Rámcsörgött

Rámcsörgött!  Latyak-havas, január végi küszködés a kimúlni készülő téllel, a harmadik, de már múló félben lévőnek hitt tüdőgyulladással, mozgásnehezítő téli göncökkel és egy hatalmas műanyagkosár szörnnyel. Ez utóbbit a boltban, ahol az unokám közelgő születésnapjára katicabogárforma hátizsákra vadásztam, kötelező cipelni

 

Ha egy pillanattal később sikerül csak előhalásznom a táskagyomorból a telefont, akkor nem a boltban, hanem otthon szakad rám az ég! Ha elhallgat, mire elérem, az ismeretlen mobilszámot ott, akkor nem hívtam volna vissza, vártam volna vele, míg otthon kényelmesen kikeresem és visszaszólok.

A hörgőtükrözés eredménye pozitív lett! Kérem, haladéktalanul jöjjön be a kórházba! – mondta a hang.

Hátha tévedés – karolt belém velem soppingoló barátnőm, látva, hogy rogyadozok, de tudtam, csak időt nyerne nekem.

Egy pillanat alatt elszállt minden gondolatom, előbb ürességet éreztem magamban, azután végtelennek tűnő csendet. Majd lassan, de egyre nagyobb hangerővel dobolni kezdett a fülemben a rég ismert dalszöveg Simon és Garfunkel hangjain: „a csend, úgy nő, mint a rák, vagyis a rák úgy nő, mint a csend…”. Azután azon tűnődtem mit „kell” ilyenkor csinálni? Filmekből ismerős snittek peregtek, mert valós életemben ilyet még nem értem, nem volt még rákos rokonom egy se.

Egy éve történt. Most először merem újra végiggondolni, kicsit talán újra élni a sokkot, miközben hallgatom „a csend hangjai” kazettát. De ma sem tudom, hogy vettem meg a katicabogárforma hátizsákot az unokámnak, és egyáltalán honnan volt erőm, hogy szép csendben fizessek és kibotorkáljak a boltból. Talán a kazetta másik dala segíthetett, mert igaz, hogy lent „zavaros folyó” folyik, de fölötte egy híd vezet.

 

Simon & Garfunkel

Örökkévalóság!  Egy egész hónapnyi bizonytalanság, ami múlni nem akar. Olyan , mint az örökkévalóság, amibe, énünk határáig egy kicsit mind be vagyunk zárva.

Vizsgálatok, röntgenek, titokzatos kontrasztanyagok a vénákban, aláírt hozzájárulási nyilatkozatok. Lassan forgó székeken ülsz félmeztelen, közben kameraszemek pásztáznak. Hideg fémburkolatokhoz tapadsz, míg tüdőd sztárfotója készül. Hanyatt dobod magad, tűrve, önjáró, prüszkölő fémszörnyetegek sétálgassanak fölötted. Szűk, kényelmetlen cellákban vetkezel mások, még ki se hűlt helyén, fehérköpenyes emberek kedvesen kémcsövekbe szívogatják a véred, méregetnek, faggatnak. Felvonultatva a kiszolgáltatottság minden lehetséges válfaja.

Ismeretlen bizottságok sorsfordító döntéseit várod. Vársz, várakozol, vakon, süketen, bénán. Nekik az a dolguk, neked most ez!

Nehéz másoknak elmondani betegséged tényét, és mibenlétét, de ezt a várakozás-örökkévalóságot nem is lehet.

Mintha lelkiismeret-furdalásod lenne, hogy frászt hozol rájuk, midőn a családdal tudatod a diagnózist. Talán hibásnak, sőt bűnösnek is érzed magad, hogy terheket raksz a nyakukba. Lehet, hogy az effajta képzelődés csak önvédelem. Előre felkészíted magad attól félve, hogy megkaphatod: te csináltad magadnak, hát most viseld. Ha elmondod a barátoknak, ismerősöknek, a reakció sokszor hallgatás. Mögéd pislognak, és már nem a szemedbe. Ők se tudják, hogyan kell viselkedni ilyenkor. Zavartan néztek.

A várakozás, a parkoló-pályán-lét érzelmileg, lelkileg igazából meg nem osztható állapot. Kavargó gondolat-villanások, kérdés-kínok, emlékek, képek arcokról, helyzetekről, őrülten vágtató fantázia. Jövőképek a libikókán. Mit remélhetsz? Ki tudja?

