Elveszett illúziók

Az Európai Néppárt, így a konzervatív vonal további megerősödését hozta az európai parlamenti választás. A győztesek közé sorolhatja magát a Zöld párt és a liberálisok is, ha utóbbiak nem is tudták növelni mandátumaik számát. Európai trendnek tűnik továbbá, hogy a szocialista, szociáldemokrata vonal nem tudott profitálni a gazdasági válság „kínálta” lehetőségekből.

 

Választások után Európában

A Néppárt erősödése

Az új Európa Parlament (EP) kisebb lesz, mint elődje, azaz a választási eredményt tekintve a mandátumok növelése vagy csökkenése szinte duplán számított. A Néppárt erősíteni tudta frakcióját. Az európai polgárok általában tehát (a krízis ellenére) a kapitalizmus mellett és az erősödő állami beavatkozások ellen foglaltak állást. Változtatni kell tehát a kapitalizmus mai arculatán, de óvatosan, véletlenül sem radikálisan. És ha a magyarországi retorika ezt a vonalat nem is támasztja alá, a végkövetkeztetés a konzervatív erők számára mégis az, hogy nem feltétlenül kell elvetni az önszabályozó piac gondolatát. A pusztán ideológiák menti politizálás és az állam növekvő szerepe kevés a mai problémák megoldására. Úgy látszik, hogy a polgárok nagyobb része, ha nehezen is, de belátta ezt a kényszert. 

A szocialisták gyengülése

A szociáldemokraták, szocialisták gyenge szereplése így európai trendnek tűnik. Látni kell azonban azt is, hogy a gyenge baloldali szereplésnek minden tagállamban más és más okai voltak. Nagy-Britanniában a kormányzó Labour körül kialakult költség-elszámolási botrány és a miniszterek visszalépése ellenére kitartani kívánó Gordon Brown kapta meg a „számlát”, ahogy Magyarországon szintén a belpolitikai helyzetet „értékelték“ a választópolgárok. Európai témákkal talán csak a két kisebb párt, az eredményes MDF és az alakulási folyamata közben lévő LMP próbálkozott, bár utóbbi már a nevében is jelezte, hogy egyértelmű határt kíván húzni maga és a parlamenti erők közé.  Az MSZP egy ideig szintén próbálta a vitákat európai perspektívákba helyezni, majd beállt a negatív kampányt folytatók sorába.
Németországban kiderült, hogy a szeptemberi szövetségi választások szociáldemokrata kancellárjelöltje, Frank-Walter Steinmeier külügyminiszter nem képes átütő eredmény elérésére. Még akkor sem, ha a konzervatívok (noha a legerősebb párt maradtak) 7 mandátumot veszítettek. A zöldek megtartották harmadik helyüket, a liberális FDP pedig a CDU gyengeségéből profitált. A keresztény-liberális koalíció tehát ismét reális alternatíva, de lehetőség a keresztény-zöld koalíció is: az ökonómia és az ökológia (a profitorientált és a környezetorientált szemlélet) ötvözése.
Franciaországban a szocialisták – Sárközy ellen negatív kampányt folytatva – a saját programjukról feledkeztek meg.
Európai perspektívából nézve kijelenthető, hogy a baloldali pártok csupán a saját törzsválasztóikat tudták megszólítani, de azokat sem tudták igazán mobilizálni. A megnyugtatónak tűnő konzervatív győzelemnek ez a visszája. Miközben európai szinten nyilván a kormányon lévő erők „büntetése“ is szerepet játszott.

A zöldek és a liberálisok

Párizsban a zöldek jelöltjének, Daniel Cohn-Bendit-nek, az elért több mint 16 százalékkal minden oka meglehet az örömre. Az Europe Ecologie-ként fémjelzett kampánnyal csak néhány tized százalékkal maradt le a szocialistáktól. Németországban a már vesztesnek számító Reinhard Bütikofer – aki a török származású Cem Özdemirt váltotta a zöld európai jelöltek listájának csúcsán – 12 százalékos eredményével a zöldek harmadik erőként történő visszatérését is ünnepelhette. A francia és a német zöldek sikere mellett Nagy-Britanniában is majdnem megduplázta eredményét a Greens. Görögországban, mely nem tartozik a zöldek fellegvára közé, szintén sikerült egy mandátumot szerezniük. A zöldek programja több pontban is Európa számára fontos dolgokat fogalmazott meg és kommunikált eredményesen: a gazdasági növekedést, a fejlesztést és a környezetvédelmet.
A liberálisoknál ugyan nem ennyire meggyőző a siker, mégis említésre méltó a flamand liberális párt (VLD) 20% feletti eredménye és a német FDP 12 mandátuma. Az EP összeszűkülése a liberális frakciót is érinti, mégis meg tudták tartani harmadik helyüket.

