Hajóval a bori rézbányába

1943. július elején váratlanul összehívták – rajtunk keresztül – a családtagjainkat, szülőket, feleségeket, egy Szőregen lévő ház udvarába, és egy Todt-ezredes arról tartott előadást, hogy rövidesen a szerbiai Borba indulunk, ahol a magyar állammal kötött megállapodás alapján a rézbányában fogunk dolgozni, és az általunk végzett munka ellenértékeként Magyarország rezet kap cserébe.

Indulásról és az ott történtekről
Egy volt szegedi munkaszolgálatos visszaemlékezései (1)

2007. augusztus 18. / Dr. Pollák László

 

Barakképítés a bori táborban

 Az V. kmsz.(2) zászlóaljhoz négy tényleges korú századot hívtak be 1942. október 12.-én Hódmezővásárhelyre, a ma már nem létező, leégett Népkertbe (3). Századonként 240-en voltunk. Rövid „kiképzés” után – ami főleg futásból és békaügetésből, ásóforgatásból állt –, Páhiba, Orgoványba kerültünk lőtéri útépítésre, onnan Szegedre és Szőregre, az újszőregi lőtér golyófogójának az építésére. Napi 60 talicska földet kellett feltolni a golyófogó mintegy 20 méter magas tetejére, ami kegyetlen munka volt az ehhez nem szokottak részére. A szálláskörlet az újszegedi – ma már lebontott – Vigadó, a Toth vendéglő és a Katolikus Kultúrház voltak, Szőregen az egyik malom. Közben a téli nagy havazásban Szeged belvárosában is dolgoztunk, havat takarítottunk a korzón. Kegyetlen emlékeim közé tartozik, amikor három zsidó munkaszolgálatos különböző időpontokban történt kivégzését kellett végignéznünk – állítólag szökevények voltak –, abból kettőt az alsóvárosi utászlaktanya udvarán és egyet a tüzér laktanya – ma már lebongott – lovardájában (ma ott a volt kábelgyár van). Nem tudom hol található a sírjuk a zsidó temetőben.
Az V. kmsz. zászlóalj parancsnoka Balogh alezredes(4) volt, orvos zászlósa Hegedűs doktor. Én a negyedik (V/4.) században voltam, ennek parancsnoka Juhász hadnagy(5), szolgálatvezetője Császár főtörzsőrmester(6), helyettese Hajdú László szakaszvezető voltak. Néhány név, ami megmaradt bennem a keretlegényekből: Freyburger tizedes – aki a felszabadulás után érthetetlen módon a szegedi rendőrségnél szolgálhatott és őrnagyi rangban mehetett nyugdíjba –, és Dékány őrvezető(7), aki a fűrésztelep párttitkára volt felszabadulás tán, előttem ugyancsak érthetetlen módon. Rendesen viselkedett egy Sisák nevű honvéd(8), egy alföldi parasztfiú.

1943. július elején váratlanul összehívták – rajtunk keresztül – a családtagjainkat, szülőket, feleségeket, egy Szőregen lévő ház udvarába, és egy Todt-ezredes(9) arról tartott előadást, hogy rövidesen a szerbiai Borba indulunk, ahol a magyar állammal kötött megállapodás alapján a rézbányában fogunk dolgozni, és az általunk végzett munka ellenértékeként Magyarország rezet kap cserébe(10). Felhívta a családtagokat, hogy meleg ruhát, bakancsot hozzanak az induló munkaszolgálatosok részére.

 

Pollák László hadikórház igazolása

 

 

1943. július 11.-én a Belgyógyászati Klinika előtti rakparton álló hajóba és mellé kötött uszályba hajózták be a négy századot és egy Szentkirályszabadjáról ide hozott századot, összesen 1200 fő munkaszolgálatost, természetesen megfelelő létszámú keretlegény és tisztek kíséretében az őrzésünkre. A rakpartot felül és alul lezárta a rendőrség, így a hozzátartozók, a szülők még egy „Isten hozzád”-ot se tudtak inteni az induló hajóra. Még aznap délután indultunk, és Titelben(11) kötöttünk ki először, ahol a keretlegények részére sört vételeztek, amit nekünk kellett berakni a hajóba. Éjjel hajóztunk el a lesötétített és akkor már lebombázott Belgrád mellett, hajnalban világosodott már, amikor a Vaskapuhoz értünk. Akkor még láthattuk a régi Vaskaput, a híres történelmi márvány emléktáblával a sziklafalakon, amit néhányan megcsodáltunk(12). Reggel értünk Prahovo kikötőjébe, ahol vonatra, teherkocsikba lettünk bevagonírozva Zajecsar állomásig, ott keskenyvágányú bori bányavasúti teherkocsikban folytattuk utunkat a célállomásig – ami akkor mindössze egy vasúti őrházból állt. Ma már Bor egy modern nagyváros, normál nyomtávú vasúti összeköttetéssel.