És akkor megindul az áradat. Ha valaki már egy példát tud, vagy valakitől hallott valakiről, akinek diagnózisa: rák, akkor csupa jó szándékból mesél. Hályogkovács módra bíztat. Tölcsért szerez és öntögetné beléd a lelket. S te, ezektől a lezárult történetektől vagy egyre feszültebb, idegesebb. Hiszen amíg az „onkoteam-ítélőszék” bizottság még nem nyilatkozott, nem tudsz átlépni a várakozás örökkévalóságából a jelenbe!

Mind kopaszok! A „mellesek”. A szép, fiatal nők, anyák, vagy még anyák se.
Gyülekezünk. Egy segítő tréningre járunk együtt. Tarka kendők, lehetőleg selyemből, mert az könnyű, és egész nap viselni lehet. Nyáron a paróka kibírhatatlanul melegít. Kifolyik alóla az izzadtság, s nincs már mihez hozzáerősíteni, ezért az egész fejbőr hajas-hűlt helyét be kell fednie.

Furcsa, egyénileg kitalált és megalkotott sapka. Igen, ez valóságos alkotás, remekmű. Csillog is a szeme annak, aki elővezeti, elmagyarázza, hogyan készült.

Másvalaki kérdezősködik, hogy a többiek otthon mit viselnek a fejükön. Van, aki a gyerekei előtt se akar kopaszon mutatkozni. És van, aki önmaga előtt se.

Marika, a fodrászom elmondja: a diagnózis után eljönnek, egészen rövidre levágatják a hajukat, így szoktatva tükörképüket, környezetüket ahhoz, ami majd jön. Otthon is jobb ez így, nem lesz úgy tele a lakás hulló hajcsomókkal.

Arról nem beszélünk, miért olyan fontos a haj a fejen, mind tudjuk, hogy személyiségünk része. Ha nem önként borotváltattuk le magunknak, akkor meztelennek érezzük magunkat nélküle.

A tréning elkezdődik. Vezetője azzal indít: többnyire a „túl jó”, túl engedelmes emberek betegsége a rák. Vagy inkább úgy is mondhatnánk szakadék széli útjelzője: ne menj erre tovább – ezt mutatja, ezt jelenti. Más úton, élj másképp. Könnyek csorognak… ha tudsz.

Hazafelé azon tűnődöm: mind megkopaszodnak a „mellesek”, a szép, fiatal nők. Közöttük ijesztően sok már anya.

De én már kétszer annyit éltem!

 

 

Jéghideg! Ha a mínusz 15 fokban is nyitva hagyják a fürdőszoba ajtaját és a benne lévő WC ablakát, borzongató, jeges huzat járja át a kórházi folyosót. Van, akit nem zavar. Sőt még az sem zavarja, ha az ajtó becsapódik és az ajtókeret körül repedezik, potyog már a vakolat.

Nyitva hagyja! Nem az övé, mit érdekli őt az egész folyosó, a többi ember fázása, az egész kórház, az egész élet! Köhög, fuldoklik. Siet az ágyhoz, hogy elérje az oxigén-csatlakozást, hogy az orrába dugja a két kis műanyag csonkot, amin jön az éltető ájer. Nagy a szükség, hiszen most bagózott titokban a vécén. Ami persze tilos. Épp ezért hagyta nyitva a vécé ablakot, hogy a füst kimenjen, ne árulkodhasson.  Most így a nyitva hagyott ablak, majd ajtó árulkodik a füst helyett, hiszen ép eszű ember nem hagyja sarkig kitárva az ablakot, ajtót mínusz 15 fokban, ha nem muszáj.

De hát hol itt az ép ész? Nyilván már sehol.

Azt a kis élvezet-pótlékot, a bagót már nem akarják föladni többen. Valamibe a múltból kapaszkodni kell. Sokszor már csak ez marad meg a régi életükből, a régi önmagukból. Pedig ez nem igazi élvezet így, mert a kezelésekkel amúgy is tönkremenő nyálkahártyákat, amiknek már semmilyen régi, kedvenc íz nem ízlik, a füst még jobban marja, csípi.

De talán már csak ez az egyetlen szuverén döntés, ami a kórházi megadom-magam-lét ellenében még működik.

Talan… Hajlék-talan, tisztátalan, csomagtalan, kísérőtelen és indulattalan. Csupa fosztóképzős. Lehetőleg mindenki elhúzódik tőlük, mert egészen bizonyos, hogy betegek, és így az átlagoshoz képest is ápolatlanabbak, egészségügyileg „közveszélyesek”.

