Békés Márton: Naivitás vagy realizmus?

A Bush-éra terhes évei, a beragadt kétfrontos háború, a
gazdasági válság mélyülése, a kulturális és etnikai átrendeződések a Fehér
Házba röpítették Obamát. Sokan gondolták úgy, hogy nyolc év republikánus
kormányzás után változtatásra van szükség. 2000 és 2008 között azonban nehéz
örökség halmozódott fel, amelyet Obamának át kell vennie, de ennek hordozásához
nem lesz elég erős.

 

 

   

 

Békés Márton

Példátlan és az amerikai alkotmányosság szellemiségét háttérbe szorító volt az a várakozás, amely Obama felé irányult, s nem csak az Egyesült Államokban, hanem világszerte. Az elnökválasztási kampány idején naiv tömegmozgalom bontakozott ki mellette, amely a haladást várta (emlékezzünk Obama sematikus képére, amely alatt a „Progress” felirat volt olvasható) és a változást követelte tőle (választási jelszava „We Can Change!” volt). Ám ez a várakozás, az Obama karizmájára, képességeire helyezett túlzott hangsúly, a liberális–baloldali vágyakozás a békére, a környezetszennyezés megszüntetésére és az állam felfújására biztosan nem lesz elegendő ahhoz, hogy az Egyesült Államok megerősödhessen és kellő erővel rendelkezzen ahhoz, hogy az elkövetkező nemzetközi krízisekben nagyhatalomként tudjon érvényesülni.

A Bush-éra terhes évei, a beragadt kétfrontos háború, a gazdasági válság mélyülése, a kulturális és etnikai átrendeződések a Fehér Házba röpítették Obamát. Sokan gondolták úgy, hogy nyolc év republikánus kormányzás után változtatásra van szükség. 2000 és 2008 között azonban nehéz örökség halmozódott fel, amelyet Obamának át kell vennie, de ennek hordozásához nem lesz elég erős. Az amerikai konzervativizmus tradicionalista–piacpárti–realista fele (a paleokonzervatívok: Buchanan, Ron Paul, American Conservative, Chronicles Magazine) azért illette erős kritikával a Bush-rezsimet, mert 9/11 után a terrorizmus elleni küzdelmet határain túlra exportálta, amely nézetük szerint a Pax Americana új világrendjének kialakításáért folyik. Ám a két háború (Afganisztán, Irak) ellenzésén túl azt is Bush szemére vetették, hogy a hiány növelésével és az adócsökkentés befejezésével a Big Government-t építi, valamint semmit sem tesz a bevándorlás és a kulturális fellazítás ellen. Az utóbbi két témával mit sem törődött a Bush-adminisztráció nagy ellensége, a balliberális, pacifista, zöld tábor, amely a háborút – ugyan más okokból – szintén helytelenítette. A demokratáknak sikerült a háborúellenző, kulturálisan és gazdaságilag liberális (azaz antikonzervatív és keynesiánus) vélekedésűeket mozgósítani, azzal együtt, hogy a feketék 90%-a, az első választók túlnyomó része, a spanyol ajkúak, az egyházon kívüliek és az „alternatív életmódot folytatók” is rájuk voksoltak. Vagyis Obama mögött egy baloldali–liberális koalíció alakult ki, amely a haladásban hisz.

Ha a karakteres amerikai kormányzatok jellegét megvizsgáljuk, akkor azt látjuk, hogy a Johnson-adminisztráció progresszív, a rákövetkező Nixon-rendszer pragmatikus–realista konzervatív volt, a Reagan-éra végrehajtott egy erőteljes konzervatív fordulatot, a Clinton-éra pedig egy multikulti–balliberális választ adott erre. Majd ifj. Bush egy neokonzervatív, unipoláris korszakot épített fel, amelyre most Obama replikázik a Clintonéhoz hasonló fordulattal, amelynek szele már most is érezhető.