 

Daniel Cohn Bendit, francia zöld párt. Pártja 14 százalékot kapott.

A radikálisok illúziója

A radikálisok, ha mandátumaik számát nem is tudták bővíteni, egyes országokban figyelemre méltó eredményeket értek el. Elemzők szerint ez a krízisre való reakciók és belpolitikai problémák – az egyik nem feltétlenül következik a másikból – ötvözete. A különböző nacionalista irányzatok abban közösek, hogy vélt és valós félelmeket megragadva, különböző kisebbségek ellen szólaltak meg – legyen az Hollandiában (PVV) vagy Nagy-Britanniában (BNP) a moszlimok, vagy Magyarországon (Jobbik) a romák elleni retorika. A PVV (A „szabadság” pártja) és vezetője Geerd Wilders, aki 17 százalékos eredményével 4 mandátumot szerzett, a Koránt Hitler Mein Kampf-jához hasonlította.

 

Geert Wilders a Holland Szabadságpárt vezetője. 4 mandátumot kapott. Nem antiszemita, csak iszlámellenes.

További visszatérő motívumként szerepelt a radikálisok kommunikációjában az EU-ellenesség és az elitek elleni hangulatkeltés. Azonban, amíg Nagy-Britanniában a BNP eredménye nem jelenti a demokrácia válságát, addig Magyarországon – a Jobbik előretörésével és a „nemzeti-konzervatív“ Fidesz győzelmével ez már nem így fest.
Morvai Krisztina már bejelentette, hogy ha mandátumhoz jut, megváltoztatja az EU költségvetési periódusát (2007-2013), továbbá, hogy a Jobbik egy olyan frakcióhoz kíván csatlakozni, mely a Lisszaboni szerződés érvénybe lépését meg akarja akadályozni. Tudjuk azonban, hogy ha sikerül is a Jobbik képviselőinek egy frakcióhoz csatlakozniuk, (melynek feltétele a 25 fő 7 országból), javaslataikat a négy nagy frakció „koalíciója” leszavazza. Ettől függetlenül el kell magyarázni a választópolgároknak, hogy az EP hatáskörét és a tagállamok jogait pontosan a radikálisok által minden gonosz eredőjének kikiáltott Lisszaboni szerződés szabályozza, és hogy a költségvetési periódus tárgyalása azonban nem az EP hatáskörébe tartozik. Legalább az EP választási kampány ideje alatt meg kéne ragadni az alkalmat és felvilágosítani a választópolgárokat, hogy mire is szavaznak valójában.
A jogos kritikák ellenére, noha a Lisszaboni szerződés nem számolja fel végérvényesen az EU demokráciadeficitjét, mégis az eddigi legjelentősebb lépésnek tekinthető. A hatalommegosztás, az EP jogalkotói jogkörének bővítése, az európai referendumok lehetővé tétele, a közös kül- és biztonságpolitika melletti elkötelezettség, az Unió bővítési kritériumainak pontosítása (szigorítása) és nem utolsósorban az Unióból való kilépés lehetőségének egyértelmű szabályozása olyan pontok, melyek közvetlenebbé, érthetőbbé teszik az EU működését. A Lisszaboni szerződés persze csupán egy következő állomás az európai integráció folyamatában.
Az EU-szkeptikus, nacionalista, populista, jobbradikális csoportok eredményei valóban jelzésértékűek, mégsem lehet egységes európai trendről beszélni. Egyes országokban, mint Hollandia, Ausztria, Dánia, Nagy-Britannia, Finnország és Magyarország, tagadhatatlan a radikális erők térnyerése. Más országokban azonban, mint Franciaország, Belgium, vagy Lengyelország, a radikálisok mandátumokat veszítettek. A 25 fős és legalább 7 országból álló frakció alapítása kérdéses, hiszen pontosan a radikálisok által megfogalmazott, etnocentrikus, vezérkultúrát erőltető, együttműködést elutasító politika az, ami inkább riválissá, mintsem partnerré teszi őket. Legalábbis magyarázatra szorulna pl. a Jobbik részéről Jan Slotá pártjával vagy a Nagy Románia párttal alakított frakció. Így ahelyett, hogy valóban konstruktív parlamenti munkát látnánk, valószínűleg maradnak a hangos bekiabálások, a transzparensek és a zászlók lengetése – az európai politika kabaréja.