Az egy év alatt, amióta rendszeresen előfordulok a kórházban, számtalanszor tanúja vagyok, hogy a mentősök kitolnak a liftből egy hordszéket, benne egy vézna, leromlott emberronccsal. Amíg megkeresik az illetékes, vagyis intézkedni képes főnővért, a folyosón közszemlére kerül az „áldozat”, kinézetéről, nikotinsárga ujjairól, hörgő köhögéséről, zihálásáról, szinte azonnal tudjuk, hajléktalant hoztak az osztályra.

Adatait próbálják megtudni tőle, amíg elhelyezésre vár. A név még többnyire megy, de a hol lakik kérdésre válaszolnia nem egyszerű. Van, aki nem is érti a kérdést, össze van zavarodva. Mond egy címet, amit ki tudja, honnan ismer, de ha megkérdezik, hogy ott lakik-e a fejét rázza. Majd a mentősökkel közösen próbálják megfejteni az ápolónők, hogy melyik hajléktalanszállón szokta meghúzni magát.

Megfigyeltem: egy tüdő osztályon nagy gond, hogy melyik kórterembe kerüljenek, persze abban az estben, ha egyáltalán van választási lehetőség, ami elég ritka, főleg télvíz idején. Gondolom a többi szobatárs kórállapota is számításba jön, amikor latolgatnak, hiszen a még kivizsgálatlan betegről nem lehet tudni mi a baja, a hajléktalanságon túl. Talán még fertőző is lehet.

A hajléktalanok fásultan ülnek a hordszékben a folyosón, míg felőlük döntenek. Ráérnek, nem sürgeti őket semmi és senki. A téli utcákhoz képest meleg is van. Arcuk kivétel nélkül egykedvű, szinte rezzenéstelen. Nem tudom, mire gondolhatnak. Sose próbálnak a folyosón várakozókkal kapcsolatba lépni. Türelemszobrok.

De délután, ha mozdulni képesek, felkelnek, és járkálnak fel-alá, fel-alá, róják a folyosók hosszát. Talán megszokták, hogy a hajléktalan szállókon napközben nem tartózkodhatnak. Volt, hogy láttam, odaaraszoltak az ablakhoz, kinyitották, ha tudták, ha nem, akkor csak kivágyakoztak rajta napszálltakor a szabadba.

Második. Ezen a héten. Legalábbis akikről én tudok.
Az elsővel majd másfél napig egy kórteremben feküdtem. Háromágyas. Karnyújtásnyira, azaz lélegzéstől lélegzésnyire fekszünk. Már napok óta csak ivott, olyan csőrös, csúcsos műanyag üvegből, mint amilyent az unokáim szoktak kikövetelni. Ez azért jó, mert úton, útfélen, kocsiban, halálos ágyon sem folyik ki belőle az ital. A doktornő megmondta neki, hogy ha szépen iszik, nem kell infundálni.

Görcsösen markolta az üveget akkor is, amikor alig hallható-suttogva kért minket, hogy töltsük fel újra, mert kifogyott, vagy adjuk oda a mobiltelefonját, mert a térde melletti piperetáskából sem volt képes elővenni, mikor az feljajdult. Ennyi erő se maradt benne. Azért azt belemotyogta a telefonba, hogy ne hívják, nem tud már beszélgetni.
Csak két és fél évvel volt nálam idősebb. Sokkolt a látványa. Nem az éjjeli szekrényre dobott paróka miatt, amit meglátva önkéntelenül a tükörhöz léptem, hogy belenézzek.  Gyorsan ki is tárgyaltuk, a harmadik betegtárssal mi ketten, a még fennjáró kelő-fekvők, a közelgő vendéghajviselet előnyeit, hátrányait. Hanem mert órákig próbálkozott a felüléssel. A fürdőbe szeretett volna menni, nyögött, nyögdécselt, aprókat jajgatott – csak úgy önmagának, tán bíztatásképpen. Végül feladta, és mi becsöngettük a nővért.

Úgy 170 centi magasnak és negyven kilónak saccoltam és másfél napig próbáltam megérteni, megfogalmazni, a magam számára lefordítani, mit takar az „emberi méltóság” kifejezés. Mert éreztem, nagyon eltakar valamit, miközben idegenül, hamisan szól, szinte kong az ürességtől.