Obama olyan gazdasági programmal kezdte regnálását, amelyet a republikánusok borzongva szemlélnek, a velük szolidarító libertáriusok pedig szocializmusnak tartanak. E lépés leginkább abban ragadható meg, hogy a jövedelmi különbségek mérséklése, az egyenlőség keresése motiválja. Emelte a gazdagok adóját, csökkentette a vállalkozások adókedvezményeit, állami támogatásban részesítette a nyugdíjakat, növelte a szegények és idősek egészségügyi ellátására fordított összegeket, valamint a liberálisok kedves témáját, a környezetvédelmet is központi forrásokkal halmozta el.(1) Ezzel nem csak az állam mérete és vele a hiány fog növekedni, hanem visszatér a keynesi szemlélet is, amely Franklin Delano Roosevelt New Deal-jét és Johnson Great Society tervét inspirálta. Obama tehát „újra elindult a roosevelti úton”, ami egy baloldali fordulat mellett arról is tanúskodik, hogy szavazóbázisának gazdasági–szociális elvárásait igyekszik teljesíteni.(2) Buchanan meg is jegyezte, hogy Obama Reagan útja helyett FDR ösvényét követi, amelynek eredményeképp a járadékos (adót nem fizető, államtól függő) csoportok támogatása élvez elsőbbséget, ahelyett, hogy a vállalkozó, adózó, közép- és felsőbb osztályok gazdasági lehetőségei növekednének, amelyek felfelé rántják magukkal a gazdaságot. (3) A Bush mögött álló neokonok szintén így dohognak, mivel az „új liberális érában” a kormányzat növekedését látják, amely nem fogja megoldani a gazdasági válságot.(4) Valójában Reagan után befejeződött a klasszikus piacgazdaság amerikai megfelelőjének konzerválása, és egyre inkább a növekvő adók, emelkedő állami kiadások felé tolódott el a rendszer, amelyet 2003-tól a háborús költségek még tovább terheltek. Az egyre reménytelenebb és szükségtelen háború folytatása azzal fenyeget, hogy az Obamanics emelkedő állami kiadásaival – amelyek a „központi ösztönző csomag” (Stimulus) keynesiánus programjában körvonalazódnak – együtt járva teljesen felborítják a büdzsét.

Barack Obama

Obama állami kiadásokat növelő, egyenlősítő és a gazdaság élénkítésével fordított arányban működő döntései összefüggésben állnak a haladó program másik, kulturális részével. Kezdjük azzal, hogy az új elnök olyan stílussal érkezett, amely személyiségét, karizmáját túlreprezentálja, ráadásul ezt egy optimista liberális, progresszív gondolkodásmód keretezi. (5) Az elnökök központi szerepe amúgy is erősödik a ’30-as évek óta (6), amire a demokrata kormányzás még jobban rá fog erősíteni, hiszen a kampány alatt is Obama személye – és az ő nehezen megismerhető programja – állt a középpontban. Obamával az amerikanizmusnak nevezett érzelmek liberális mezben jelentek meg (illetve liberális karaktert kaptak), a hajdani közösségszervező most az Egyesült Államokat fogja egy „toleráns, energikusan populista” szellemmel „megajándékozni”(7). Azaz a vallásos, individualista, vállalkozó, fegyvertartó s többnyire WASP amerikai karakter felcserélődik egy sokkultúrájú, multietnikus, vallásilag indifferens, az állam segítségében bízó arculattal. E kettő között óriási különbség van, ez az eltagadhatatlan differencia hatalmas változásokat jelent az amerikai öntudatban. Mindez azonban nem az együvé tartozást, az eredeti amerikai hagyományok és mítoszok megerősítését fogja magával hozni, hanem a szétesést gyorsítja. A ’60-as évek ellenkultúrájának folytatása ez, amelyet Reagan idején sikerült leállítani, de a hidegháború után, id. Bush alatt már nem folytatódott ellene a harc, a Clinton-éra pedig kifejezetten a balliberális, multikulturális trendet (PC, pozitív diszkrimináció, kulturális engedékenység, tekintélyellenesség, „szivárványtársadalom” stb.) folytatta. (Clinton ’72-ben egyébként részt vett a balos McGovern-kampányban.) Ezt a hatást meglátásunk szerint Bush alatt sem sikerült csökkenteni, noha első, 2000-es megválasztása idején olyan jelek mutatkoztak, hogy így lesz. A terror elleni küzdelem azonban fontosabb lett a bevándorlás megállításánál, a kulturális ügyek konzervatív megválaszolásánál. A Clinton-éra kulturális napirendje 2009-től korlátlanul folytatódhat, mégpedig az Obama által szabott irányban, azaz a progresszív naivitás, az etnikai és vallási kisebbségek alkotta színes kavalkád, valamint a munka- és teljesítménytisztelet helyett az állami támogatásra/segélyre váró magatartás felé. Ezzel az amerikai mítoszt szétroncsoló, az „amerikai kulturális magot” (Huntington) megbontó folyamatok csak tovább erősödnek, hiszen elveszik a takarékos, szorgalmas, önmagára számító protestáns ethosz, nem is beszélve az Alapító Atyák korának telepes-társadalmát jellemző angolszász kultúra haldoklásáról.(8)
   
