A mák és a meggy

Írta: Vári György - Rovat: Politika

radnóti_miklós.jpgA 34 éves Radnóti Miklós sorai, 1943 végéről. A kamaszkor már messze van, az erőszakos halál közel. Férfi már, még egy pár évig fiatalember volna, lehetne, ha megérné. Érezzük szavaiban a hiány és a nosztalgia mellett a bujkáló, még kamaszos büszkeségét is. „már múltja van, s leül szemközt komoly szeszekkel”. Aki „komoly” szeszekkel ül szemben szótlanul, férfiasan, felismerve helyzetét, az már nagy, már férfi. Múltja van, szavainak, lépteinek, dolgainak súlya. Ez a szomorkodás és dicsekvés, ez a szavak ízében érzett finom lebegés az édes és fanyar közt – ez a kamaszkor. Kamasz költő volt. Kedvence már a mák s a bíborhúsú meggy, a bús kamaszt igéző méz és dió helyett. A méz és dió nem inkább a kisgyermekkor? A mák s a meggy költője volt, felnőni szeretett volna, komoly, felelős, cselekvő felnőtté és valami számára sosem létező, épp ezért otthagyni sosem tudott, bizonyossághoz, védelemhez visszatérni: „Anyába volna visszamenni jó, de anya meghalt” – írja Teleki öngyilkosságakor naplójába.

Kamaszkorában kezd el írni és, sokan írják róla, hosszan mutál. Ügyetlenül, kedvesen csikorgó, fedezetlenül hetyke kijelentései végül felismerhető hangjává válnak, kisfiússága és akart férfiassága szól az Újmódi pásztorok énekéből, halott apjától kísérel meg – már eleve árván – elszakadni. Ez a mutálás, ez a kamaszosság szól legszebb verseiből, a mák és a meggy fanyar íze. „Oly árván nőttem én, a mélységből ide, a pendülő, kemény szabadság tágas és szeles tetőire”. Pendülő szabadság? Az ilyen jelzőkben érezzük a mutálást, hosszan és valahogy mégis ezek a legfelejthetetlenebbek. költő vagyok, ki csak máglyára jó,
mert az igazra tanú.

Olyan, ki tudja, hogy fehér a hó,
piros a vér és piros a pipacs.
És a pipacs szöszöske szára zöld.

Olyan, kit végül is megölnek,
mert maga sosem ölt.  

Nos, kérdezték már, vajon valóban azért ölik meg a költőt, mert tisztában van a pipacs szöszöske szárának színével? A vers, ha lebontjuk, értelmezzük, elolvad a kezünkben? Mégis, miért nem zavar ez végül, miért hisszük el? Látjuk, ahogy kitisztul minden, eltűnik a hetyke dadogás a szövegből, de úgy, hogy a hang mégis megmarad, felismerhető lesz és ha felbontva majdhogynem értelmetlen is, kőbe lehet vésni. Fordulatai szinte ránk találnak, megszólalnak bennünk, mélyebben, mint az elhatározásunk, döntéseink és szándékaink vannak, mert beleépültek a magyar nyelvbe. Ezeknek a verseknek a dallama nélkül nem így és nem ezt hallanánk. Alig volt pedig, alig lehetett érett költő, kamaszból rögtön valószínűtlen, félelmes angyallá kellett lennie, angyallá, ami verseinek kedvenc motívuma volt. Azt érezzük, hogy mintegy föléemelkedik sorsának beszéde, egyre tisztábban szól egyre mélyebb sötétben. Akár az angyal, ha pusztulást csodál. A legvégére viszont semmi nem maradt meg ebből, szikár, pontos, kegyelem nélküli a Razlegdnicákban. Egyetlen dolgot kivéve. A Der springt noch auf felhangzását. Azt nem engedhette magyarul. Azon a nyelven, amelyen írt, amely anyja helyett lett anyanyelvvé (gondoljunk csak bele: nekem szülőhazám), amelyen kőbe véshetővé tette furcsa, tisztán költői sorait, a mák és meggy fanyar melankóliáját. Utoljára, utolsó, kapkodó mozdulatával nyúlt ki érte, tisztán tartani, megőrizni és megőrizni vele magát is benne. Magyarul gyilkos nem beszélhet. Ez volt a végrendelete és a másfél évvel később előkerült notesz, egy „magyar költő” verseivel. Senki soha jobbat át nem élte, nem élte minden percében a híres sorokat: nyelvében él a nemzet.