Férfi testvére kísérte, majd másnap is jött látogatni. A nagydarab, szelíd férfi furcsán téblábolt körülötte, kirakta a holmiját a táskákból, közben szabadkozott ügyetlensége miatt. Ő gondolta magát ügyetlennek, mi csak néztük, ahogy tett-vett. Segíteni akart, de módja nem volt, már nem is lehetett. A húga „keresztre vonva”, siránkozva feküdt a létben.
Ma tudtam meg, még három napot „méltóságoskodott”!
A másik embert nem kellett látnom. Amíg a folyosón sors-soromra, kezelésemre vártam a kitámasztott dupla lépcsőházi ajtón betoltak egy koporsót. Fekete volt, fából – mint egy óriási hegedűtok! – ez villant agyamba. Furcsa alacsonyan ült meg kerekein, ha állok, a térdemig se ér. Szerencsére ültem.

Betolták a folyosóra, és otthagyták egy ideig, a jövő-menőknek kerülgetni kellett. A mellettem várakozók, anya és lánya, rögtön botránkoztak félhangosan: Mért láttatják ezt velünk? Titokban kellene tartani, hogy valaki meghalt, de az elszállítását bizonyosan feltűnés nélkül intézni!

Miután begördítették az adott kórterembe „szentmihály triciglijét”, sétálok a folyosón és szinte csodálkozom, hogy azon az ajtón semmi jel. Legalább egy kósza-kusza jelentés, hogy „Betegtársak! Őt már nem tudtuk meggyógyítani. A gyászoló személyzet.”
Ezen a héten Ő volt a második.

Ágyhúzás és takarítás. Hiába tudod, melyik ágyban feküdt, napokon belül bele kell feküdnöd. Hiába tudják, melyik ágyban halt meg, még aznap valakit bele kell fektetniük. Nem érnek rá gyászolni őt. Nagyüzem van.

Rettegés. A kemoterápia szinte félelmetesebbnek tűnik, mint maga a daganatos betegség – lánykori nevén: RÁK. Misztikus. Kénköves füstfelhők övezik. Alig lehet tudni róla valami pontosat a laikusnak. Azok az információk, amelyeket tudomásodra hoznak a kezelés előtt, aláíratván a „felelősségelhárító” papírokat, úgy vélem, csak részben a legfontosabbak. Így azután mítoszokat költünk, költögetünk, költenek az emberek, ha nem látnak tisztán, ha valamire nincs kellő magyarázat.

Pedig sok mindent lehetne már tudni a mellékhatásokról és a következményekről, csak nem jut el az információ, arról, hogyan élj, mit egyél, hogy mozogj, gyakran ellenőrizd tested működéseit. Miért nem? Miért tekinti sok ember szégyenletesnek, hogy egyáltalán beszéljen róla, sőt kérdezősködjön? Talán, mert halálosnak hiszik sokan? De a diagnózis még nem jár „hullaszaggal”. Különben is, az életnél nincs halálosabb, ahogy József Attila írta, hogy „éltem, és ebbe más is belehalt már”. Nem eléggé köztudott, hogy a rák sok válfaját ma sikerrel gyógyítják, és gyógyíthatatlan betegség szép számmal akad a daganatos betegségeken kívül is. Ha időben sikerül elkapni, a páciens, a beteg, a szenvedő alany, „az ember” képes együtt élni a daganattal, tehát egy bizonyos állapotban van. Folyamatosan ellenőrzik, akár a cukrosokat.

Időközben kiderül: már ahhoz is sok ismeretre van szükség, hogy érdemben kérdezősködj. Köztük a legfontosabb volna: figyeld meg saját magad és jegyezz fel minden változást – innen indulhat a kérdezősködés. A másik fontos: te magad is felelős vagy állapotodért, nem háríthatsz mindent a gyógyítókra. Magadon neked is segíteni kell – hisz te vagy mindig kéznél.

Kórállapotom súlyosságára nem a műtét előtt és után, hanem a kemoterápiás kezelés alatt döbbentem rá. Hallottam, mikor egy ismerősöm egy másiknak úgy mondta, hogy engem „vegyszereznek”. Elbőgtem magam. Pedig hát igaza volt.

Napokba, sőt hetekbe telik, míg meggyőzöm magam: elfogadom az újabb kezelést. Napok, hetek kellenek a lelkierő összekaparásához, amivel odatartom egyre gyakrabban szétpattanó vénájú kezem az infúzió bekötéséhez. Persze végül minden fejben dől el. Odatartom.