Obama első külpolitikai cselekvése a kubai börtönenklávé megszüntetése volt, amelyet az alkotmány szellemében tevékenykedő konzervatívok (constitutionalism) is régóta követeltek. Ezt követően kezdett hozzá külügyi programja megvalósításához, amelyet 2007 nyarán körvonalazott (9). Az elnökjelöltek ebbéli állásfoglalásait publikáló neves folyóiratban Obama ekkor a következő lehetőséggel számolt. Ahhoz, hogy „Amerika vezető szerepét megújítsuk”, multipoláris együttműködés szükséges Amerika céljáért, amely a globális biztonság előmozdítása, s ennek érdekében áll a terrorizmus elleni harc folytatása, valamint a liberális demokráciák megerősítése. Obama Giuliani-nál és McCain-nél békésebb ígéretet tett jövendő külpolitikáját illetően, hiszen nem kívánta folytatni a Bush-rezsim unipoláris processzusát, az amerikai fegyverekkel folytatott nemzetépítést és Iránnal, Oroszországgal, Kínával is tárgyalni akart, nem pedig erőt demonstrálni velük szemben. Mindez – tradicionális konzervatív szemszögből is – realista programnak látszik, hiszen számol a többpólusú világrend várható megszületésével s belátja az egyedül-cselekvés csődjét. Obama programjában azonban leírta azt is, hogy a nemzetközi szervekkel való együttműködés nagyobb hangsúlyt fog kapni nála, Irak helyett pedig Afganisztánra figyel majd. A Bush-politika konzervatív és libertárius kritikusai nem örülhettek; hiába várták ugyanis a neokonzervatív birodalomépítés leállítását, hiszen ha az meg is szűnik, az új elnök nem lesz sem izolacionista, sem pedig realista módra szkeptikus a „nemzetközi közösség” morális és intézményi alakzatai iránt. Obama valóban letett Irakról – 2010/11-ig szándékozik kivonni az amerikai csapatokat –, de annál erősebben koncentrál Közép-Ázsiára. A jelenleg Afganisztánban állomásozó 70 ezres nemzetközi kontingenst Obama 2009 elején 17 ezer amerikai katonával erősítette meg, akiket hamarosan újabb 13 ezer követ (10). Nézete szerint az Irakban (részleges) sikereket hozó csapatépítés itt is be fog válni, ám jó, ha tudjuk, hogy az egykori szovjet jelenlétnek még így is csak 75%-át fogják kitenni a megszálló erők. A 32 milliós Afganisztánban, ahol a biztonsági helyzet rosszabb, mint Irakban, és a társadalom szerkezete is más, még a csapaterősítés után is kevésnek fog bizonyulni a NATO-jelenlét. A helyzet pedig nem javul: délen és keleten újra megerősödött a szélsőséges Talibán, amely rátette kezét a destabilizálódott Pakisztán két térségére (Északnyugati határvidék, Beludzsisztán) is. Pakisztánban eközben a kormány egyezkedik az iszlamistákkal, amelynek afganisztáni megfelelője a törzsi vezetők megnyerése és a tálibokkal történő (kényszer)tárgyalás lehet. Nagyon valószínű azonban, hogy miután az iraki vereség nyilvánvaló lett, az afganisztáni helyzet stabilizálásával próbálkozó új elnök a Bush-hagyaték e másik feléről is kénytelen lesz lemondani. Noha heves viták folynak arról, vajon az afganisztáni háború megnyerhető-e (11), az biztosnak látszik, hogy hosszú távon innen is távoznia kell annak, aki nem akar dollár milliárdokat felemésztő, népszerűtlen küzdelmet folytatni azért, hogy Kabul egy-egy kerülete továbbra is a Karzai-kormány kezén maradhasson. A gerillaháború logikája Amerika ellen dolgozik, amelynek érdekei nem is itt találhatóak. Függő kérdés a szintén eszkalálódó közel-keleti helyzet rendezése is. Sokan ugyan Obamát palesztin-barát vezetőnek igyekeztek beállítani, de sokkal valószínűbb, hogy a kétoldalú egyensúlyozásban és a közvetítésben lesz érdekelt. Az együttélés lehetőségének megtalálása annál is inkább fontos, mert Izrael térségbeli ingatag helyzetéért már középtávon is a demográfia a felelős, a növekvő arab népesség pedig nem állítható meg olyan villámháborúkkal, mint a 2009-es gázai. Izraelnek minden bizonnyal fel kell készülnie biztonsági érdekei újragondolására, főképp akkor, ha Obama nem folytat olyan szövetségi politikát, mint elődje. Obama külpolitikája talán visszatérés lesz a neowilsoniánus Clinton-érához, amely egyszerre volt liberális internacionalista és humanitárius intervencionista. A „talán-t” két dolog indokolja: egyrészt az, hogy a nehéz restancia, amit Bush ráhagyott, nem törleszthető gyorsan (stratégiai, katonai, diplomáciai okokból), másrészt Obama külpolitikai sikereket akar felmutatni, elköteleződése pedig nem realista – izolacionista, hiszen fenn kívánja tartani a terror elleni küzdelem (Bushtól átvett!) külföldi feladatvállalását.,