Borban az ún. „Berlin Lager”-ben lettünk fabarakkokba elszállásolva, barakkonként két-két század, háromemeletes fapriccsekkel és barakkonként két kis vaskályhával. Rögtön latrinát kellett ásni. Akkor Borban már voltak szerb, francia, angol, később olasz foglyok, és mi voltunk az első magyar érkezők. A „Berlin Lager” egy völgykatlanban volt, körülvéve bunkerekkel az őrségek részére, ahonnan tökéletes belövési lehetőség volt az egész lágerre. A „Berlin Lager”-ben volt konyhabarakk, ahol természetesen külön főztek a keretlegényeknek, a mi élelmezési nyersanyagunkból ellopottakból feljavítva az ő kosztjukat, a gyenge német harmadosztályú hadikoszt normái alapján. Volt kórházbarakk is – amit később megismertem, mint beteg is –, egy krumpliverem fogdaként, és egy barakk oldala a kikötések, mint súlyos büntetés végrehajtására (13).

Pollák László

Beszállásolásunk után azonnal névsort kértek a németek, felsorolva mindenkinek a foglalkozását. Naivak voltunk, azt hittük, hogy akit lehet a szakmájában fognak foglalkoztatni. Nem így volt és visszajött a névsor, mindenki kapott egy „sorszámot”, én a 14152-es lettem. Ezt a számot ugyan nem tetoválták be a karunkba, de megszűnt a „személyiségünk” és csak számok lettünk, amiket felsoroltak naponta, amikor közölték, ki melyik munkahelyre kell, hogy kivonuljon a rézbánya munkahelyein. A munkahelyeken a Todt-szervezethez tartozó munkavezetők voltak, a magyar keretlegények csak a „Berlin Lagerben” keserítették el az életünket a pihenésre szolgáló időben. A munkahelyekre hetente váltakozva 12-12 órára vonultunk ki éjjel és nappal. Vasárnap munkaszünet volt, bár ha lehetett, munkára kértük ki magunkat akkor is, mert kibírhatatlan volt a barakkokban a magyar keretlegények viselkedése, az állandó indokolatlan fegyelmezés, ami mind a pihenésünk terhére történt. Nekik más dolguk nem volt, és ezzel töltötték az idejüket. 1943. július 20.-án Szentkirályszabadjáról újabb öt tényleges korú század érkezett, július 30.-án Zomborból jöttek munkaszolgálatosok, köztük két század „Jehova tanúi”-ból alakítva, akik nem voltak hajlandók fegyvert fogni(14). Később a Rhön, Heidenau lágerekbe is jöttek magyar munkaszolgálatosok. Voltak, akiket csak 1944. elején hoztak oda, de ezekkel nem volt kapcsolatunk, egy részük vasutat épített(15). A mi munkaterületünk a „Tagebau”(16), a nyitott bányászatban való részvétel volt, ahol a felrobbantott hegyoldalakból csillevonatokkal hozott törmeléket kellett „kikippelni”, kiüríteni a hegyoldalakba és a síneket ismét „kirukkolni”, vagyis a kiöntött kőzet elplanírozása után a szakadék oldalához helyezni. A robbantásoknál is dolgoztak zsidó munkaszolgálatosok, sajnos elég sok sérülés is volt. A vonatokat zsidó nem vezethette, a mozdonyokon német személyzet ült. Volt még egy munkahely, az ún. „Stollen”, az alagút, amit abból a célból építettek, hogy a hegyi patakok vizét oda vezessék, és azok természetes erejét villanyáram-termelő erőműként hasznosítsák(17).