Hiába is kérdezném meg „kezelőorvosom, gyógyszerészem” a mellékhatásokról, nekem kell személyesen végigtapasztalnom azokat, miután beleegyeztem a „kísérletbe”. Egyikünknek sincs biztos tudásunk arról, hogyan fog hatni éppen énrám a szer. Ha eldöntöttem a fejemben, akkor alávetem magam a kísérletnek, lesz, mi lesz.

A ténnyel, hogy ez kísérlet, még semmit se mondtam. Tudjuk: az orvostudomány eleve kísérleti bizonyos természettudományokhoz képest, mivel minden ember egyedi lény, csak a tendenciák bizonyosak.

Szóval azt kell elérni, hogy a „vegyszert” gyógyszernek, gyógyító szernek, áldásnak képzeljük, tudjuk, és amíg folyik belénk, imádkozzunk, hogy csak a daganatos sejtekkel végezzen, az egészségeseket kerülje el. Hinni kell, hogy ez így is lesz, és majd jön a valódi placebó hatás.

Ámen.

Rutinból belenézek reggel a tükörbe. Kié ez a püffedt arc, dülledt szemekkel, gyér, seprű-sprőd hajjal, a mellékhatások ellen szedett gyógyszer mellékhatásaival, ami visszanéz rám? Mennyire vagyok még én, én, aki voltam?

Egy rákbetegeket segítő alapítványnál szervezett terápiás csoport kérdőívét töltöttem ki nemrég. Arról faggattak, mennyire vagyok boldog, elégedett, mennyire akadályoz régi énem élésében az állapotom. Közben betegségem arról győz meg, másképpen kellene élnem, mint korábban. Ki kellene szakadnom múltbeli történetem bizonyos részeiből, hogy ne uralhassa a jelent, de főleg a jövőt.

Hát akkor miért is a régi énem a mérce? Van mérce egyáltalán? Mostanság a legrosszabb, hogy a mérce ugrál, le-fel, fel-le. Hangulati ingadozás – ez volna a szabatos neve. De… Egy döntően jövőre orientált életvitel után, amire Európának ennek e felében bőven volt késztetés az elmúlt 60 évben, a legnehezebb a jövőről gondolkodni egy daganatosnak. Minden nap, minden érzet, érzés, minden lépés, minden étel, ital, felkelés, lefekvés, torna, kúra, tréning, ismeretszerzés, net-böngészés, minden mozdulat azért van, hogy egyáltalán legyen: jövő. Huszad-, vagy akár századrangú kérdés milyen lesz, csak éljük majd meg.

Ahogy találkozunk, ülünk, sorstársakkal és hozzátartozókkal a kórház folyosóján, mintha csupa jól- rosszul öltözött kérdőjel volna mind, de válasz egy sincs közöttük.

A hogylétet illető kérdésekre az érintettek: tünetmentes vagyok, ennyi-annyi ideje jól vagyok, s más hasonló módon felelnek. És kik tekinthetők igazi túlélőknek, mikor mást mondanak a statisztikák, és mást a megélt életek?

Tűnődéseim közt az is eszembe jut, hogy a nővérek, az orvosok hogyan gondolkodhatnak saját hosszú távú életkilátásaikról, képzelik-e, hányszor képzelhetik magukat a „benn állomásozók” helyébe. Válasz erre a kérdésre sincs.

Szóval: meddig vagyok, aki voltam, és hol kezdődik, aki leszek? A diagnózisnál? A műtét utáni ébredés kínjainál? Hányadik kemoterápiás kezelésnél? Melyik felismert mellékhatásnál?

Tanulok. Azt tanulom, hogy legyek aznapi énemmel, mindig a mai nap megélésével elégedett és talán… boldog.

A tél teríti nagykabátját
Felfeslik bélése, a zúzmara,
A dobhártyádon átcsendül jege,
Előhömpölyög, előzuhog hava.

Aszott gazok szédülnek ékesedve
Töppedt fejük helyén kristályikon,
Belevakulsz e tündöklésbe, csendbe,
Csalt érzékekkel csüggsz káprázaton.

Mesevilág! Elősuhognak
Gyerekkorod nagy angyalszárnyai…
Fehér kísérteteid sugdolóznak
Hátad mögött, a léptük hallani.