 

Bush és Obama a Fehér Házban

„Új korszak kezdődik” – jelentette be Fukuyama (12). Hipotézisét arra alapozza, hogy az új elnök elvetette a Reagan-i örökséget gazdasági és kulturális tekintetben, s az ex-neokon szerző szerint az amerikai expanziót sem kívánja folytatni (noha az nem Reagan, hanem ifj. Bush nevéhez köthető). Berend T. Iván pedig egyenesen arról beszélt, hogy a ’80-as évek ellenforradalmi hulláma után most forradalmi dagály jön, erre bizonyítékként Obama intézkedéseit hozta fel, amelyek egy új New Dealt idéznek (13). Ezek szerint baloldali fordulat várható az Egyesült Államokban. A világ eközben egyre inkább többpólusúvá kezd válni (14), azaz az „unipoláris éra” (Charles Krauthammer) után olyan korszak jön, amely a realizmus helyzetfelismerési képességét és a versengő nagyhatalmaknak teret adó szemléletét igényli. Egy ilyen szituációban a Roosevelt progresszív állampárti gyakorlatát és a ’60-as évek újbaloldali kulturális törekvéseit felélesztő Obama-adminisztráció nem lesz képes hatékonyan reagálni, hiszen külpolitikájában félig Bush, félig Clinton elkötelezettje (kb. Bush céljaiért harcol, clintoni eszközökkel). Az Obama-érával kapcsolatos szkepticizmust alátámasztja, hogy egy haladó és illuzórikus karakterű rezsim csupán elégtelen válaszokat képes adni akkor, amikor a kihívások a konzervatív realizmust és a nemzeti érdek nagyhatalmi (de nem birodalmi!) érdekérvényesítését követelik.

A szerző történész, politológus

 1. Nagy Gábor: Fordulat és reform. HVG, 2009. március 7.

 2. Mike Károly: A keynesizmus kísértete. Közjó és Kapitalizmus Intézet, Bp. 2009. február

 3. Buchanan, Patrick J.: Obama’s Choice: FDR or Reagan. The Chronicles Magazine, 2009. január 8.  

 4. Podhoretz, John: Liberals and the Stimulus. Commentary, 2009. március

 5. Barnes, Fred: Obama’s First Month: Early Reflections on the Obama Revolution. The Weekly Standard, 2009. február 20.

 6. McCarthy, Daniel: Our Enemy, the President. The American Conservative, 2009. február 23.; Graubard, Stephen: Az elnökök. Az amerikai elnöki hivatal átalakulása Theodore Roosevelttől George W. Bushig. Alexandra, Bp. 2007.

 7. Kazin, Michael: A Liberal Revival of Americanism. The Washington Post, 2009. február 8.

 8. Huntington, Samuel P.: Kik vagyunk mi? Az amerikai nemzeti identitás dilemmái. Európa, Bp. 2005.

 9. Obama, Barack H.: Renewing American Leadership. Foreign Affairs, 2007. július–augusztus

10. Obama háborúja. www.hírszerző.hu, 2009. február 19.; Kísér a múlt. HVG, 2009. február 21.

11. Boot, Max: We Can Win in Afghanistan. Commentary-online, 2009.; Buchanan, Patrick J.: The Long Retreat. The Chronicles Magazine, 2009. február 20.

12. Fukuyama, Francis: Új korszak kezdődik. Valóság, 2009. február

13. Kulturális ellenforradalom zajlott. Beszélgetés Berend T. Ivánnal. (Horanyecz László) Európai Tükör, 2009. január

14. Mearsheimer, John J.: The Tragedy of Great Power Politics. Norton, New York, 2001.; Zakaria, Fareed: The Post-American World. uo. 2008.