Ulickaja örök vándorai

Ulickaja népszerűségének titkát kutatva mind az oroszországi, mind a magyarországi kritika az elismerések mellett többféle elmarasztalást is megfogalmazott. A bírálatokban látensen szinte kivétel nélkül ott van valamiféle ál-irodalmi gyanakvás: nem lehet igazán „míves” munka az, ami a szélesebb olvasóközönség érdeklődésére is számot tarthat. 

Ljudmila Ulickaja számos könyvében érinti a zsidó identitás témáját. Művei többségének magyar fordítóját kértük meg, mutassa be az írónő életművét.

2001-ben az orosz irodalmi sajtóban az egyik leggyakrabban előforduló név Ljudmila Ulickajáé volt. Az előző évben jelent meg a Kukockij esetei című regénye – az első „nagyregénye” –, amelyet a szakma 2001-ben orosz Booker-díjjal jutalmazott. Ulickaja addigra már meglehetős népszerűségnek örvendhetett mind Oroszországban, mind külföldön: a Szonyecska, a Médea és gyermekei valamint kisebb elbeszélései széles olvasótáborra tettek szert, tucatnyi nyelvre lefordították és irodalmi elismerésekben részesítették őket.

Kukockij esete borítója

Nálunk némi késéssel, 2003-ban indult el Ulickaja írásainak kiadása, igaz, akkor néhány hónapos eltéréssel mindjárt két munkája is megjelent: a Médea és gyermekei a Magvetőnél, a Kukockij esetei az Európánál. A némiképp óvatoskodó hazai könyvkiadás – ki tudja, milyen piaci siker vagy bukás várható egy orosz írónő műveitől? – aztán mindent „pótolt” az Ulickaja-kiadásban, a Magvető évről-évre megjelentette egy-egy kötetét, úgyhogy mára – az elbeszéléskötetek kivételével – minden jelentősebb írása magyarul is hozzáférhetővé vált, sőt, könyvei időközben újabb kiadást is megértek. Nem akármilyen sikertörténet ez öt-hat év alatt Magyarországon egy orosz író esetében!

Ulickaja népszerűségének titkát kutatva mind az oroszországi, mind a magyarországi kritika az elismerések mellett többféle elmarasztalást is megfogalmazott. A bírálatokban látensen szinte kivétel nélkül ott van valamiféle ál-irodalmi gyanakvás: nem lehet igazán „míves” munka az, ami a szélesebb olvasóközönség érdeklődésére is számot tarthat. A kritikák jó része – ilyen-olyan formában – végső soron a „populáris” versus „magas” irodalom törésvonal mentén fogalmazódik meg – mintha csak bárkinek is birtokában lenne valamilyen hiteles mérce annak mérésére, hol végződik az egyik, és hol kezdődik a másik.

Abban nagyjából mindenki egyetért, hogy Ulickaja prózájának erényei a hihetetlen mesélőkedvben és történetbonyolításban, a hétköznapi emberek és életformájuk precíz ábrázolásában, a nüanszok érzékeltetésében mutatkoznak meg. Nevezték az írónőt „kisrealistának”, a hősei iránti érzékenység okán pedig „neoszentimentalistának”. Felfedezték írásaiban a nyílt és rejtett irodalmi utalásokat – mégiscsak egy nagy kultúra hagyományába, a XIX-XX. századi klasszikus orosz irodalom kontextusába íródtak bele a művei. Nem véletlenül állította egyik interjújában, hogy „ami nem az emberről szól, az engem nem érdekel”. Csehov óta kevés olyan szerzője volt az orosz irodalomnak, aki ennyiféle emberi sorsról tudott volna mesélni, sokszor néhány bekezdésben csupán, de úgy, hogy a figura mégsem lesz „papírízű”, teljes valójában mutatkozik meg az olvasó előtt. A történetek egymásba gabalyodnak, újra és újra megszakítják egymást, töredezetté válnak, megszűnik a linearitásuk – egyszóval (nagyon is posztmodernül) a „nagy elbeszélés” megalkotásának lehetetlenségéről vallanak. Teszi Ulickaja mindezt úgy, hogy miközben fenntartja a hagyományos, mindentudó elbeszélőre építő narráció látszatát, gyakori nézőpontváltásokkal (legjellegzetesebben pl. az Életművésznőkben és utolsó nagyregényében, a Daniel Stein, tolmácsban), vagy éppen az elbeszélőhöz viszonyulás finom, távolságtartó szerzői iróniájával (legjellegzetesebben talán az Odaadó hívetek, Surikban) bizonytalanná teszi, hogy az elmondott történetek értelmezhetők-e példázatszerűen, kizárja az egyértelmű erkölcsi ítélkezést, kétségessé teszi a szentimentalizmusba hajló együttérzést. Mindezek együttvéve az „életszagú” Ulickaja-történeteket nagyon is megszerkesztetté, hangsúlyozottan irodalmivá, fikcionálttá teszik. Az írónő efféle szándékát, tudatosságát leginkább a Daniel Stein, tolmács mutatja, amelyben a regényhős nyíltan vállalt prototípusának élettörténete helyett fiktív életrajzot, a fellelt valós dokumentumok helyett a szerző által létrehozott, valódinak érzékeltetett áldokumentumokat kapunk.

