd is már el azt a papírt, mert még elkéri, és ki tudja mi lesz. Ne írd meg ezeket, fiam! Azt írjad, hogy szép palócosan beszéltünk.”

Ön megírta. A szülei, a testvérei olvassák a szövegeit? Az édesapja hogyan fogadta a Cigányidőket?

Nem olvassák, vagy ha mégis, nem igazán élvezik. Apámnak természetesen nem tetszett a Cigányidők, mert ő, mint egyik jelentős szereplője, nem egészen pozitív képben tűnik fel benne. De mára már elfogadta, hogy ez is megíratott. Nem zaklat, nem vádol miatta. Volt idő, amikor le akarta tiltatni. Mindannyian tudtuk, hogy sose tenne ilyet, valójában azt mondta ezzel nekem, hogy fáj neki, amit és ahogy írtam. Akkor én megnyugodtam, mert ez volt az egyik célom.

Tagadhatatlan a párhuzam József Attila és Jónás Tamás sorsában. Ön nem csak a szövegeiben utal József Attilára. Nagyon sok hasonlóságot lehet felfedezni kettőjük életében is. Nevelőszülők, szenvedés, mindkettőjük édesanyja nehéz fizikai munkát végzett. Pöcze Borbála mosónőként, az Ön édesanyja takarítónőként dolgozott, hogy gyermekeit eltarthassa. Szokták említeni ezt a hasonlóságot?
 
Persze, szokták. Muszáj. Aki hallgat erről, az csak illedelmeskedik. Az már érdekes, hogy ezzel a párhuzammal engem dicsérnek vagy szidnak. De észre veszik, nem lehet nem észrevenni.

Érik atrocitások a származása miatt?

Mire gondol, hogy bele rúgnak-e a bokámba az utcán hátulról-elölről? Nem. Vagy arra, hogy kisebbségi érzésem van minden társaságban, diplomások, nemesek, politikusok, hivatalos művészek, és egyebek előtt. Akkor igen. Arra gondol, hogy otthon érzem-e magamat valahol itthon vagy nem itthon, földön vagy tengerparton? Nem érzem. Ezek atrocitások, mert ha igen, akkor érnek atrocitások. Vagy arra gondol, hogy csúfoltak– e már amiatt, hogy piszkos a testem, büdös vagyok? A tisztaság, mondhatná, nem pénzkérdés. Pedig az. A lakásban, ahol nincs fűtés, nincs víz, nincs szigetelés, de van huzat és lavór, nem wellness-élmény tisztára mosakodni minden nap. Mire gondol, amikor azt kérdezi, értek-e atrocitások? Kicikiztek-e, mert nem voltak szép ruháim, lyukas volt a csizmám télen? Ilyen atrocitások értek. De még nem lőttek le sörétes puskával, nem szúrtak a szívembe kést, nem tiltottak ki elegáns étteremből, viszonylag ritkán vertek meg rendőrök, és nem kopogtak be az ablakomon a Gárdisták.

Tud cigányul?

Igen. Írni, beszélni nem. De élni, érezni, gondolkodni igen.

Kivételesnek tartja magát?

Igen szerintem már régen meg kellett volna halnom az általam ismert és tisztelt törvényszerűségek alapján. Egyebekben nem tartom magam kivételesnek. Költőnek lenni, higgye el nekem, nem nagy kunszt. Nagyjából annyit jelent, mint őszintén beszélgetni.