Az élelmezés gyalázatosan gyenge volt. Reggelire egy híg kávénak nevezett italt, vagy lila színű burizslevest kaptunk, aminek a tetején néhány hagymadarab és olaj úszott. Ebédre krumpliból vagy káposztából főzött ún. gulyás volt, német Tafelmargerine-val(18) főzve, belekeverve némi birka- vagy kecskehúst. Tíznaponként kaptunk 1-1 kis csomag bolgár cigarettát és némi lekvárt, kétnaponként 1-1 kocka alakú „Profunt”-ot, barna kenyeret, sokszor szárazon vagy penészesen. Sajnos sok bajtársunk nem tudott lemondani a cigarettáról és egy csomag cigarettát egy fél kenyérre cserélt el a társaival. A nagyon gyenge élelmezés feljavítására a szemétdombról loptunk krumplihajat és ezt sütöttük meg a barakk tűzhelyeinek a platniján. Lavórokban mosdottunk és mostunk, és ehhez is a tűzhelyen tudtunk csak vizet melegíteni. A bori szerb lakosság, zömben egyszerű emberek, igyekeztek segíteni, és eleinte a láger kerítésénél hozott élelmüket cseréltük el ruhadarabjainkért, értéktárgyainkért, amíg azok annyira le nem fogytak, hogy csak a legszükségesebbek maradtak meg. Az 1943/1944-es tél kegyetlenül hideg volt, sok hó és állandó fagyok voltak, de e miatt a munka egypercre sem szünetelhetett.

 

Hadifogság igazolás

Külön kell beszélnem a Todt-szervezet oda irányított tagjairól, akik között sokan büntetésből kerültek oda, és így mint munkavezetőink igen emberségesen bántak velünk. Magam is összebarátkoztam egy Zehentmayer nevű bajorral, akinek elpanaszoltam, hogy eleinte havi két levelet írhattunk, később csak egyet, majd csak a nyomtatott tábori posta-levelezőlapokat küldhettük haza, és ő ideadta a saját tábori posta lapját, amin ő, mint feladó szerepelt, és azon írhattam Magyarországra. Persze nem a szüleim nevére, hanem másnak, aki tudta hol vagyok. Sajnos a német tábori posta-cenzúra elkapta ezt a levelet és Zehentmayer urat lecsukták e miatt. Sokkal később szereztem csak erről tudomást. De ez bizonyítja, hogy ember volt, és velünk együtt érző.

Említettem a postát, a levelezést az itthon maradottakkal. El sem képzelik, mennyire vártunk – az itthon már megadott tábori postaszámunkra –, a családi leveleket. Ez jelentette az egyetlen kapcsolatot az itthoniakkal, amíg a keretlegények ezt is az ellenünk alkalmazott „fegyelmezés” során arra nem használták fel, hogy megbocsájthatatlan fájdalmat okozzanak, avval, hogy az érkező leveleket a szemünk láttára a tűzbe dobták olvasatlanul.

A barakk-kórházban egy szegedi orvos, Dr. Varga László szemész dolgozott(19), és az akkor még csak „szanitéc” Levendel László, későbbi neves orvos(20). Vasárnaponként – eleinte – voltak kultúrelőadások, sőt egy hegedűművész, aki a hegedűjét is kihozta magával – sajnos a nevét nem tudom –, koncertet adott nekünk. Később ezek is megszűntek. Mindenki a létfenntartásával volt már elfoglalva, és nem érdekelte semmi más.

A kiérkezéstől a tábor parancsnoka Balogh alezredes volt, aki vasárnaponként délelőtt ún. „hegyi beszédeket” tartott a láger hegyoldalán. Nem jól jött ki a német vezetőkkel, és emlékszem, egyszer még azt is mondta, hogy „ha a németek nem tartják be az előzetes megállapodásban vállaltakat, haza vonulunk Magyarországra. „Nagyon naiv kijelentés volt ez, mindjárt éreztük, hogy arról szó sem lehet. Rövidesen le is váltották, és az utóda a hírhedt Marányi Ede ezredes lett. Az első hegyi beszédében mutatkozott be a következőkkel: „Én Marányi Ede ezredes, a németek nagy barátja, az önök fajtájának gyűlölt ellensége…”. Ettől kezdve nagyon megváltozott a lágerben az élet. A keretlegénység még jobban megvadult. Minden naposak lettek a „kikötések”, ami szörnyű, kegyetlen emberkínzás volt sok órán keresztül. Sokan elájultak, és úgy locsolták fel őket. A krumpliverem is mindig tele volt foglyokkal. A kórházba csak súlyos betegek, vagy sérültek kerülhettek, és többen meg is haltak, ott lettek eltemetve a lágerben(21). A lágerből nem lehetett megszökni, olyan szigorú volt az őrség a bunkerekben. A munkahelyekről tudtak csak egyesek – főleg Vajdasági szerbül jól beszélő fiúk – megszökni a partizánokhoz. Híreket a munkahelyeken átjárkáló szerb lakosságtól kaptunk csak, tőlük tudtuk meg, merre van a front, és honnan közeledik Bor felé.

