Kasztner Rezső (emlékének) meggyilkolása
A háború után Kasztner Izraelben telepedett le, de 1954-ben sajtókampányt indítottak ellene azzal, hogy együttműködött az SS-szel és eladta a lelkét a náciknak. Kasztner rágalmazásért beperelte a vádaskodót, ám a pert elvesztette, majd nem sokkal ezután egy szélsőséges nacionalista lelőtte őt Tel Aviv-i otthona előtt.
Monumentális dokumentumfilmet láthattunk a Titanic fesztiválon: Gaylen Ross amerikai rendezőnő alkotása, a Kasztner meggyilkolása, elsősorban nem a nácikkal tárgyaló cionista embermentőről szól, hanem Izrael lelkéről.
|
|
Kasztner és lánya, Zsuzsa Tel Avivban, 1957 |
A történelemkönyvekből eddig is tudhattuk, hogy Kasztner, Magyarország náci megszállása után megértve, hogy a zsidók sehonnan nem várhatnak segítséget, cionista szervezete élén maga vette föl a kapcsolatot a nácikkal, és hatalmas pénzeket ígért nekik a magyar zsidók életéért cserébe. Időhúzásra játszott, mást nem tehetett. Miután senki és semmi nem állt mögötte, a magyar zsidóságot nem menthette meg, de mintegy 1700 embert egy „életvonaton” Svájcba menekíthetett a biztos halálból. További húszezer embert pedig – szintén az ő fellépése következtében – Auschwitz helyett ausztriai munkatáborokba vittek afféle túszként, ahol túlélték a vészkorszakot.
A háború után Kasztner Izraelben telepedett le, de 1954-ben sajtókampányt indítottak ellene azzal, hogy együttműködött az SS-szel és eladta a lelkét a náciknak. Kasztner rágalmazásért beperelte a vádaskodót, ám a pert elvesztette, majd nem sokkal ezután egy szélsőséges nacionalista lelőtte őt Tel Aviv-i otthona előtt.
Gaylen Ross filmje e történet köré fest nagyszabású hátteret. A film élő főhőse Kasztner lánya, Zsuzsa, aki évtizedeken át küzdött apja rehabilitálásáért – nem a bíróság előtt (az izraeli legfelső bíróság 1958-ban neki adott igazat), hanem az ország közvéleménye előtt. 1957-ben Kasztner temetésén ezrek vettek részt, de tíz- vagy százezrek tartották őt árulónak, s a közhangulatot inkább ők határozták meg. A per hetei alatt Zsuzsát, „az áruló lányát” osztálytársai nap, mint nap zaklatták.
„Bélyeggel a homlokunkon éltünk”…
– meséli, még az apja halála utáni évtizedekről is.A filmben életre kel a kor hangulata. Az ötvenes években a fiatal Izrael állam közvéleménye nem volt képes megemészteni egy olyan összetett történetet, mint amilyen Kasztneré volt. Hősök és mártírok; a vágóhídra hajtott ártatlanok és tiszta szívű fegyveres harcosok – ez volt a Holokauszt hivatalos képe, s a fiatal ország teljes szívvel az utóbbiakkal azonosult. Szenes Hanna, akit ejtőernyővel dobtak le Magyarországra, de alig félórával később a csendőrök fogságába esett, nemzeti hős lett Izraelben – noha egyetlen lelken sem tudott segíteni. Kasztner, aki kényszerhelyzetben a hóhérokkal alkudozott emberéletekről, listákat állított össze velük (amelyekre értelemszerűen a többség nem kerülhetett fel), s így ezreket mentett meg, nem nyerhette el az ifjú és öntudatos izraeliek rokonszenvét. Őket égette a fájdalom és a szégyen, amiért nem te(he)ttek semmit legyilkolt európai testvéreikért, és Kasztner épp a megfelelő alany volt, akire frusztrált haragjukat ráönthették.
|
|
Auschwitz helyett Svájc – Kasztner mentette meg őket
|
– Tájékoztatta a gettóba zárt zsidókat arról, hogy mit jelent a deportálás?! – vonta felelősségre őt ellenlábasa ügyvédje, aki az idő múlásával egyre inkább vádlóvá lépett elő. E kérdés valójában állítás volt: ha a gettóba zártak tudták volna, mi vár rájuk, biztosan nem szállnak fel a vonatra, de az árulók ezt elhallgatták. (Valójában 1944-ben fiatal cionisták számos vidéki gettóba elvitték a hírt – de a helyi zsidó vezetők pánikkeltőknek nevezték és elzavarták őket. Ezt Tommy Lapid izraeli újságíró és politikus meséli el a nézőknek.)