 

Corneliu Vadim Tudor Nagy Románia pártja 7 százalékot kapott. Morvai Krisztina brüsszeli koalíciós társa?

A „normális” frakciók pártjai viszont kénytelenek lesznek választ találni arra, hogy miért nő Európában az euroszkeptikus, radikális tömörülések támogatottsága, miközben csökken a választásokon való részvétel. Hosszú távon a demokrácia a részvételből él, csak azon keresztül működőképes. Nagy kérdés, hogy a problémákra adott válaszok miért nem elég attraktívak a választópolgárok számára. Miért keresik a megoldást a radikális pártok karjaiban? Ha a demokratikus pártok, létező többségük mögé bújva, a radikálisokat elhallgattatnák, de érdemi változást hiteles kommunikációval nem érnének el, az a mostani helyzet súlyosbodását és a további legitimációs kérdések felvetését eredményezné. Azaz nem szabad tovább elhallgatni olyan problémákat, mint a bevándorlás vagy az esélyegyenlőség fokozása. Arrogáns hozzáállással csak a bevett pártok veszíthetnek.
További tanulsága a kampánynak, hogy a radikális pártok kifejezetten a fiatal választók köreiben voltak eredményesek, sikerült őket hitelesnek tűnően megszólítani, mobilizálni az internetes fórumokon, levelező listákon, blogokon keresztül – hogy aztán kilépve a virtualitásból az edutainment (education+entertainment) eszközeivel az ideológiai alapokat is megerősítsék bennük, könnyen „fogyasztható” összejöveteleken, rendezvényeken.

A retorika újrafelfedezése, a nyelv forradalma

Ezt a nyelvet is el kell sajátítania az európai demokratikus pártoknak, ha le akarják vetni az általános szemrehányást, hogy Európa túl messze van polgáraitól. Európa olyan messze van polgáraitól, ahogyan azt a politikusaik beszédeikben engedik. Nyilván nem lehet lemondani az európai integráció hangsúlyozásáról, miközben a parlament egyre több kompetenciával rendelkezik. Az „európai integráció” absztrakt retorikája azonban kevés ahhoz, hogy hosszabb távon a választók megszólítva érezzék magukat. Regionális problémákra nem lehet globális választ adni és vica versa.
Az EP választások jelenlegi rendszerében nem lehet európai kormányt választani, így „jutalmazni vagy büntetni” sem lehet. És az imént még erősségként megfogalmazott stabilitás, a kimondatlan négyes koalíció szintén jelenthet rizikót, mert kényelmességre ösztönözhet. A stabil többségben való megpihenés, a mostani választás eredményeinek vizsgálata után, a továbbiakban több mint hiba lenne. Azaz a választópolgárok nyelvén kell szólni, úgy hogy közben valóban érzékennyé váljanak az európai integráció néha ködös, távolinak tűnő problémáira. A nyelv a kommunikáció legfontosabb eszköze. Ha ezt az eszközt a demokratikus pártok elhanyagolják, a demokrácia ellenségei fogják magukhoz ragadni és megszólítani „az út szélén hagyott”, mégis releváns csoportokat.

Magyarország – Európa. A perspektívaváltás kényszere

Az elmúlt évtizedek EP döntéseit alapjában a néppárti és a szocialista frakciók közötti „nagykoalíció“ jellemezte. Ez azt jelenti – ha ez a helyzet fennmarad – hogy a Fidesz és az MSZP az EP-ben inkább partnerek, mintsem konkurrensek lesznek. Legalább is a döntéseket tekintve mindenképpen. A politikai ellenfelet tehát nem egymás soraiban, hanem a néppárti, szocialista, zöld és liberális frakciókon kívül kell keresniük. Azaz az EU-szkeptikus, nacionalista, radikális oldalon. A négy frakció közötti együttműködés Európa jövőjét tekintve elengedhetetlen, és egyben – félretéve mindenféle nemzeti síkon uralkodó különbséget – vitathatatlan tény.