Pollák László

Az én bori életem 1944. február 25.-én ért véget, amikor egy csilléket éjjel a munkaterületre tolatómozdony alá estem, és a bal lábam három részre tört. Kegyetlen hideg éjszaka volt, a mozdony lépcsőjén „utaztam”, és onnan csúsztam a mozdony alá. Azonnal a barakk-kórházba vittek, és mivel nagyon súlyos volt a sérülésem, másnap hazairányítottak – másik két sérült társammal együtt – kórházba. A sors kiszámíthatatlan véletlenje folytán, elég kalandos utazással, – ahol a német katonák raktak át egyik vonatról a másikra, mert én nem tudtam járni –, a szegedi 535-ös Hadikórházba kerültem(22), ami az Iparostanonc Iskola, mai Gyógyszerészeti Kar épületében volt. Elutazásom előtt a bori tábori kórházban kétszer is levették a lábamról a keretlegények a provizórikus fadarabokból tákolt sínnel készített kötést, hogy megnézzék, nincs-e belecsempészve egy levél az otthon maradott családoknak. De így is nagy szerencsém volt a két társammal – egyik egy lábtöréses szegedi fiú, Ferenci Vili, a másik, akinek egy fúrógép szakította le a karját, egy kassai fiú, Brakl Jóska volt –, mert utánunk már csak egy sérültet szállítottak haza Borból az anyaországba. A hadikórházban meglátogattak a szüleim, rokonaim, barátaim, akik Szegeden voltak, és az egész országból oda zarándokoltak a Borban maradottak hozzátartozói, hogy valami hírt kapjanak róluk. Persze a több ezres létszámú lágerből nem ismerhettünk mindenkit, csak akikkel együtt laktunk vagy dolgoztunk. A kórházban Szabó Dénes professzor volt a kezelő orvosom, Rózsa doktor pedig az osztályos orvos. Négy hónapig feküdtem a kórházban, két hónapig mozdulatlanul az ágyhoz kötve, de közben március 19.-én bejöttek a német csapatok Szegedre is. A magyar történelemben talán a legszégyenletesebb, ellenállás nélküli német megszállást követte az emberi jogok teljes eltiprása, a gettózás, a téglagyár, a Szegedről a halálba indított három deportáló vonat. Minket átvittek egy barakk-kórházba, amit gettóként alakítottak ki a mai II. Kórház helyén lévő katonakórház udvarán, és fegyveres őr vigyázott arra, hogy a sérült zsidó munkaszolgálatosok, – köztük olyan is, aki két láb nélkül került haza az orosz frontról –, meg ne tudjanak szökni. Én két mankón jártam akkor, de június végén, mint „gyógyultat” átirányítottak a Hódmezővásárhelyen lévő kiegészítő parancsnoksághoz, ahol ismét Hegedűs orvos-zászlós kezébe kerültem, aki vissza akart küldeni Borba. Ismerősökön keresztül sikerült megvesztegetni, és így a pótzászlóalj műhelyébe kerültem, mivel a bevonulásom előtt a tanult szakmám a női szabóság volt, és így varrni tudtam. 1944. szeptemberében jöttek az orosz csapatok, a pótzászlóaljnak vissza kellett vonulni: Sövényháza(23), Mohács, Vése, Bódé és Csöde községeken át végül 1945. február 12.-én a nyilasok átadtak a németeknek, ahol a burgenlandi „fronton” kellett lövészárkokat ásni és Panzersperreket(24) építeni. 1945. május 9.-én szabadultam fel.

A bori társaimtól elszakadtam és Mohácson értesültünk arról, hogy a cservenkai(25) vérengzés után élve maradottakat a Duna alsó rakpartján hajtják Szentkirályszabadja, majd Mauthausen felé. A lerongyolódott és megviselt állapotú társaim közül alig ismertem fel néhányat. Persze a közelükbe se lehetett menni, a lakosságot se engedték oda, holott a mohácsi sokác lakosságból sokan dobáltak részükre kenyeret és más ennivalót. De a lerongyolódottak még csak le se hajolhattak érte, mert azonnal agyonlőtték őket a kísérő keretlegények. Még egy találkozásom volt a boriakkal, de akkor nem a munkaszolgálatos társaimmal, hanem a keretlegényekkel: a Somogy megyei Vése községben, ahol felismert Hajdú őrmester, és félholtra vertek. Ott törték össze az orrcsontomat, ami ma is látható rajtam.