Kasztnert kollaboránsnak, árulónak feltüntetni lelki szükséglete volt a tettvágytól buzgó ifjú cionistáknak: így akarták maguknak bizonyítani, hogy a pusztulás nem volt szükségszerű, hogy a bátor harcos minden helyzeten úrrá tud lenni – ha éppen nem a Kasztner-féle árulók kezében van az ügy. Akik 1948-ban és 1956-ban megízlelték a győzelem mámorát, szerettek volna visszamenőleg győzni 1944-ben is, s a keserűséget, amiért ez lehetetlen volt, Kasztneren vezették le. Így értelmetlen módon azzal vádolták, hogy a megmentett ezrekért cserébe eladta az elpusztított százezreket. (Neki természetesen nem állt hatalmában, hogy értük bármit is tegyen.)
A film másik protagonistája nem más, mint Kasztner gyilkosa, Zeév Ekstein, aki rendkívül szuggesztíven meséli el, miként merült fel szükségszerűen a korabeli ultranacionalista szubkultúrában az „áruló” Kasztner meggyilkolásának gondolata. „Hőstettét” Ekstein öntudatosan vállalta, úgy érezvén, hogy „a szennyet takarította el Izrael földjéről” – amint arra a korabeli jobboldali sajtó nem egyszer buzdított. A jobboldal Kasztner-ellenes dühe összefonódott a munkapárti establishment iránti haraggal (Kasztner ennek része volt), amelyet a nemzeti akarat mindenhatóságában hívők gyengének és megalkuvónak tartottak.
A film során Kasztner Zsuzsa és három lánya (gyakran a Kasztner-vonat túlélőinek társaságában) ellátogatnak a Jad Vasém Intézetbe, a cfáti magyar zsidó múzeumba, sikertelenül győzködve ezen intézmények vezetőit, hogy méltó terjedelemben mutassák be Kasztner Rezső tevékenységét. Felkeresik Kasztner – magánszemélyek által felállított – izraeli emlékművét, ahonnan…
a dísznövényeket kiszaggatták és helyükre szemetet szórtak…
…ismeretlen kezek. Jelen vagyunk Haifa város tanácsának ülésén, ahol a Kasztner vonat utasai örvendezve hallgatják a döntést: utcát neveznek el megmentőjükről. (Azt már a rendező hangja közli, hogy a döntést nem sokkal később visszavonták.)
A nyolc éven át készült, filmeposz méretű alkotás végén illően bekövetkezik a katarzis: Ekstein, a gyilkos, fél évszázaddal tette után felkeresi a Kasztner családot: Zsuzsát és lányait. A szemmel láthatóan megindultságával birkózó Ekstein és a rendkívül udvarias Kasztner Zsuzsa a film kedvéért rövid ideig angolul társalognak, majd visszavonulnak, hogy kamerák nélkül, anyanyelvükön válthassanak szót egymással. A jelenet már kissé túllépi a dokumentumfilm határait, hiszen a találkozó a film készítőinek erőteljes közreműködése nélkül aligha jött volna létre. Ez már inkább a valóságshow műfaja, amely mostanra jelentős helyet vívott ki magának filmben, televízióban, erősen elmosva dokumentum- és játékfilm határait.
|
|
A vádlottak padja felé
|
Ám ez még mindig nem a vég, még egy csavar következik: Ekstein a helyszínen feleleveníti a gyilkosságot. Elmeséli, hogy amikor először lőtt rá Kasztnerre, a lövedék vaktölténynek bizonyult, Kasztner menekülni próbált a sötétben, ő utána lőtt, de ekkor eldörrent egy másik lövés is, nem az ő fegyveréből! Valaki más is vadászott tehát Kasztnerre! Már kész is az…
összeesküvés-elmélet:
…a Sin Bét, az izraeli titkosszolgálat lehetett az! Hogy miért?