Ljudmila Ulickaja

Ulickaja írásainak van egy jellegzetes motívuma, amelyre a hazai kritika mindez ideig viszonylag kevés figyelmet fordított, és amely a Daniel Stein, tolmács ismeretében, mintegy „visszafelé”, egyre világosabban kirajzolódik. Központi hősei is, meg a néhány mondatban megalkotott szereplői közül is sokan csupa kirekesztett vagy kívül rekedt figurák, minden szövevényes kapcsolatuk ellenére is bizonyos értelemben magányosak. Kereső-kutató örök vándorok, akik magánéletükben, tudósi vagy művészi pályájukon, erkölcsi meggyőződésükkel, nemzeti vagy vallási hovatartozásukkal nem felelnek meg az elvárásoknak, nem állnak be a sorba. Ulickajának az efféle hősformálásban persze szintén van hová visszanyúlnia: az orosz kultúra is, az orosz irodalmi művek is tele vannak ilyesféle örök vándorokkal.

A Szonyecskában a hősnő (antihősnő) kívül reked az életen, mert hangsúlyozottan a regények világában él; a Médeában minden szereplő önmagát keresi és kívül reked a normálisnak vélt életen, mert a boldogság elérésére tett kísérletek közben belevesznek bonyolult magánéleti ügyeikbe; a Vidám temetésben csupa otthont és hazát kereső figurákkal találkozunk az orosz emigránsoktól kezdve a New Yorkban oroszul tanuló olasz nőn keresztül a dél-amerikai muzsikusokig; az Életművésznőkben az igazságot a hazugságban kereső, a hazugságba menekülő nőalakok sora szerepel; a Kukockijban a címszereplő kívül kerül a szervezett tudományos életen, mert az abortusz elfogadtatására irányuló törekvésével nyilvánvalóan szembemegy a hivatalos álláspontnak; a Surik címszereplője önmagát kereső senkivé válik, mert életét felőrölte a nőknek való megfelelni akarás; a Daniel Steinben egyetlen figura sincs, aki a mű során otthonra lelne…

Az identitáskeresés bemutatásának egyik eszköze az Ulickaja-művekben a nemzeti hovatartozás boncolgatása. Ebből a szempontból érdekes volt már a Médea néhány mozzanata (a görög Szinopli család története, illetve a krími tatárok sorsának felvillantása) is, a Vidám temetésben azonban elemi erővel teszi fel ezt a kérdést a szerző. Mit jelent orosznak (lengyelnek, olasznak, latin-amerikai indiánnak, zsidónak) lenni a nemzetállam határain túl, idegen közegben. Mert egyfelől nyilvánvaló, hogy az emigrációt követően „az idő múltával a testük összetétele is megváltozott: az Újvilág vize, az Újvilág új molekulái alkották vérüket és izmukat, kiszorítottak minden egykorit, amottanit”. Másfelől pedig „egyikük sem feltételezte, hogy mindaz, ami most abban a távoli, hajdani, az életükből kitörölt országban – hogy pusztulna el örökre! – zajlott, ilyen fájdalmasan fog visszhangozni a lelkükben”. Vagy milyen nemzeti identitást tulajdoníthatunk az Odaadó hívetek, Surik orosz zsidó származású hősnőjének, Liljának, aki a könyv utolsó lapjain új hazájából, Izraelből Moszkván át Japánba repül? Mit jelent a nemzeti hovatartozás Daniel Stein számára, aki lengyel-zsidó családból származik, a háború alatt lengyel-németnek adja ki magát, aztán Izraelbe települ, hogy ott katolikus papként működjön? E példákból – gondolom – jól látszik, hogy a nemzeti hovatartozás meghatározása egyfelől nagyon is kétséges vállalkozás, másfelől pedig hogy a személyiség identitásának kialakításában, önmagában véve, nem elégséges tényező.