Azóta jártam a jugoszláviai Sombor zsidó temetőjében, ahol a Cservenkán egy éjjel agyonlőtt, közel 1000 munkaszolgálatos tömegsírja található(26). Jó érzés volt látni, hogy a sír tele volt koszorúkkal, köztük a belgrádi magyar nagykövetség koszorújával is. A boriakkal kapcsolatban sok könyv jelent meg, ahol a láger-életről és a visszavonulásról írtak. Radnóti az 1944.-ben odaszállítottak között volt(27). És ezzel be is fejezem a szomorú történetet.

 

Dr. Csapody Tamás*: Pollák Lászlóról

Dr. Pollák László (Szeged, 1920.06.24.– Szeged, 2003. 03. 15.) ortodox neológ zsidó családban született. A helyi zsidó elemibe járt, a gimnáziumi évei alatt a szegedi Jósika Miklós zsidó cserkészcsapat tagjaként részt vett a gödöllői cserkesz világtalálkozón. A betiltott zsidó cserkészcsapatot (1938) a háború után ő szervezi újjá és ismételt betiltásáig (1948) annak vezetője. Érettségi (1938) után jogi pályára készült, de származása miatt nem vették fel egyetemre, ezért nagynénjénél leszerződött női-szabó inasnak. Segédlevelet szerzett és szabóként dolgozott első munkaszolgálatos behívásáig. Számos helyen, így többek között a szerbiai Borban lesz munkaszolgálatos, ahol súlyosan megsérül. Hazakerülését és gyógyulását követőn ismét munkaszolgálatra kötelezik. Graz közelében, Hitzendorfnál szabadul fel. Visszatér Szegedre, ahol a család lakását kifosztva és orosz katonák által elfoglalva találta. Szegeden szabóként, és édesapja szállítmányozási irodájában dolgozik a cég államosításáig. Beiratkozik a szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karára (1945). Nappali tagozatos hallgatóként, munka mellett szerez végbizonyítványt (1947), később pedig diplomát (1957). Nem lesz tagja az állampártnak vagy más politikai szervezetnek. A Begyűjtési és Szállítmányozási Vállalat szállítmányozási biztosa Hódmezővásárhelyen. Az 1956-os forradalom és szabadságharc idején Csongrád megye kenyérellátásának szervezője. Megnősül (1954) és 1955-ben lánya születik. Különböző szegedi szállítmányozási vállalatoknál dolgozik, majd Budapesten az IMPORTTEX külkereskedelmi vállalatnál helyezkedik el. A cég szegedi, majd prágai, illetve belgrádi kirendeltségének vezetője. Belgrádi állomáshelyéről a bori bányavidéket sohasem kereste fel. A Nácizmus Üldözötteinek Bizottsága (NÜB) keretén belül megalakult bori csoport (1962?) vezetőségének tagja. A szegedi hitközség  elnökhelyettese. Nyugdíjba vonulását követően elvállalja a szegedi zsinagóga felújításáért létrehozott alapítvány elnöki tisztét. A felújítás érdekében neves művészek fellépésével rendez jótékony koncerteket. Sokirányú tevékenysége révén országosan ismert és köztiszteletben álló személyiség lett.

*Dr. Csapody Tamás PhD, jogász, szociológus, egy. adjunktus, a bori munkaszolgálat kutatója

 

 

1 Dr. Pollák László visszaemlékezésétszó szerint, az eredetivel megegyező tagolású formájában közlöm, a szöveghez fűzött magyarázó és kiegészítő lábjegyzeteimmel. Dr. Pollák László életrajzát a megjelölt források alapján készítettem el. Szeretném megköszönni Dr. Pollák Lászlónénak és Pollák Mariannak segítségüket továbbá, hogy dokumentumok átadásával hozzájárultak az adatok pontos közléséhez.

2 Kmsz.: közérdekű munkaszolgálatos zászlóalj.

3 A hódmezővásárhelyi angolkert, az Erzsébet Népkert ma is létezik. A Szerző itt valószínűleg a Népkertben álló, 1948-ban lebontott Vigadó épületére gondol.