Nem tehetünk mást, mint hogy tiszteletben tartjuk a végrendeletét.

Mást sem teszünk, minthogy megtagadjuk. Magyarországon jelenleg vesztésre áll mindenfajta befogadó nemzettudat ügye, még mindig nem tudjuk úgy definiálni a magyar nemzet nevű politikai közösséget, hogy abba beleférjen akár csak Radnóti Miklós is. Erőfeszítéseink, ha voltak, semmit nem értek, hogy a kötődés legerősebb, legkönnyebben mozgósítható formái ne a reflexszerű bizalmatlanság termelte ellenségkép tartson össze közösségeket, a közoktatás nem képes valódi állampolgári nevelést biztosítani, a magyar azonosságtudat minden történeti elbeszélése halott, kultúrájához, a Radnóti önazonosságát biztosító közeghez immár nem tud hozzáférni. Magyarságunk számunkra nem férhető hozzá másképp, mint kollektivizált önszeretetként és a félelmet agresszióba váltó segédeszközként, így viszont egyre vonzóbb a magukrahagyottaknak. Nem tudják, hol lakott itt Vörösmarty Mihály, de pontosan tudják, kinek hol nem kéne laknia, honnan kéne eltűnnie ahhoz, hogy a magyar név megint szép legyen. Nincs értelme egymásra mutogatni, kölcsönös cinizmusunk, 20 év el nem végzett munkája tette mindezt, egy olyan időszaké, amelyik megutáltatta velünk a saját szabadságunkat. Erről nincs mit tovább beszélni, méltatlan is a csendes emlékezéshez.

Van itt azonban más is. Bocsássanak meg egy pár szót, magamról. Én, akárcsak ő, magyarnak választottam magam, hazámnak a versben ismert tájakat, a Dunántólt Babits földjeként, az Alföld Petőfi tájaként. Szemhatáram, itthonról, egyfelől a budai hegyek övezik, másfelől a Duna, Újlipótváros, ahol most rá emlékezve állunk, és kijjebb Angyalföld. Irodalmár lettem, ha nem is hozzá mérhető. Mégis: zsidónak is akartam választani magam, egyszerre. Nem hiszem, hogy el tudta volna gondolni, noha maga is számon tartott zsidó ősöket: a zsoltáros Dávidot, a Prédikátor Salamont. Az ő zsidósága, ha valami, a Szentírás volt. Az írás, ahogy magyarul megszólalt, jóformán először hexameterben, az ő kedvenc sorfajtájában. Próféták által szólt rígen néked az Isten. Ahogy neki is később, Habakuk, Ézsaiás és a többiek nevében.

Csak így fért hozzá a zsidóságához, ezzel a közvetítéssel. Károli Bibliáját vitte magával a munkaszolgálatba, hogy magyarul szólhasson hozzá az Isten végig, prófétái által. Kérdés: tudott-e nemzsidó halált halni? Kikerülhette-e? Nem az ő versei rögzítették a kulturális emlékezetben, ami a magyar zsidósággal történt? Nem az ő története mutatja meg, köt minket hozzá és ijeszt el néha önmagunktól? Nem ő zsidó és nemzsidó magyarok összetartozásának talán utolsó elnémító erejű bizonyítéka? Nem ő a figyelmeztetés arra, hogy ez az összetartozás a legkevésbé sem magától értetődő immár, ha eltéphetetlen is, ha annak is kéne lennie? Mindezt egyszerre jelzi a meggyilkolt költő és zsebében a vérfoltos notesz.

De van itt megint más is. Egy kép. Fannival, Molnár Ferenc darabjában, ligeti vagányként, az ismerős, játékos, fanyar mosollyal. És máshol komoly, álmodozó tekintettel, zsebre dugott kézzel, kissé összehúzott szemekkel, öltönyben, nyakkendőben. Ha jelképpé, mementóvá növéséről beszélünk, mintha épp ezt magunk mögött hagynánk. Pedig akkor éppen elképzelhetetlenné tesszük, amit elképzelhetővé kívánunk tenni. A mák és a meggy. Ne feledjük, barátaim, ha a harmincöt éves költőre gondolunk, aki a mai napon százesztendős lett.
 

támogatás
Pop up banner
[popup][/popup]