A Vidám temetés címlapja

Vannak aztán Ulickajának olyan szereplői, akik az önazonosságot a művészi tevékenységben igyekeznek megtalálni. Egyesek valamely hétköznapi foglalatosságban, mint az itt közölt novella főhőse a papírhajtogatásban, vagy a Médea Butonovja a cirkuszi akrobatamutatványokban. Vele kapcsolatban hangzik el éppen a narrátortól az a figyelemreméltó megjegyzés, amely nemcsak az önmagára találás, hanem egyúttal a körülményektől való függetlenség kérdését is felveti: „Ő maga nem tudta volna ezt szabatosan végiggondolni, de mélyen értette, hogy a mesterség csúcsán, a szakma abszolút birtoklásának terében a függetlenség hajszálvékony zónája húzódik”. Mások a valódi alkotótevékenységben vélik fellelni az önazonosságot és a függetlenséget: Robert Viktorovics (Szonyecska) a festészetben, Alik (Vidám temetés) szintén a festészetben és az életalkotásban (pontosabban a „halálalkotásban”), Szergej (Kukockij esetei) a szaxofon-játékban.
Ugyanakkor az Ulickaja-hősök pontosan tudják, hogy valódi énjük megtalálása csak úgy lehetséges, ha életüket valamely magasabb szempontnak vetik alá, ha tetteiket nem az evilági élet, hanem valamely metafizikai vagy transzcendens világ mércéjével mérik. Pavel Kukockij a tudományos meggyőződésére alapozott magasabb erkölcsiség nevében cselekedett, felesége, Jelena valami furcsa metafizikai konstrukciót (magánmitológiát) alkotott magának, Médea élete a görög „névrokonával” párhuzamba állítva nyer mitológiai távlatot. Nyilvánvaló azonban, hogy ezeket a problémákat feszegetve Ulickaja nem kerülheti meg a vallásosság, illetve a felekezeti hovatartozás kérdését sem. Szonyecska, miközben elfogadja sorsát, egyre gyakrabban gondol származására, vallástalan életében a zsidó közösséghez való tartozására. Az Odaadó hívetek, Surikban a litván Domenik atya Valerija halotti búcsúztatásán magától értetődő természetességgel hozza közel a címszereplőhöz a transzcendenst. A magát ateistának valló Alik haldoklása, elsorvadása közben szintén kapcsolatba kerül a transzcendenciával, még ha meglehetősen komikus, már-már groteszknek mondható formában is: a mindenben kételkedő, zsidó származású és pravoszláv feleséggel bíró Alik kimódolja, hogy egy és ugyanazon estén vallási vitát folytasson előbb egy pópával, majd egy rabbival – mindezt a szomszéd szobában zajló tivornya és az utcáról felszűrődő indián zene hangjai kíséretében. Bármilyen frivol is a hangvétel, bármennyire deszakralizált is a helyzet, a pópa és a rabbi felekezetektől független transzcendenciára törekvése érvényesülni látszik. Ez a felekezetek felettiség, pontosabban a zsidó és keresztény egyesülése mutatkozik meg Daniel Stein alakjában. Daniel Stein zsidó származású, de mivel katolizált, Izraelbe költözését nem a származásának, hanem annak köszönheti, hogy a háború alatt, a Gestapo tolmácsaként, kimentett háromszáz halálra szánt embert egy zsidó gettóból. Haifában karmelita papként ivritül tart istentiszteleteket, mégpedig úgy, hogy közben nem fogadja el a keresztény egyházak egyik dogmáját, a szentháromságtant. Mi ez, gondolhatnánk, ha nem a teljes identitászavar? Daniel Stein azonban olyan egyházközösséget működtet, amelybe befogad katolikus zsidókat, katolikus arabokat, remeteéletre vágyó, szinte minden felekezetben csalódott „Isten rabját”, narkós hippiket. Stein, aki maga is „vándor”, életét a fizikai és szellemi értelemben egyaránt kiközösítettek, kitaszítottak, hontalanok gyámolításának áldozza.

„Annyiszor kaptam ajándékba az életemet, hogy már nem is volt az enyém” – vallja Stein, akinek alakjában, az általa vezetett egyházközösségben megvalósulni látszik az a vízió, amelyet az orosz vallásfilozófia nagy, szintézisre törekvő vándora, Vlagyimir Szolovjov álmodott meg a XIX. század végén.