4 Balogh András alezredes a bori táborcsoport első csoportparancsnoka.

5  Háborús bűncselekmények elkövetéséért Juhász Pál tartalékos főhadnagyot a budapesti népbíróság halálra ítélte és kivégezték. Juhász Pál díszsírhelye a Rákoskeresztúri új köztemető 298-as parcellájában található.

 6 Háborús bűncselekmények elkövetéséért Császár János főtörzsőrmestert  a szegedi népbíróság halálra ítélte és kivégezték. Jelöletlen sírja a szegedi rabtemetőben van.

 7 Népellenes bűntett miatt Dékány Antal őrvezetőt a szegedi népbíróság hat hónapi börtönbüntetésre ítélte.  A perben Dr. Pollák Lászlót tanúként hallgatták meg. Dékány Antal közkegyelem folytán  szabadult 1950. május 5.-én.

 8 Háborús bűncselekmények elkövetéséért Sisák György főtörzsőrmestert a budapesti népbíróság halálra ítélte és kivégezték. Díszsírhelye a Rákoskeresztúri új köztemető 298-as parcellájában található.

 9 Todt: a német katonai munkaszervezet (OT). Jugoszlávia német megszállását követően a bori bányavidék az OT irányítása alatt állt.

 10 A magyar–német megállapodást Budapesten, 1943. július 1.-én írták alá. A megállapodás szerint „a Honvédelmi Minisztérium 3000 zsidó munkaszolgálatost, katonai századokba osztva a Todt szervezet rendelkezésére bocsát a szerbiai bori rézbányában való felhasználásra” és „a Birodalmi Gazdasági Minisztérium ellenszolgáltatásaként a magyar kormánynak havonta 100 tonna, legalább 30 %-os réztartalmú rézkoncentrátumot szállít…”.

 11 A Duna–Tisza találkozásánál lévő Titelnél, azaz a Tiszánál húzódott a magyar-német (jugoszláv) határ.

 12 A 973.3 folyami kilométernél sziklába vájt, a Vaskapú szabályozását megalkotó Széchenyi István tiszteletére 1885-ben készített nagy méretű márványtábla 1971 óta, a Vaskapú felduzzasztása óta víz alá került.

 13 Kikötés: a magyar hadseregben használt büntetési mód: a munkaszolgálatost a két, összekötött kezénél fogva, hátulról, egy rúdon keresztül felhúzták 1X2 vagy 2X2 órára. A lábujjak érinthették a talajt, de a kínzás fokozása érdekében gyakran a testet magasabbra húzták, így a lábujjaik nem érintették a földet.

 14 A 801. különleges munkás század (klgs.) Jászberényből érkezett és a 160-180 Jehova Tanúján kívül, 16-18 szombatista (reformadventista) és 7 nazarénus munkaszolgálatos került a „Berlin” táborba. A kisegyházak tagjait a katonai szolgálat megtagadás miatt ítélték el és börtönbüntetésüket megszakítva kerültek büntetésből Borba.

 15 A „Rhön” és a „Heidenau” táborokba 1944. nyarán érkeztek magyar zsidó munkaszolgálatosok, köztük Radnóti Miklós. Döntő többségük a Bor–Kostolac (Belgrád) közötti, hegyeken keresztül menő keskennyomtávú vasútvonalat építette.

 16 Tagebau: felszíni vagy külszíni fejtés.

17 Stollenbau: a vízbetöréstől védő bányaalagút, a Tilva mika hegy alatt.

 18 Tafelmargerine: asztali/étkezési margarin.

 19 A Dr. Pollák Lászlóval egyidős Dr. Varga László szegedi szemész valószínűleg medikusként került Borba. Innen visszatért Szegedre, ahol szemészként dolgozott haláláig.

 20 Levendel László orvos, tüdőgyógyász, közéleti személyiség

 21 A „Berlin” tábor déli lábánál létesített munkaszolgálatos temetőben legalább 47 munkaszolgálatost temettek 1943–1944 között. Ők valamennyien balestben vagy betegségben hunytak el.

 22 A hivatalos szervek által kiállított dokumentumok szerint a szegedi hadikórházba, „mint harctéri sérült” bekerült Pollák László 1944.02.19. és 1944.06.29. között „állt gyógykezelés alatt”.