Magyarország megítélése a külföldi sajtóban – valós vagy torz kép?

Az elmúlt hetekben nemzetközi sajtóorgánumok (New York Times, The Guardian, NZZ, Die Zeit) nagyobb figyelmet szenteltek a magyarországi történéseknek. A választás utáni estén az eredményeket elemző műsorok általában Magyarországot említették példaként arra, hogy hova vezethet egy országban a krízis. Ez egyfelől pozitív, hiszen a megnövekedett figyelem jelzi: körvonalazódik egy európai nyilvánosság. Ugyanakkor elkeserítő, hogy Magyarország negatív példaként szolgál. A hangvétel ellen is többen tiltakoztak és rámutattak arra, hogy mégiscsak egy demokratikus többség szavazott Magyarországon. Ám egy majdnem 15 százalékos radikális párt a tiltakozást kiváltó külső megítélést erősíti meg, még akkor is, ha a 15 százalékot jelentő, csaknem 430.000 szavazat elérésében a radikalizmus mellett a – Sartori terminológiája szerinti – „releváns” pártokban való csalódottság és az elkeseredettség is megmutatkozik. És nem segít a kialakult helyzeten az összehasonlító szemlélet sem. Nem lehet a magyarországi helyzetet azzal mentegetni, hogy Ausztriára mutogatunk, mondván, ott a radikálisok még erősebbek. 

 

Morvai Krisztina pártja majdnem 15 százalékot kapott.

Ha esetleg mégis külhoni példával szeretnénk élni, akkor érdemes kezünkbe venni Paul Lendvai „Előre hátramenetben” (Vorwärts im Rückwärtsgang) c. írását, mely a németnyelvű „Internationale Politik – IP” hasábjain jelent meg 2007 októberében. Lendvai itt a lengyel Nobel-díjas író, Czeslaw Milosz reakcióját idézi arra a kérdésre, hogy mit tanult a lengyel nép a kommunizmus éveiből. Milosz azt válaszolta, hogy a „butasággal szembeni ellenállást”. Az összegzés sokáig elhamarkodott kijelentésnek bizonyult. Most mégis úgy fest a helyzet – írja Lendvai – hogy a lengyel Gazeta Wyhorcza felmérése szerint a demokratikus átmenet óta megválasztott 12 kormányfő közül Jaroslaw Kaczynski az utolsó helyen szerepelt, s a mostani választáson a lengyel radikális szerepe jelentéktelen volt. Milosz szavai tehát hosszútávon igaznak bizonyultak.

Kitekintés

A választás utáni napon elsősorban azt próbálták elemezni, hogy miért mentek el ilyen kevesen szavazni, miért nem érdekli a választópolgárokat Európa? Miért a nemzeti politika uralta a kampányokat, mikor az európai döntések csaknem 80 százaléka a tagállamok jogalkotói számára is releváns? Nem utolsósorban az alacsony részvétel kedvezett a radikális, nacionalista, EU-szkeptikus erőknek. Günter Verheugen, az Európai Bizottság helyettes elnöke például azt szorgalmazta, hogy a parlament a jövőben közvetlenül válassza meg a Bizottság tagjait – Európa kormányát – hiszen a döntések nagy része jelenleg ennek a hatáskörébe tartozik. Ezzel személyessé, izgalmasabbá tehetik a választást. Figyelemre méltó ez a javaslat még akkor is, ha nyilván tovább gyengítené a tagállamok befolyását, hiszen eddig a tagállamok nevezték ki a Bizottság tagjait. Ugyanakkor erősíthetné a tagállamok polgárainak azonosulását az Unióval. Azonban azt is figyelembe kell venni, hogy a ratifikálásra váró Lisszaboni szerződés ilyen előírást nem tartalmaz, így ennek megvalósítása évekig eltartó folyamat volna, ami a következő öt éven is túlmutat. A még nem ratifikált Lisszaboni szerződés reformja lenne ez, amin – ha valóban növelni tudja a polgárok Unióval való azonosulását, így a választáson való részvételt – érdemes elgondolkodni.
 

Az Európa Parlament épülete – Kampány a diszkrimináció ellen