Ez a kérdés visszavisz Kasztner egyik legvitathatóbb cselekedetéhez: a háború után, immár minden kényszer nélkül, tanúskodott Kurt Becher SS-tiszt mellett, aki 1944-ben, Eichmann halál-kommandójának tagjaként az összerabolt zsidóvagyonért felelt. A halál árnyékában Kasztner nyilván sokat alkudozott a hóhérral: mennyi pénzért hány ember életét kímélik meg. Talán alkujukhoz tartozott az ígéret is, hogy további életekért cserébe Kasztner majd tanúskodik az SS-tiszt mellett, s előbbi ezt 45 után is becsületbeli kötelességének érezte.
Egy másik elmélet szerint viszont Kasztner az elrabolt zsidóvagyon egy részét szerette volna visszaszerezni, s ezért cserébe tett mentővallomást Becher mellett. Az biztos, hogy e lépéseiről tájékoztatta a Cionista Világszervezetet (WZO) – mint azt a filmben megszólaló történész dokumentumokkal igazolja. A WZO – így az elmélet – támogatta Kasztner lépéseit, hiszen a születendő zsidó államnak égető szüksége volt pénzre. Később azonban Izrael vezetőnek kínos lett az SS-ek melletti tanúskodás, kapóra jött a Kasztner ellen szerveződő merénylet, és kicsit besegítettek.
A hevenyészett és egyetlen ténnyel sem bizonyított összeesküvés-elmélet nem éppen nívós befejezése az amúgy rendkívül lelkiismeretesen felépített filmnek. Vajon miért hallgatott volna Zeév Ekstein ötven évig a másik merénylőről? Vajon miért nem került elő minderről egyetlen bizonyíték sem az – ötven év múltán immár hozzáférhető – állami iratokból?
|
|
Gaylen Ross, a rendező |
A valódi kérdés ezért inkább az: mi motiválta a rendezőt (és Kasztner többi hívét), hogy a történet végére egy homályos konspirációs elméletet illesszenek? Nos, talán a Kasztner-hívekben felgyűlt mérhetetlen frusztráció az oka, hogy ilyen visszavágással kerestek elégtételt Izrael államával szemben. A közvélemény nagy része évtizedekig árulónak tartotta azt, akinek az életüket köszönhették, az állami establishment pedig – hiába volt tájékozott – nem sietett a segítségére a közvélemény ellenében. A rágalmazási per idején Kasztner hívei hiába kérlelték Ben Guriont – a karizmatikus kormányfő nem kívánt népszerűtlen ügy mellett kiállni.
„Ti öltétek meg Kasztnert!” – e vád közvetve kétségkívül igaz, amennyiben Kasztner halálát az ellenséges közhangulat által felheccelt szélsőségesek okozták. Késői elégtételként azonban egyesek ezt a vádat közvetlenül is igaznak akarják hinni: azt állítják, hogy hősüket az izraeli titkosszolgálat ölette meg.
*
|
|
Kasztner Rezső
|
Kasztner prototípusa volt a kényszerűségből hóhérokkal alkudozó zsidó vezetőnek, aki egy lelket csak egy másik halála árán tudhatott megmenteni. Ebben a legfájdalmasabb tény – hogy az áldozatoknak nemcsak a testét, hanem gyakran a lelkét is megtörték – elviselhetetlen volt a bátor izraeli pioníroknak, s nem voltak hajlandók róla tudomást venni. Elátkozták Kasztnert, akinek ilyen sors jutott osztályrészül, és végül megölték őt. A galut gyávaságával – és az önmagukban is élő félelmekkel és bizonytalansággal – akartak egyszer s mindenkorra végezni. A film érdeme, hogy ezekbe a mélységekbe bepillanthattunk.
